TARTALOM

 VISSZA

 


Isten felfedezése



| |
 

Nemigen ismerünk sokoldalúbb művészt a magyar irodalomban Karinthynál. Nemcsak költő, novellista, de kiváló gondolkodó is volt, kinek humoráról, életviteléről, pacifizmusáról és elképesztő írói termékenységéről sokan sokfélét írtak., Ám ne feledkezzünk meg rendkívüli affinitásáról, tolmácsolási tehetségéről a tudományok terén. Tudományszemlélete és a népművelői hevület, mellyel népszerűsíti, áthatja majd minden művét. Őt olvasni egyszerre nyújt szórakozást és ösztönöz elmélyült gondolkodásra.

Karinthy szemléletében a művészet, tudomány és metafizika ötvözetével kívánta megragadni a világot. Tudományos olvasottsága, érdeklődése és előképzettsége egyedülálló helyet biztosít számára a magyar művészeti palettán. Elsősorban a tudósok és a társadalom kérdései foglalkoztatták, az utópia és fantasztikus irodalom terén tett lépései jól tükrözik filozófiai és irodalmi előképeit: Wells, Verne, Swift művei meghatározónak bizonyultak, csakúgy, mint Samuel Butler Erehwon című regénye vagy Francis Bacon Új Atlantisza. Gyakran utal Schopenhauerre, s olyan filozófusokra, mint Bergson, Nietzsche, Kant és Descartes. Ismerte a pozitivizmus és az evolucionizmust. Ismerte nagy vonalakban a pszichoanalízist és a relativitáselméletet. Mindig is érdeklődött a természettudományok iránt, foglalkoztatták az orvoslás vívmányai. Ezekben különösen jártas lehetett, már csak felesége révén is. Karinthy mottója az Utazás a koponyám körül (1938) című regényében a következő:
„Mítoszokon és legendákon túl ajánlom könyvemet a nemes, igazi tudománynak, mely soha nem volt olyan türelmetlen a babonával, mint vele szemben a babona.” Hitt a tények bizonyíthatóságában és a természettudományos törvények érvényességében a lélektan avagy a társadalomtudományok terén, a technikai fejlődéshez és a lélektan eredményeihez is nagy reményeket fűzött. Esszenciákra törekedett, és halálakor öt pengő volt a zsebében, számtalan töredék, az életmű torzója és negyvenhatezer pengő tartozás.
NZS
2014. 08.30.

KARINTHY FRIGYES:
Isten felfedezése

„Si dieux n'existerait faudra l'inventer!”

