A filmek megborzongatóak, elgondolkodtatóak, romantikusak. Vannak abszolút kihagyhatatlanok, amikért az emberek döntő többsége odavan, akár évtizedekig hatnak, de általában máshogy éljük meg őket. Min múlik ez?

Ha elfogadjuk Richard Solomon neuropszichológus elképzelését, miszerint az emberi idegrendszerben bizonyos folyamatok ellentétpárba rendezhetőek, ideértve az érzelmi folyamatokat is, akkor kijelenthetjük, hogy az egyik érzelem lecsengésével automatikusan aktiválódik annak inverze is. Mit értünk ez alatt? A félelem ellentétpárja a megkönnyebbülés. Ha például megnézünk egy horrorfilmet, akkor lényegében a félelem, sőt, a rettegés érzetét teremtjük meg önmagunk számára, ami – egy-egy jelenet vagy a film egészének lezárásával – automatikusan a megkönnyebbülést hozza magával. Ebből a szempontból tehát a horrorfilm műfajának szerelmesei talán tudattalan módon a megkönnyebbülés érzetét legalább annyira keresik, mint a rettegés izgalmát. A filmek műfaji preferenciája mögött azonban természetesen számos egyéb pszichés tényező felsorolható. Az egyik ilyen vonás a szenzoros élménykeresés dimenziója, vagyis azon sajátosság egyénileg változó mértéke, hogy mennyire igényli az adott személy az állandó külsődleges stimulációt. Például filmnézés esetén az alkotás által kiváltott tartós arousal (vagyis az idegrendszer általános izgalmi állapotát érintő) modulációt. Egyes kutatási adatok szerint a 18 karikás besorolású akció-, horror-, thriller filmek preferenciája tizenéveseknél a korai alkoholfogyasztás, dohányzás és kannabiszhasználat bejóslója is lehet. Vannak nemi különbségek is, melyek hátterében szocializációs és evolúciós hatások egyaránt tetten érhetőek. Az erre vonatkozó kutatási eredmények értelmében a női nézők a vidámabb hangulatú filmeket preferálják, ahol az emberi kapcsolatok pozitívabb tónusai jelennek meg (például vígjátékok, romantikus filmek), míg a férfiak nagyobb arányban választanak intenzívebb stimulációt ígérő műfajokat. Ez párhuzamba állítható azon megfigyelésekkel, miszerint a nők a társas kapcsolódás helyzeteit fokozottabban élik meg, míg a férfiak számára az újdonság- és izgalomkeresés jelent nagyobb motivációt. A film a valóság szimulációjaként is felfogható, a befogadó világhoz való egyéni viszonya és múltbeli tapasztalatai nagyban meghatározzák mind a műfaji preferenciákat, mind az adott film egyénre gyakorolt befolyását.

Vannak-e pszichésen kifejezetten jó hatású filmek?

Sokszor tapasztalhatjuk, hogy aktuális zene- és filmválasztásunk az adott hangulatunknak megfelelő érzelmek keresése alapján történik. Egyszerűbben fogalmazva, ha szomorúak vagyunk, nagyobb eséllyel hallgatunk szomorú, mint vidám zenét (akkor is, ha ez utóbbiról esetleg azt gondolnánk, hogy majd felvidít bennünket). Vagyis az ember számára olykor fontosabb, hogy meg tudja élni érzelmeit (a negatívokat is), mint hogy azonnal csökkentse, vagy elviselhetőbbé tegye azokat. Ebben a folyamatban sok esetben egy-egy film is segíthet. Ugyanakkor a jelenlegi kiábrándult, frusztrációkkal és feszültségekkel teli világban  kimondottan jó hatásúnak gondolom azokat a filmeket, melyek humanizmusukon keresztül azt sugallják, hogy van még remény az emberiség számára. Ez persze csak akkor működik, ha a film és a benne szereplő karakterek hitelesek, és ha az üzenet valamelyest realisztikus marad, még egy fiktív műfaj keretein belül is. Azokat a filmeket tekintem pozitív pszichés hatásúnak, melyek az emberi kapcsolatokról, azok mélységéről, problematikájáról és szépségéről szólnak.  Rám az elmúlt években, hol drámai súlyuk, hol különös hangvételük, minimalizmusuk, vagy humanizmusuk miatt, az alábbi filmek gyakoroltak nagy hatást:

- A vadászat

- A pankrátor

- Az igazság bajnokai

- Ott vagy, Istenem? Én vagyok az, Margaret

- Hat hét

- A kutya karmai közt

- Három óriásplakát Ebbing határában

Vannak olyan alkotások, amelyek kifejezetten rossz a lelkünknek?

