Az orvoslás vagy a festészet érkezett korábban az életébe? 
A festészet már gyermekkoromban megragadott, az általános és középiskolában nagyon szerettem a rajzórákat. Volt olyan rajztanár is, aki felfigyelt rám, de a családom nagyon ellenezte, hogy művészeti pályát válasszak. Így erről nagyon hamar le is tettem, és a festészet, illetve a szobrászat mindvégig hobbi maradt a számomra. Még iskoláskoromban megismerkedtem egy szobrászművésszel, aki többször beengedett a műhelyébe, és kaptam tőle egy nagy adag agyagot. Ebből kezdtem otthon szobrokat készíteni, amit egy keramikus kemencéjében égethettem ki. Tehát a képzőművészet jött először az életembe, de rövid lázadásos periódusoktól eltekintve soha nem gondoltam komolyan, hogy főállású művész leszek.

Az érdeklődése tolódott el az orvoslás felé, vagy egzisztenciális megfontolásból nem a művészetet választotta hivatásául?
Volt egyrészt a családi tiltás (édesapám mérnök emberként a művészeket a linkséggel kapcsolta össze), másrészt pedig mindig is vágytam segíteni az embereknek. Kamaszkoromban kissé idealizált elképzeléseim voltak az orvosokról. A családban is voltak orvosok, például a nagybátyám, és mindig tetszett az ő gyógyításhoz való hozzáállása. A művészeti pálya ellen hatott, hogy az iskolában rendszerint sokadrangú tantárgynak tekintették a rajzot, ezért többször olyan rajztanár tanított, akire csak rálőcsölték ezt a feladatot, de nem értett hozzá, és nem is érdekelte igazán. Így nem volt rendszeres a pozitív és hozzáértő visszajelzés az alkotásaimmal kapcsolatban. Egyébként én mind a mai napig nem tartom különlegesnek a művészeti tevékenységemet. Másodrangú festő nem akartam lenni – azt gondoltam, hogy ha az ember nem lehet az élvonalban, akkor el sem érdemes kezdeni. 

Az orvoslást tehát a nagybátyja inspirációja hatására választotta?
Alapvetően igen, bár a családban rajta kívül több orvos is volt. A nagybátyám nagyon hagyományos vidéki háziorvos volt fiatalkorában. Ha kellett, lovon kiment a tanyára a beteghez. Ha kellett, fogat húzott, szülést vezetett le. Igyekezett az egész orvoslást átlátni, rengeteget olvasott. Ma már erre az átfogó tudásra nincs igazán igény, hiszen az orvoslás mára teljesen átalakult, de nekem nagyon szimpatikus volt az az orvosi hozzáállás, hogy a teljes embert akarta gyógyítani. Én mára az orvoslás teljesen más oldalára kerültem, hiszen pszichiáterként nagyon szűk területen mozgok biztonsággal. 

Vonzotta más pálya is, vagy csak az orvoslás?
Az orvosláson kívül még az építészetben gondolkodtam sokáig, amikor a pályaválasztásról kellett dönteni. Nagyon szerettem a matematikát, és a gimnáziumban sok házat terveztem. Így utólag, pszichiáterként visszatekintve azt gondolom, hogy a házak tervezése spontán imaginatív folyamatnak tekinthető, amely a személyiség belső strukturáltságának leképeződése. Ma is gyakran használom ezt a hívóképet a katatím imaginatív terápiás ülések során. Amikor kamaszkoromban házakat terveztem, az valószínűleg a saját belső átstrukturálódásomat volt hivatott reprezentálni. Változott, hogy melyik szoba volt a házak központi része, és az is, hogy külső vagy a belső megjelenésre koncentráltam inkább. Végül az építészetet azért vetettem el, mert taszított a műszaki rajz aprólékossága, és ott akkor még rengeteg műszaki rajzot kellett volna kézzel készíteni. 

Az ön művészi elhivatottságának volt szerepe abban, hogy az orvosi szakterületek közül a pszichiátriát választotta?
Én a pszichiátrián belül is a pszichoterápia irányába indultam el, bár egy nagy egyetemen dolgozva természetesen a pszichiátria szinte minden ágával foglalkoznom kell. Emellett fontosnak tartom a tudományos megközelítést is. Ennek ellenére pszichoterápiás beállítottságú pszichiáter vagyok, ami erőteljes jobb agyféltekei működést feltételez. A pszichoterápián belül részben pszichodrámával, részben pedig az imaginatív technikával dolgozom. E módszerek közös jellemzője, hogy erőteljesen támaszkodnak a páciensben létrejövő képi világra. Ennek előnye abban áll, hogy a tudattalan legkorábbi sérülései még abban az életszakaszban történnek, amikor még az úgynevezett primer nyelvet használja az ember, miközben az absztrakció kevésbé jelenik meg. E primer nyelv nagyon erőteljes kapcsolatot teremt a művészet és a pszichiátria között.