– Az elmés francia mondás – magyarázta tovább, belemelegedve tárgyába, a csillagász –, hogy istent, ha nem lett volna, fel kellene találni, annak számára, aki a találmányok és felfedezések lélektanával tisztába jutott, majdnem ugyanannyit jelent, mintha azt mondanám, hogy istent, ha van, fel is lehet fedezni – felfedezni, a szó valódi, tehát tudományos értelmében, nem eljutni a benne való hit révén, az ő létének megismeréséhez, mint ahogy a vallásos, belső módszerek próbálják – hanem felfedezni, megkeresni, szemtől szembe megtalálni őt, a benne való kételkedés révén, mint ahogy a tudományos, külső módszerek szokták. Felfedezni, mint ahogy felfedeztük a Földet, a bolygókat, mint ahogy felfedeztük Amerikát és az Északi-sarkot, mint ahogy felfedeztük – és nem feltaláltuk – a repülőgépet s ama fényt, mely láthatóvá teszi a láthatatlant.
– Tudományos szempontból a kérdésnek ilyetén módon való feltevése egyáltalán nem nevetséges. A tudomány régen túl van már azon a merev, gyermekes állásponton, hogy költészet és megismerés, képzelet és valóság, érzés és tudás, két külön világ, külön mozgás, amiknek ellenkező iránya van. Tudomány és költészet egymáshoz való viszonya nem koordinált ellentét – a különbség köztük csak tartalmi, mennyiségbeli –, korántsem kategorikus: s kettő közt a tudomány az összefoglalóbb tartalom, mert magában foglalja a költészetet, míg a költészet nem foglalja magában a tudományt. A finnyás intuitivisták, önmagukat álomba ringató művészlelkek hiába próbálják tagadni: költészet és tudomány párhuzamos vonalak, s valahol a végtelenben találkozniok kell. Csak a felületesség és műveletlenség képzeli el a tudományt holmi száraz és rideg tevékenységnek – a született művelt lélek (mert ilyen is van – íme, az első költői paradox, holott tudomány!) jól tudja, hogy költőietlen tudomány nincs, legfeljebb tudománytalan költészet van!
– A remek Chesterton egy helyen a következő elmés váddal próbálja nevetségessé tenni a „tudományos tébolyt”, ahogy ő nevezi: „Világ kezdete óta sok százezer öregasszony állítja, hogy látta a kísértetet – és erre jön négy vagy öt öregember, és azt állítják, hogy ez a sok öregasszony nem látta a kísértetet.” A vád elmés, s ha igaz volna, meg is bélyegezné a tudományt. Csakhogy nem igaz – a tudomány meghallgatása nélkül imputál állításokat, amiket a valódi tudomány soha nem állított. A valódi tudomány soha nem állította, hogy a százezer öregasszony nem látta a kísértetet – a valódi tudomány annyit kockáztat csak meg, hogy amit százezer vénasszony látott, az talán nem kísértet volt.
– Finom különbség ez, de döntő különbség! A valódi tudomány soha nem állította, hogy isten nincsen, legföljebb azt állította, hogy amit istennek hittünk, az másvalami.De ezt is csak feltételesen – mert a valódi tudomány, szemben a költészettel, soha nem állította, hogy tud valamit (íme, a második paradox!), mindig csak azt, hogykeres valamit, legfeljebb, hogy sejt valamit – mert a valódi tudomány mindig azzal foglalkozik, amit még nem ismer– szemben a költészettel, mely azt írja le, amit már ismerni vél.
– És a valódi tudomány soha nem tagadja a költészet óriási jelentőségét, mondhatnám előjogát, kezdeményező szerepét abban a folyamatban, mely az igazság megismeréséhez vezet, s mely nélkül soha el nem jutna odáig. Sőt, egyre világosabban sejt valami sajátságos törvényszerűséget, mely szerint mindazt, ami van, mindaz, ami lehetséges, először a költészet veszi észre – s a tudomány csak a költészet nyomában kullogva, gyakran csak évezredek múlva jut el odáig, hogy igazolja a költészetet – a valódi tudomány számára tehát az, hogy a vallás költészete hisz isten létében, egy ok arra, hogy lehetségesnek tartsa isten létezését. Mert íme, mindannak létezését és lehetségességét, amit a tudomány ma igazolt, más szóval felfedezett és feltalált, a költészet régen megérezte – ennek a törvényszerűségnek megismeréséhez nem kell több, csak annyi, hogy jóhiszeműek legyünk, és szó szerint vegyük a költészetet.
– Abban a pillanatban, hogy szó szerint vettük, csodálatos rendszer körvonalai bontakoznak ki előttünk. Kiderül, hogy repülőgépnek lennie kellett – különben hogy beszélhettek volna évszázadokon át a költők emberi érzelmek és vágyak szárnyalásáról? Kiderül, hogy a Röntgen-fény lehetséges volt – honnan sejthette volna a költő különben, hogy szeme a tárgyak mögé hatol, hogy szívünkbe lát? S ``honnan vette volna Tündérország költője az „ezermérföldes papucs”, a „hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok” ábrándképeit, ha nem lett volna mód rá, hogy évezredek múlva a tudomány telefonnal és rádióval és mozgófényképpel igazolja Tündérországot? A „tudomány csodája” mindig megvalósítása csak a „hitrege csodájának” – s hogy a halottat fel fogjuk támasztani tudni, hinnünk kell azért, mert legenda van róla, hogy volt, aki feltámasztotta. Mert nincs és nem lehet annyi hatalma a képzeletnek, mint amennyi lehetősége a valóságnak van – mert a képzelet véges, a valóság pedig végtelen.
– A szó szerint vett költészet megtanít rá, a jövőbe látni, azzal, hogy feltárja a múltat – megtanít rá, hogy semmit értelmünk lehetetlennek ne tartson, amit érzésünk lehetségesnek mutatott –, sőt megtanítja az értelmet bátran elindulni az úton, amit az érzés kijelölt. Ha a szerelmet „édes”-nek érezte valaha költő, mérget vehetünk rá, hogy a tudomány kimutatja egykor, minő rokonságban van ízlelőszervünk és szerelmi érzékletünk idegvégződése a központi dúcrendszerben – a „lólábú” ördög képzete veszedelmesen emlékeztet holmi darwini ősemberre, a görög kentauron keresztül – az angyalt pedig, ha akarod, a jövő évszázezredekben keresheted. Nem halt meg a szív, mikor az agyvelőt felfedezték – átalakult csak vagusszá, bolygóideggé, s végzi munkáját tovább.
– S ha istenről beszél a legenda, úgy kell lennie, hogy a tudomány egykor megtalálja majd: mi volt az a létező valami, aminek létezése elkerülhetetlenné tette, hogy istent lásson a költő? S a tudomány előnyben van, több kilátása van rá, hogy megtalálja, éppen, mert nem hisz benne, mint a vallásnak arra, hogy megmutassa,éppen, mert hisz benne– a vallás odafent tudja őt, a mennyekben – a tudomány mindenütt keresi, kívül és belül, a csillagos égen, alul és felül, s az emberi lélek horizontján is, odabent. És talán felfedezi vagy – most már láttuk, hogy mindegy – feltalálja őt, kételkedésének kandi tekintetével, kíváncsiságának mindent felturkáló, céltalan játéka közben – véletlenül és váratlanul, mint a puskaport vagy a rádiumot, vagy az elektront, valahol, a kémcső fenekén, csapadék alakjában – vagy az agyvelő gyrusai közt, tulajdon személyében –, valami képlet vagy összefüggés formájában, de mindenesetre szemmel látható módon, megvalósítva és kinyilatkoztatva, hogy megálljon Előtte, s számon kérje egykor – mivégre teremtette ezt a csodálatos és szörnyű világot s benne őt, csodálatos és szörnyű képmását, az embert.



