Rácz Jenő, az első Gyurcsány-kormány egészségügyi minisztere, Repa Imre professzor, a kaposvári Kaposi Mór Oktató Kórház főigazgatója, Rózsa András, a Teva Zrt. vezérigazgatója és Szepesi András korábbi miniszteri biztos, a Kórház című szaklap főszerkesztője csaknem egy évvel ezelőtt alapították az Egészségügyi Baráti Társaságot nem kisebb céllal, mint hogy fórumot biztosítsanak az ágazat elrendezetlen ügyeinek megbeszélésére. Arra, hogy a politikai szempontok helyett a valódi szakmai mérlegelés is figyelmet kapjon, kaphasson az egészségügyet érintő kérdések megvitatásakor. Az első balatonkenesei megbeszélést követően még arról volt szó, hogy 2009 elején esetleg az Országgyűlés Egészségügyi Bizottsága adhatna otthont egy „Egészségügyi Csúcs”-nak, amely mintegy katalizátora lehetne az ágazat mély és összetett, a baráti társaság megfogalmazása szerint gazdasági, politikai, morális, szakmai és bizalmi válsága megoldásának. A beígért „csúcs” azonban elmaradt. Mint a Magyar Tudományos Akadémián szeptember 29-én megrendezett konferencián kiderült, a társaság úgy gondolta, hogy mindenekelőtt komoly kutatáson, elemzésen alapuló adatokat kell letennie az asztalra, amelyek alátámasztják azt az ágazatot ismerők, a benne dolgozók által már jó ideje hangoztatott vélekedést, amely szerint: az egészségügy nemcsak viszi a pénzt a költségvetésből, hanem maga is tevékenyen részt vesz a nemzetgazdaság forrásainak előállításában. A rendszerváltozás óta számos esetben „csődbiztosi” feladatokat ellátó Kató Gábor és munkatársai olyan kutatási anyagot mutattak be, amely hosszú évekig muníciót adhat az egészségügy, az egészségipar fejlesztésében érdekelt személyek, cégek számára az előrelépéshez, s amely finoman szólva is szembe megy a hagyományos pénzügyéri gondolkodással. Az adatok szerint ugyanis az egészségügyre fordított közkiadások mértékét jóval meghaladja az egészségipar által előállított hozzáadott érték: az egészségügyi rendszer, a gyógyszeripar, a gyógyászati cikkek, az orvosi gépek-berendezések piaca, az egészségturizmus, valamint az egészségügyi kutatás-fejlesztés összességében az össznemzeti termék, a GDP 8,3 százalékát állítja elő hazánkban, miközben az egészségügyre fordított közkiadások 5,9 százalékra tehetők. A mintegy ezer oldalas tanulmány – amely az egészségügy szerepét foglalja össze nemzetgazdasági szempontok alapján – legfontosabb megállapításai, hogy az egészségügyi rendszer működési problémái akkora veszteséget okoznak az országnak, mint amennyit az államháztartás az egészségügyre költ. Az egészségipar hozzájárulása a gazdaság teljesítményéhez közvetlenül hét százalékkal, közvetetten mintegy 40 százalékkal magasabb, mint amennyit ráköltenek, továbbá az egészségipar több hozzáadott értéket termel, mint az más szektorok átlagaiból kiolvasható. Azaz, az egészségügy sokkal inkább stabilizáló tényező, mintsem feneketlen zsák, amely a hagyományos pénzpolitikai felfogás szerint bármekkora összeg elnyelésére képes – hozadék nélkül. Az egészségügyet évszázadokon át a „temető előszobájá”-nak tartották, nem véletlen, hogy legfeljebb emberiességi szempontok alapján szántak rá a közkiadásokból – emlékeztetett a Gazdaságos egészség – egészséges gazdaság elnevezésű konferencián Róna Péter professzor. Ott, ahol Repa Imre professzor, az egykori Államreform Bizottság tagja a legnagyobb gondnak a paradigmaváltás teljes hiányát látta. Szerinte mindmáig a bevált, szokásjog diktálta gondolkodásmódhoz ragaszkodunk Magyarországon, miközben a történelem rohan el mellettünk. Az elmúlt húsz év reformjai nem kapcsolódtak sehová, rossz alapokon nyugodtak. Mindmáig nem értékeltük, mi történt velünk, miként „nem is éltük meg az életünket”. Nem éltünk a rendszerváltással, azzal, hogy 2004-ben EU-tagállammá lettünk, nem változtattunk, de most a gazdasági világválsággal itt a következő lehetőség, amelyben még ma is csak sodródunk, lavírozunk, ahelyett, hogy nemzeti stratégiát, nemzeti prioritásokat állítanánk fel, az ország érdekeit tartanánk szem előtt. Repa Imre és sokak olvasatában oda kell eljutunk, hogy váltani kell, mert, ha nem használjuk ki a történelem nyújtotta lehetőségeket, akkor tényleg a „lúzerek országá”-vá válhatunk, s legfeljebb arra hivatkozhatunk, hogy „rosszkor voltunk rossz helyen…” De ez nem feltétlenül mentség. Ha változtatni akarunk, akkor konszenzus kell – társadalmi megegyezés, de nemcsak alkotmányjogi, közigazgatási és gazdasági, hanem az oktatást, az egészségügyet érintő kérdésekben is. Ehhez Repa Imre szerint az egyént kell helyzetbe hozni, megtanítani az „éld meg az életet!” szemléletre, s a többi közt leszámolni például az egészségügyben az ingyenesség mítoszával. A professzor olvasatában egy állami (társadalmi) és sok kiegészítő biztosítóra van/lenne szükség. Abban, hogy újabb négy év eltelt változás nélkül, mindannyian hibásak vagyunk – mutatott körbe a teremben az akadémián a professzor, aki saját állítása szerint négy éve küzd egy intézményi protokolláris rend kialakításáért. Mint fogalmazott, az egyetemeknek ma nem érdekük meghatározni a végzett orvos kompetenciáit, így aztán nem tudni a rezidensét és a szakorvosét sem – mert így jó az orvostársadalom egy részének. Konszenzus kellene tehát abban, hogy ne a szokásjogra hivatkozzunk, ne mondjuk zsigerből a változtatási javaslatokra, hogy „marhaság”, hanem legyen párbeszéd; a mai gyűlölködő, megosztott társadalom helyett alakítsunk olyat, amelynek alapja a „tisztelet, megbecsülés, szolgálat – másokért.” Köbli Anikó