Mennyire elterjedt a művészi érdeklődés a pszichiáterek körében?
Igazából nagyon sokan vannak, akik maguk is alkotnak, vagy fogyasztják a művészetet, esetleg kutatják a művészek életét és a művek mögöttes pszichológiai és pszichopatológiai tartalmát.

Meg tudja állni, hogy amikor lát egy műalkotást, akkor ne kezdje analizálni?
Igen, bár amikor más analizálja az alkotásokat, azt az esetek többségében nagyon érdekesnek tartom, ugyanakkor van bennem egy kis ellenérzés is. Néha azt érzem, hogy a túlmagyarázással élettelenítjük az alkotást. Mintha a zenemű helyett a kottát olvasnánk. Ezért én, amikor műalkotásokat nézek, az esetek többségében nem szoktam analizálni. Inkább hagyom, hogy nagyon primer szinten hasson rám.

Az ön egyik szakterülete az imagináció. Mit takar e technika pontosan?
Én az úgynevezett katatím imaginatív pszichoterápiával foglalkozom. Ennek az a lényege, hogy egy rövid és felületes relaxáció után közel alvó állapotba kerül a páciens, én pedig ekkor egy hívóképet adok neki, és azt kérem tőle, hogy jelenítse meg azt a tudatában. Igyekszem a lehető legtöbb érzésszervi csatornát meghívni (nemcsak a vizuális csatornát, de hangokat, szaglási és más érzékletek is), aminek a hatására a kép elkezd háromdimenzióssá válni számára, és elkezdődhet a belső utazás. Ez hasonlít az álomhoz, de ahhoz a típusú álomhoz, amely közben az ember tudja, hogy álmodik, de mégis folyik az egész automatikusan. Az álomtól annyiban különbözik ez az élmény, hogy itt a terapeuta nemcsak követi az eseményeket, de bele is tud szólni, ha szükséges. Ha például a páciens lát egy zárt ajtót, akkor lehet, hogy az álomban nem menne be rajta, mert ijesztőnek találná, de az imaginációs során a terapeuta javasolhatja, hogy nézze meg, van-e az ajtón kilincs, és próbálja meg lenyomni, hátha kinyílik az ajtó. Egy korábbi álom folytatása vagy kibontása lehetőséget teremt az álom újraírására. Ez különösen a rémálmok semlegesítésénél hasznos. Például megkérhetjük a pácienst az imagináció közben, hogy írja le a támadót, ezáltal megállítjuk a képet, és csökken az ijesztő jellege. Az imagináció után az élményeket átbeszéljük a pácienssel, ezzel a szekunder nyelv szintjére hozzuk, próbáljuk megérteni, hogy mindez hogyan kapcsolódik az életéhez.

Milyen kórképek terápiájában hasznos a katatím imaginatív pszichoterápia?
A pszichózist és a regresszív állapotokat kivéve gyakorlatilag mindegyikben. A pszichózisban szenvedő ember egyébként is regresszióban van, a primer nyelv képi világában él, ezért nála tilos e technikát alkalmazni, mert súlyosbítanánk az állapotát. De egyébként bármilyen kórképben hasznos lehet, a depressziótól kezdve a személyiségzavarokon keresztül a disszociatív zavarokig.