Kapcsolódó anyagok

USA: Tíz hét a görbe letöréséig?

A SARS-CoV-2-re adott antitest válasz COVID-19 betegekben

A COVID-19 kezelésére vonatkozó pulmonológiai konszenzus dokumentum

Járványkrízis: információs és segélyvonal SM betegeknek

NEJM: COVID-19 – ismeretlen vizeken hajózva

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Hermann Ildi : NHL

2019. január 3-án, teljes váratlansággal halt meg az akkor 40 éves fotóművész. Generációjának egyik legtehetségesebb alkotója volt, több díjjal, elismerésekkel és jelentős, a szakmán túli közönség számára is kiemelkedő sorozatokkal a háta mögött. Életműve igen sokrétű, ám az a vizuális világ, amely már a korai anyagaiban megszületik, formailag egységben tartja azt

Tovább


Béke velünk? Halasi Zoltánnal Csontos Erika beszélgetett

Halasi Zoltán költőként, esszéistaként, műfordítóként lett ismert és elismert. Már a publicisztikája is jelezte széleskörű érdeklődését a különféle kultúrák iránt, aztán egy váratlan fordulattal prózát kezdett írni. Még váratlanabb, hogy ez a próza az elsüllyedt kelet-európai zsidó kultúrát idézte meg. Az apropót hozzá egy lengyelországi zsidó költő jiddis nyelvű holokauszt-poémájának lefordítása szolgáltatta.

Tovább


Filmet varázsolni az életből

A For Sama (Kislányomnak, Samának) valódi kordokumentum, amelyben testközelből szembesülhetünk egy háború börtönszerű csapdahelyzetével. Amikor egyik napról a másikra kell eldöntenünk, hogy maradunk, ahol vagyunk, vagy mindent feladunk, és új életet kezdünk - mindezt hihetetlen gyorsasággal, a halál veszélye pedig mindkettőnél fennáll. Hamza Al-Kateab egyike azon kevés orvosoknak, akik hivatásukhoz és esküjükhöz ragaszkodva még nem hagyták el háború sújtotta hazájukat, Szíriát, egy szebb jövő érdekében. Felesége, Waad Al-Kateab rendezőnő a saját szemszögéből követi nyomon életüket a szíriai civil háború idején. A lányuknak, Samának címzett dokumentumfilm az első a műfajban, amit négy kategóriában is jelöltek BAFTA-díjra, mostanra pedig egy Oscar-díj várományosa is. A For Sama (Kislányomnak, Samának) január 27. és február 2. között lesz látható a VI. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon, ennek apropóján beszélgettünk Sós Ágnes dokumentumfilm-rendezővel. Tovább


A Lényeg elérése

Herbert Aniko aka Haniko júniusi, a Rugógyár Galériában megrendezett pop up tárlata, a Hirundo arra a súlyos problémára hívta fel a figyelmet, hogy a nagyüzemi mezőgazdaság okozta élőhely-átalakítások, a klímaváltozás és a fészkek állandó leverése miatt eltűnhetnek a fecskék Magyarországról. Haniko fecskelánnyá szellemülve, öt nagyméretű képben és egy kilenc kisebb alkotásból álló ún. kísérő sorozatban, vegyes technikával dolgozta fel ezt a fontos témát.

Tovább


Isten felfedezése