Általánosságban úgy vélem, nem a film műfaja, sokkal inkább az adott alkotás minősége határozza meg, hogy mennyire fejt ki akár romboló hatást is a befogadóra. A vizuális kultúra térnyerésével, a televízió, a mozi és a streaming felületek elterjedésével a mozgókép felülkerekedett minden más vizuális tartalmon, és összességében tömegek ízlését, világképét képes formálni. Éppen ezért a filmeknek lehet kimondottan butító, ízléspusztító, káros hatása is. Azokat az alkotásokat sorolnám ide, melyek fekete-fehér módon, önreflexió nélkül szolgálnak ki egy-egy ideológiai vagy politikai célt, célzottan és manipulatívan csak az érzelmeinkre hatnak, giccsesek, melyek öncélúan csak sokkolni vagy megbotránkoztatni akarnak, illetve azok a filmek, amelyek a fogyasztói társadalom termékei vagy kiszolgálói. Ha a film nem segíti befogadóját a világ megértésében, vagy saját életének és érzelmi világának teljesebbé válásában, akkor nem tekinthetjük jó hatású alkotásnak. 

Kihozhatnak-e addig nem ismert betegségeket a filmek?

Nem gondolom, hogy a filmeknek volna ilyen hatása, hacsak olyan példákat nem hozunk itt, mint egy-egy jelenet (például villódzó fények, gyors vágások, intenzív, stroboszkopikus effektek) veszélyeztető hatása fotoszenzitív epilepsziával élő emberek esetén, vagy a horrorműfajban az úgynevezett jump scare (vagyis rendkívül hirtelen bevágott rémisztő) jelenetek potenciális negatív kihatása szív- és érrendszeri betegségekkel küzdő személyeknél. Ilyen jellegű helyzetekből azonban ritkán származik ténylegesen súlyos probléma. Az viszont előfordulhat, hogy egy film olyan asszociációs folyamatokat indít el, mely felszínre hoz korábbi, adott esetben mélyen eltemetett, akár traumatikus emléknyomokat is. Poszttraumás stressz zavarban (PTSD) szenvedő személyeknek tehát, főként, ha nincs lehetőségük másokkal megosztani belső problémáikat, érdemes fokozottabb körültekintéssel megválasztani, hogy milyen jellegű filmeket néznek meg.

Lehet-e filmeknek terápiás szerepe?

Ez így van, az egészségügyben számos ellátóhelyen bevett gyakorlat a filmterápia alkalmazása, jellemzően csoportterápiás módszerekkel dolgozva fel egy-egy adott témához köthető filmet, illetve az abban ábrázolt lélektani jelenségek egyéni sorshoz köthető párhuzamait. A filmterápia gyökerei a biblioterápia módszeréből erednek, melyben szépirodalmi művek (többnyire novellák, de akár slam poetry alkotások is) cselekményét (felsőbb értelmezési réteg) és szimbólumait (mélyebb értelmezési réteg) értelmezik az egyéni életút és az aktuális nehézségek szempontjából. A filmterápia hatékonyságát az 1970-es évek óta kutatják, és az erre vonatkozó szakirodalmi áttekintő tanulmányok értelmében is igazolható a módszer pozitív terápiás hatása, elsősorban a szorongásos zavarok, az autizmus spektrum zavar és a skizofrénia esetén. A filmterápia bizonyos értelemben hasonló működési elven segíthet, mint az önsegítő csoportok: egyazon nehézségekkel küszködő emberek döntéseinek, meglátásainak, érzelmeinek megismerésével. Így az érintett úgy érezheti, hogy nem egyedül küzd a problémáival, másrészt  pontosabb rálátást és iránymutatást kaphat saját, szubjektív állapotát illetően.

Hogyan hatnak a lelkünkre?

Az emberi psziché gazdagságát nagymértékben befolyásolják azok a szimbólumértelmezések és lélekelemzések, melyeket a szépirodalom és a filmművészet egy-egy karakter ábrázolásával képes átadni. Ezek beépülnek a befogadó belső élményvilágába, és nem ritkán segítik őt abban, hogy saját élete történéseit is könnyebben vagy pontosabban tudja értelmezni. Másként fogalmazva: a film – hiába dramatizált valóság – megküzdési módokat, túlélési stratégiákat, párkapcsolati sémákat, ok-okozati összefüggéseket kínál a befogadó számára. Ilyen értelemben támogatja és bővíti a sokszor elmagányosodott egyén cselekvési és érzelemszabályozási repertoárját. De a film más úton is pozitív hatást gyakorolhat. Bár nem a filmek, hanem a könyvek kapcsán Kafka úgy fogalmazott egy levelében, hogy ezen alkotásoknak „csákánynak kell lenniük a bennünk lévő megfagyott tenger ellen”. Vagyis olyan hatást fejtenek ki, mint a vízbe hajított kő. Érzelmi utórezgései által belső munkára készteti az embert, mélyítve  önismeretét. Mindezek mellett – és meglátásom szerint ez általában is a művészet egyik fő pszichés hatóereje – a film a katarzis útján is formálja a befogadó lelki működését. Azaz képes arra, hogy egy nehéz, sokszor feldolgozhatatlannak tűnő érzést úgy oldjon fel, hogy az így megélt fellélegzés- vagy szabadságérzet tovább gazdagítja mindazt, amitől jó érzés kimondani, hogy emberek vagyunk.

Kun J. Viktória