Hogyan zajlik a festés folyamata a tudatában? Előre elképzeli az alkotást, és azt valósítja meg, vagy az alkotás során alakul ki a végállapot?
A festésben talán az a legnehezebb a számomra, hogy nem mindig tudom megvalósítani a vásznon azt, ami megjelent a fejemben. Sokszor eszembe jut, hogy elmegyek egyszer egy rajztanfolyamra, hogy technikailag képzettebb festő váljon belőlem. Van a gimnáziumban elsajátított készségem, amit aztán autodidakta módon fejlesztettem tovább egy bizonyos szintig. Ebben nagy szerepe volt a második feleségemnek, aki festő-restaurátor, és ő sokat segített a technikai fejlődésben, de sokszor kívánom, hogy bárcsak jobban meg tudnám jeleníteni azt a képet, ami a fejemben megjelent. Előfordul, hogy egy érzés, de gyakrabban egy-egy kép fog meg, majd azt akár többször is megfestem. Az egyik képemet négyszer festettem meg, de továbbra is dolgozik bennem, így lehet, hogy ötödszörre is nekiállok majd. Vagyis az a gyakoribb, hogy megjelenik a tudatomban valami, és azt próbálom ábrázolni. Arról már lemondtam, hogy tökéletesen úgy tudjam megjeleníteni, ahogy én látom belül. Inkább arra törekszem, hogy ugyanazt az érzést nyújtsa számomra a festmény, mint amit a tudatomban megjelent kép keltett bennem.

Mi történik a képekkel? Megtartja, elajándékozza, esetleg eladja őket?
Az eladás szóba sem jön, és eddig összesen kettő festményemet és kettő szobromat ajándékoztam el. Az eladást elképzelni sem tudom, mert kicsit olyan érzés, mintha az alkotás a saját gyermekem lenne, amelyet így pénzért odaadnék valakinek. A képek többsége a padláson van, papírba csomagolva, felcímkézve. A korai képeim nagy többsége már nincsen meg. Sokat megsemmisítettem közülük, mert úgy ítéltem meg, hogy nem érdemes megtartani őket. Valószínűleg ezeket a képeket is megsemmisítik majd a gyermekeim, ha már nem leszek.

Az, hogy nem akarja eladni a műveit, azt jelenti, hogy nem akarja megmutatni őket a világnak? Szívesen vesz részt kiállításokon?
Nagyon szívesen megmutatom másoknak a képeimet, bár a bennem kavargó érzések ambivalensek ezzel kapcsolatban. Egyrészt vágyom arra, hogy megmutassam őket, másrészt viszont ez nagyon erős kitárulkozást is jelent. Nem tudom persze, hogy mások mennyire érzékelik, hogy milyen tartalom húzódik a képek mögött, de sokszor az az érzésem, hogy nagyon beszédesek. Eddig három kiállításon vettem részt. Kettő a nemzetközi orvos-képzőművész kiállítássorozatba tartozott Zágrábban és Bécsben. A zágrábi különösen nagy élmény volt, mert hosszabb ideig tartott nyitva, és sokan ellátogattak rá. Többen oda is jöttek hozzám, mert meg akarták tudni, hogy ki a szobrok és a képek alkotója. Ezeken kívül részt vettem egy angliai kiállításon is, de ott nem mertem elmenni a megnyitóra, csak a bontásra. Bár elvittem a képeket, de mégis cikinek éreztem az egészet.

Az ön műveinek befogadásához kell ismerni önt és a keletkezés kontextusát, vagy a festményei és szobrai önmagukban is értelmezhetők?
Úgy gondolom, hogy a mű és a cím együtt elegendő az értelmezéshez. Bár ismerem a konceptuális művészetet is, és sokra is tartom (többször felvetődött már bennem, hogy én is alkotok ilyen műveket), de ott aztán tényleg térigényük van az alkotásoknak – hiszen ha az ember egy koncepciót dolgoz ki az alkotásban, az nagyon sokszor többdimenzióssá válik. Ez tartott vissza mindeddig attól, hogy a fejben megalkotott konceptuális műveket a valóságban is létrehozzam. De a már megszületett műveim értelmezéséhez a címük elegendő segítséget nyújt, ezen túl nem kell hozzájuk tudni rólam semmit.

Ön foglalkozik keleti orvoslással is. Hogyan egyezteti össze a nyugati és a keleti orvoslást a gyakorlatban, illetve elméleti síkon?
Még az általános értelemben vett orvoslás előtt megjelent az életemben a pszichiátria. Az egyik családi összejövetelen az orvos rokonaim arról beszélgettek, hogy az egyik ugyancsak orvos unokabátyámnak volt egy betege, aki azon gondolkodott, hogy ő légy vagy szúnyog. Ez rettenetesen megfogott: megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehet az a belső világ, ahol ez a kérdés felmerülhet. Innen egyenes út vezetett a pszichiátriához, és csak ezután jött a nagybátyám, akinek hatására elindultam a holisztikus megközelítésű orvoslás felé. Ez már középiskolás koromban történt, és a kamaszokra szerintem nagyon jellemző, hogy keresik a tiszta igazságot. Én keresztény kultúrában nőttem fel, de a családomban és a pannonhalmi bencés gimnáziumban láttam a keresztény kultúra visszásságait is. Én a tiszta igazságot kerestem, ezért a keleti filozófia felé fordultam, mert persze könnyebb egy távoli filozófiát tisztának látni.

