Az abszurd egyik magyar királya, Örkény nemrég volt száz éves. Másik királya, Rejtő Jenő ugyancsak rendelkezett azzal a sajátos látásmóddal, mely a köznapi történések közepette észreveszi a torzító mozzanatot, egyszerre látja a dolgokat és a dolgok fonákját, és hajlamos résztvevőként a történéseket ebbe az irányba terelni. Rejtő Jenő különleges tehetsége abban mutatkozott meg, hogy egy különleges műfajt teremtett a pesti humor és kabarétréfák alapján állva, a ponyvaregények sajátos paródiáját. Rejtő sokféle tehetségtől gyötörve, miután segédszínészként leejtett Törzs Jenőt a nyílt színen, ajánlólevelekkel indult neki a világnak, és két évet töltött kalandos és kétségbeesett nyomorban Európa különböző színterein. Mindeközben volt Berlinben fizetés nélküli gyakornok Reinhardt, a Deutsches Theater hírneves vezetője mellett, s eközben lócsutakoló, Hamburgban hamisított parfümöt árult éjjeli lokálokban, majd Svédországban lett heringhalász. Párizsban édességárusként tengődött, dolgozott vándorcirkuszban és Afrikában, Oránban megjárta az Idegenlégiót is. Innen vagy megszökött, vagy megfőzte a leszerelésér felelős orvost, ezt nem tudni biztosan. Mindenesetre szépen gyűlt a muníció, mellyel majd színre léphet, volt mit megírnia. Menetközben is buzgón ellátta cikkekkel a Pesti Naplót, az Újságot. Rejtő habár az alsó néprétegek optikájából szemléli a világot, nem a munkával elgyötört proletariátus mindennapjaiból ered a megjelenítendő élményanyag, sem nem a paraszti nélkülözésből, hanem a modern nagyvárosi csavargók és a társadalmi peremvidéken élők mindennapos küzdelmeiből, sajátos erkölcsi anarchiájából, csibészromantikájából, látszólagos szabadságából. Itt a mindennapi túlélésért folytatott küzdelemben elmosódik, és más értelmet nyer a jog és a bűn fogalma, a tisztes kispolgárénál merőben különböző normák uralkodnak és másféle becsületbeli ügyek gördítik előre az események menetét. A rendezett polgári élet a szerencselovagok, csavargók, hivatásos ingyenélők és kisstílű csibészek szemszögéből elérhetetlen és ugyanakkor irreális, nem más, mint vadászterep. Rejtő figurái, egzotikus társadalmon kívüli egzisztenciák, akik pesti vicceket mondanak, és pesti linkségeket követnek el. Rejtő figurái mindig abszurd módon viselkednek, mert képtelenek a körülöttük lévő világ ijesztő és tragikus konfliktusainak megélésére és elfogadására, elveszettek és valahol lemaradtak. Gyerekként kóvályognak a felnőttek között, képtelenek a bonyolult veszélyeztető erők átlátására és az ellenük való harcra összpontosítani. Rejtő humorának alapja a pesti vicc, a cinizmussal és öniróniával elegy jellemrajzokkal dúsított kabarétréfák és diákhumor világa, irodalmi gyökerei Jókai és Mikszáth anekdotái, Heltai és Karinthy világa. Rejtőt különben úgy megviselte a kor, az ifjúkori sok nyomorúság és a hajszolt életmód, hogy a Lipóton kapott szobát. Oda villamosozott ki éjjelente, mert nappalra kiengedték. Nem volt közveszélyes. Az elsők között halt meg a munkaszolgálatban. NZS ..... – Boisson vagyok – felelte Gorcsevnek a hentes. – Önt hogy hívják? Gorcsev nem szerette az ilyen kérdéseket. – Nevem Tintoretto – felelte szokás szerint nyomban és ostobán. – Hm... mintha már hallottam volna magáról. – Festő vagyok. – Igen, emlékszem! Honnan is való ön? – Cinquecentóból. – Az valahol Savoiában van? – Kis község. Avignon és Toulon között. – Tudom... tudom... egy rokonom lakott ott... illetve a közelben... Van ott egy hasonló helység, nem? – De igen. Quattrocento. – Igen, olyasmi. Rendezőpályaudvara van. Itt élt egy rokonom, sovány ember, írnok volt. – Aha! Ismerem!! A Petrarca? – B–vel kezdődik a neve... – Botticelli. – Azt hiszem... – Persze! Sandro Botticelli! Mit csinál most az öreg? – Tajtékpipákat... – Ő az! Jó barátom! – Itt jó lesz, kedves Tintoretto úr... közel vagyunk az ablakhoz. Mi a tisztelt keresztneve? – Kázmér – felelte Gorcsev. – Szép név. Tintoretto Kázmér. És miféle mestersége is van? – Szimbolista vagyok. – Igazán? Zenél is? Én sajnos nem játszom semmiféle hangszeren. – Sajnálhatja. A szimbolizmus igen finom muzsika. – Magával hozta az izét... a szimbolát? – Itt van a kis dobozban... Hosszú hangszer. Három darabból rakom össze. – Miért áll ezen a dobozon, hogy Gorcsev? – Ez az álnevem... Az ön unokaöccse sem volt született Botticelli. – Nem. Úgy hiszem, Brazsiknak hívták. Elzászból ment délre. – Tudom. Erről sokat mesélt. Említette azt is, hogy önök valamikor gyermekek voltak. – Igen? Érdekes, csakugyan így volt. (Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó)