Végre, egy igazi költő – gondoltuk róla. Mert még a megjelenésében, hatalmas szemüvegében, törékenységében és szótlanságában is volt valami poétikus. Ritka madár ezen a tájon a szűkszavúság. A megfontolt, patikamérlegre tett beszéd. De talán nem is a méricskélés okán, hanem a makacsságén. Vagy a bizalmatlanságén. Mert ha vele voltunk, hirtelen mindennek súlya lett. És kiszámíthatatlanul bizonytalan ereje. Minden szó hiábavalóságnak tűnt. Vagy hívságnak? Szijj Ferenc első kötetét, emlékszem, egy gőzfürdőben olvastam el. Annyira odaillő volt, a pokoli párába, földöntúli gőzökbe, a testi lét szélsőséges, idegesítő átélésébe. Máig emlékszem ezekre a sorokra: "Napról napra megfeszített munkát végzek, / hogy megmaradjak a lét felszínén" (A naplóhős monológja) Vajon mi lehet vele most? Látom, ír. A Kenyércédulák című verseskötetéről ezt írta a kritikus, Krusovszky Dénes: „Ennek a költészetnek az ereje így éppen a beszéd kötöttségei alól való felszabadulásból fakad, csakhogy ezáltal sokszor megközelíthetetlennek tűnik, hisz egyfelől végletesen zárt, mert sajátos szabályokra épül versbeszéde, másfelől pedig olyannyira nyitott, olyan sok kihagyással dolgozik, hogy látszólag nem is ad kapaszkodókat az olvasó kezébe. "Ahogy a test gyúr folyton önmagában / egy másikat, és egészen fantasztikus / magyarázatokkal él", írja Szerda (18.) című versében, és ezzel valójában az írás tétjét adja meg. Igencsak sajátos szűrő ez, nem könnyű vele azonosulni, de nem is lehetetlen. Csakhogy ez az azonosulás szokatlan együttműködésre késztet, nagyobb odafigyelésre a szöveg és saját magunk irányában is, mert "csak belül lehet átjárót, féreglyukat keresni" (Péntek, 37.). Azt is mondhatjuk, hogy hitbeli kérdéssé teszi a költészetet magát: elfogadjuk-e „fantasztikus magyarázatait” vagy nem. De akárhogy döntünk, kétségtelen, hogy ezzel az egyetlen gesztussal is az utóbbi évek egyik legfigyelemreméltóbb kísérletét hajtja végre: tulajdonképpen a líra működésének alapjaira kérdez rá, ami igencsak meglepő mozdulat kissé elkényelmesedett költészetünkben.” Álljon itt a fentiek illusztrálásaképpen az egyik „kenyércédula”: KENYÉRCÉDULÁK / VASÁRNAP Egy meg nem született testvérem, egy másik anyám, a filoxéra előtti világ a maga kegyetlen szokásaival. Mindig jön hirtelen egy pillanat, amikor mindent kénytelen vagyok elképzelni, akkora a nyomorúság, a puszta létezés, a férfiatlan, gonosz férfiasság vagy magam viszonzása egyre alább, míg el nem jutok addig a szimpla félelemig, hogy velem is fizethetnének bármiért, jelzálogadósságot, elsőszülöttet. Ahogy a rugós madárcsapda nézi az eget kétfelé feszített szemhéjakkal a fészer tetejéről. Gomolygó arcok kosárfülekkel, dunyhaszájjal és láncra fűzött orral. A lánc túlsó vége egy tűzhely lábához van kötözve valami kis odúban, és ha megrántják, hatalmas zendülés, Kacor Naca fölriad végtelen imájából, és megátkoz mindenkit, akinek eszébe jutott ezen a kicsi földön párosodni és gyarapodni. Nagy Zsuzsanna Forrás: Magyar Narancs