Tehát a filozófia felől közelített a keleti orvoslás felé?
Igen, és ehhez hozzájárult, hogy az első feleségem koreai–magyar volt, így azt feltételezték rólam, hogy vannak keleti kapcsolataim (akkoriban a hallgatói önkormányzat évfolyamelnöke voltam). Emiatt megkerestek, hogy vegyek részt a hagyományos kínai orvoslással foglalkozó képzés megszervezésében. Bár nekem nem voltak keleti kapcsolataim, az ötletet jónak tartottam, így közreműködtem a képzés beindításában. Amikor először találkoztam a keleti orvoslással, az egész átláthatatlannak tűnt a számomra, ezért az volt a legfőbb motivációm, hogy megértsem. Amikor aztán láttam, hogy ez mennyire holisztikus tudáson alapul, egyre jobban beszippantott ez a világ. A tanfolyam harmadévben indult, és azt vettem észre magamon, hogy miközben egyre jobban belekerültem a hagyományos kínai orvoslásba, ellenségessé kezdtem válni a nyugati orvoslással. Csak azért nem hagytam abba a konvencionális orvoslást, mert tudtam, hogy Magyarországon a törvény nem teszi lehetővé, hogy az ember pusztán hagyományos kínai orvosként praktizáljon.

Mennyire volt befogadó az orvosi közeg a hagyományos kínai orvoslás iránt?
Nagy szerencsém volt, mert Kisbéren találtam egy olyan kórházat, amelyben nyitottan álltak ehhez. Ez a vidéki kis kórház nagyjából ugyanolyan elvek szerint működött, ahogy annak idején a nagybátyám praktizált: szinte minden területen gyógyítottunk szakorvosok bevonásával. Az ellátás feje a belgyógyászat volt, a szakorvosok pedig külső szakértőként vettek részt a rendszerben. Ezt nagyon jól tudtam ötvözni a holisztikus szemlélettel. E hozzáállás és általában a kínai gondolkodás erőteljesen jobb féltekés szemléletű. Valószínűleg a képírás fennmaradása miatt a kínai nyelvben és a gondolkodásban nagyon erőteljesen megmaradt a képi gondolkodás, sokkal erősebben, mint a nyugati világban. Emiatt a kínai orvoslás nagyon sok analóg fogalommal dolgozik, és a gyakorlótól is azt követeli meg, hogy állandóan az analóg gondolkodási szinten maradjon. Gyakori benne a cirkuláris logika is, és amikor elkezdtem pszichoterápiával foglalkozni, rájöttem, hogy pszichodinamikus pszichoterápia is gyakran használja ezt a fajta szemléletet, akár az álomelemzésekben, akár az imagináció szintjén. Amikor elkezdtem a kínai orvoslással foglalkozni, ez egyáltalán nem volt bennem teljesen megérett és megértett dolog, sokszor a véletlen irányította a lépteimet.

Manapság is gyakran találkozik szkepszissel, ellenségességgel az orvosi közösségben, ha a kínai orvoslásról van szó?
Kezdetben, a kilencvenes években nagyon nagy volt a nyugati orvoslás ellenállása. Most már azonban a megengedő, elfogadó attitűd jellemző. De az én hozzáállásom is változik. Ahogy megmaradtam nyugati orvosnak, és elkezdtem pszichoterápiával foglalkozni, az is felmerült bennem, hogy a keleti orvoslásban erőteljesen megjelenik a placebohatás is. Szoktam „eszközös pszichoterápiaként” is tekinteni rá, ahol az eszköz az akupunktúrás tű, amit beleszúrunk a páciens testébe. Ez részben a relaxációt segíti, részben pedig a befelé figyelést serkenti, miközben bizonyára elindít olyan folyamatokat is, amelyeket nem látunk teljesen át. Én nem kerültem át a szkeptikus oldalra, hiszen látom, hogy működik, de minél többet foglalkozom vele, annál inkább érzem, hogy nem tudjuk, hogy mi hatékony a hagyományos kínai orvoslásban.

Az interjút készítette:

Kovács Sándor