– Önmeghatározásként ez szerepel a honlapodon, hogy zongorista, zenész, performer, klasszikus zenész, avantgarde vagy épp kísérletező művész, összművészeti előadások, zeneszínház, a Fazioli Zongora Fesztiválok létrehozója, az egyedülálló harangjáték megszólaltatója, a Zenerotika c. tv-műsor szerkesztője vagy épp egy Unesco-díjas film rendezője… – Kérdezték tőlem, miért nem elég nekem a zene, hiszen a zene maga a teljesség. Elég, ám szeretném azt is megfogalmazni, amiért ez a sok minden megtörtént velem. – Aki sok mindent csinál, az gyanús. – Minden megmozdulásom nagyon mélyről és kidolgozottan jön. Véleményem szerint mások ilyen megítélése is a ’hogyan tegyük egymást boldogtalanná’ című társadalmi program része.

– Mi a legfőbb irányod? – Ez most közhelyes, de akkor is: a szeretetemet ontani. Minden cselekedetem mögött intenzív, belső, áradó, odaadó melegség van, ne várj érte semmit, öntsd a dolgokat, áraszd, mint egy folyó. A lélekkapcsolódások a legfontosabbak, például, amikor egy vak gyereknek átadhatok egy díjat. – Szponzorok nélkül, a magad erejére támaszkodva hoztad létre a Kárászy Szalont. A szülői otthonodat ajánlottad fel kiállítások, estek helyéül.

A Kárászy Szalon

– Ez nem üzletorientált vállalkozás, régi vágyam teljesült, s mikor meghalt édesanyám, adta magát, hogy itt legyen. Ha kultúráról beszélünk, ezerszer fontosabbnak érzek ma egy két szobából álló szalont, mint egy monstre kulturális központot. Ott is meghatározó dolgok jönnek, jöhetnek létre, de azt, amit ez a szalon képes adni, a testközeliséget, a személyes viszonyt, csak a kis terek képesek megteremteni. – A szalonesteken 80-100 ember is megfordul, a folyosón is állnak, türelemmel várnak, míg bejutnak, ünnepnek tekintik az eseményt. – Azt mondják, hogy levegőért jönnek ide, s ez sziget a város szívében. – A honlapodon egy elszámolással kezded az előszót: most már van történetem, van mivel elszámolnom, tudom, hol tartok, s a folytatással kapcsolatban van még mit mérlegre tennem. Járjuk körül ezt a néhány állítást. Már van történetem... – Majdhogynem két éves koromtól tudatomnál voltam. Ebben a lakásban éltem, a legkedvesebb játékom volt, hogy folyamatosan csomagoltam, és minden helyiségben más nyelven kellett beszélni. Franciául szerettem a legjobban halandzsázni, de ment angolul, németül, lengyelül, csehül is. Lenyűgöztek a nyelvek. Most utazom, csomagolok, szinte állandóan úton vagyok. Mintha előrevetítettem volna a történetem. Az ember érzi, hogy éppen hol és miben van benne. Jelen pillanatban, az életem felénél már sok mindenre vissza tudok emlékezni, itt már szervesen látom az összefüggéseit. Az emberek hálózatának az összefonódása félelmetes rendszert alkot. Egy életen át sanyargatják magukat az emberek, kuporgatnak, egyre több regulát raknak magukra, egyre kevesebb esélyük van arra, hogy kiteljesedjenek.

– Ha létrejön egy találkozás, bekerül a rendszeren belüli helyére? – Igen, százszázalékos biztonsággal. – S abból, ahogy bekerült a helyére, tudsz következtetni a jövőre? – Igen. Mindig oda lyukadok ki, hogy az egész élő szervezet és kivonhatatlan minden egysége. Persze jönnek olyan pillanatok is, melyek az egész életedet megváltoztatják. – Van, hogy megszűnnek a kapcsolódási pontjaid és kivet magából? – Zavar keletkezhet ebben a folyamatban. Amikor nem hagyod áradni a dolgokat és ellene mész, kiveti az embert, mint egy halat. Egyébként ezeken a pontokon lehet fejlődni. Úgy lehet visszajönni, ha többre emeled az egészet. Fontosak ezek a törések. – ’Már van mivel elszámolnom...’ – Már látom, hogy mit hogyan tudtam megoldani, hol hibáztam. – Szoktál elszámolást csinálni? – Ritkán. Régebben többet szenvedtem a múltam miatt, mára megtanultam, hogy nem szabad visszamenni. Az origó fontosabb lett, ezt a legnehezebb a helyén kezelni. – ’Már tudom, hol tartok...’ – Ez olyan, mint egy komponálási folyamat, várom az ihletet, a történéseket. Ezt a percről percre történő intenzív változást ma már élvezem. A zenében az a csodálatos, hogy időben zajló művészet. Az idő és a csend kommunikációja. Néha nem tudom, ébren vagyok vagy álmodom. Ebből furcsa időminőség kerekedik ki. Az élet az idő. – ’Tudom, hogy a folytatással kapcsolatban van mit mérlegre tennem...’ – Nagy felelősség a belső késztetés, azoknak a dolgoknak a megvalósítása, amit szeretnék. Ezeket kötelességem megcsinálni. Nagyon meg kell néznem, mi a következő lépés. Eddig lehetett ezzel-azzal próbálkozni, de már szűkül a tér. Egyszerre több és kevesebb időnk van, mint gondolnánk – mondja Hamvas Béla. Néha hagyom a véletleneket összedolgozni a színpadon, kíváncsi vagyok, hogy teremtünk valamit az összeadódó energiákból. Eljuthatunk olyan pontokra, ahonnan világossá válhatnak dolgok, de egy bizonyos ponton túl nem tudunk menni. – Mi az útja egy interpretált műnek? – A kottát szent szövegként kezeljük. A legautentikusabb kiadást használjuk, ami még a szerző instrukcióit tartalmazza. Meg kell tanulni a textúrát, nemcsak a hangokat, hanem a szerzői utasításokat is. Aztán, amikor a birtokában vagy, a kezed és a fejed is tudja, csak akkor következik az, hogy te hogyan játszod. Egy ritartandót (lassítás) vagy accelerandót (fokozatosan gyorsíts) ezerféleképp lehet csinálni. A zeneszerző jelekkel látta el a művet, szavakat írt hozzá. Ezeket értelmezni kell, s talán ezekben van a legtöbb tartalom, ezekből tudod a magadévá fogalmazni a zenét, úgy, hogy az az accelerandó a tiéd legyen. Ilyenkor válik el, hogy deklamálod, mit emelsz ki, a szünetnek van-e folyamata... Itt jön a nagybetűs előadó művészet, a poézis. – A saját mű útja... – Nem lehet akármikor akármit megírni. Elindul bennem a zene, hallom, és a miértje is megjelenik, hagyom az időt magamra hatni. Egyszer csak megmozdul... Gyimesi Ágnes Andrea