A Journal of Humanistic Psychology júliusi számában két közlemény is komoly kérdéseket vett fel a pszichiáterek és pszichológusok által referenciaként használt Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorder (DSM) tudományos szemléletével és etikai megközelítésével kapcsolatban. G. Kenneth Bradford, a John Kennedy University adjunktusa szerint „A DSM mind klinikai, mind pedig etikai értelemben alapvetően használhatatlan mint érvényes diagnosztikai eszköz”. Állítását több ponton igyekszik bizonyítani a szerző. Többek között a pszichológiában és a pszichiátriában komoly szerepet játszó szubjektivitásból és interszubjektivitásból (két vagy több személy által osztott szubjektív megfigyelésből) adódó problémákat érzékelteti. Meglátása szerint egy diagnózis leírása akkor pontos, ha több megfigyelő is hasonlóképpen ítéli meg. Régebbi kutatásokat idézve (Goldstein & Goldstein 1978) a tanulmány kiemeli, hogy jelentős pszichiátriai betegségek (skizofrénia, mániás depresszió) más időszakokban és más kultúrákban (Anglia, Egyesült Államok) megbízhatatlanul kerülnek diagnosztizálásra. A szerző vitatja, hogy a lelki betegségekre egyöntetűen használható lenne a testi betegségek módszertana, hiszen a szervek feladata és kölcsönhatása nem biztos, hogy hasonló kölcsönhatási rendszerben különül el lelki betegségek esetében. Megjegyzi, hogy elképzelhető, hogy skizofrénia esetében az MRI és fMRI-vel készített felvételeken kimutatható elváltozás, talán a skizofrénia következménye és nem az alapbetegség tünete. Korábbi közleményekre hivatkozva a szerző hangsúlyozza, hogy a ma már a normálisnak ítélhető szomorúság is beleesik a depresszió leírásába, amelyben gyógyszergyári befolyást és ipari érdekeket vél felfedezni. A gyermekeknél diagnosztizálható figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart (ADHD) elemezve, a szerző inkább egy személytelen és több szempontból túlhajtott kultúra hatását érzi, mintsem a diagnosztizált gyermek „szociális problémáit”. A szerző meglátása szerint nehezen érthető lépés volt az is, hogy a DSM-II-ből magyarázat nélkül törölték neurózist. Ám a kritika mellett javaslatokat is megfogalmaz a közlemény. A szerző ismerteti, hogy rendkívül nehéz a köznapi megítélés alá eső szomorúság és a depresszió korrekt elkülönítése. Javaslataiban többek között empirikus alapú megközelítés helyett a szubjektivitás és interszubjektivitás tudatos beemelését, a fenomenológiai megközelítést hangsúlyozza, tartalom-alapú pszichológia helyett folyamat-alapú pszichológiát, és objektivitás helyett interszubjektivitást, valamint dekontextualizálás (t.i. amikor nem veszik figyelembe az egyén körülményit, illetve az ezzel kapcsolatos egyéb tényezőket) helyett kontextus alapú értékelést, a személytelen helyett pedig empatikus megközelítést javasol. A másik közlemény szintén erős kritikával él. David H. Jacobs és David Cohen (Florida Int. University) meglátása szerint a DSM azon kísérlete, hogy az egyén érzéseit és viselkedését elkülönítse az illető egyedi körülményeitől és kontextusától, inkább morális vállalkozás, mintsem tudományos módszer. A pszichopatológia szemléletbeli nehézségei mellett a szerzők megkérdőjelezik a pszichológiai diszfunkció fogalmának a biológiai diszfunkció mintájára történő használatát. A szívmegállás jelenségével illusztrálja a közlemény, hogy míg a hagyományos medicinában jól mérhető a betegségek előfordulása és könnyen konszenzus érhető el azok káros hatásának megítélése felől is, addig a lelki betegségek erősen kontextus-függőek. A szerzők nem találják kielégítőnek a depresszió definíciójánál az „aránytalan szomorúság” fogalmát, hiszen ennek szubjektivitása miatt nem felel meg a tudományosság igényének. A depresszió mellett a poszttraumatikus stressz-szindrómát (PTSD) veszik górcső alá a szerzők. Megítélésük szerint ez az egyetlen diagnózis, amely megkívánja a klinikustól, hogy figyelembe vegye a beteg személyes történetét. Ezt tehát egy hibrid diagnózisnak látják, mert a diagnosztizáló orvos megítélésén túl az illető személy történetét is figyelembe kell venni. A szerzők meglátása szerint a kórkép DSM-be történő kerülésében nagy szerepet játszott a vietnami háborús veteránok nyomása és egyfajta medikalizációs folyamat. A szociális komponens szintén nehezen megfogható és objektiválható tényező. Hiszen, míg a szerveink esetében pontosan tudható a normális működés, addig a társadalom esetében ez vitatható és sokszor szubjektív. Az egyén viselkedésének megítélése a társadalomban sokszor rendkívül komplex és egyéni, ezért a szerzők nehezményezik a DSM dekontextualizáló törekvését. A várhatóan heves szakmai vitákat kiváltó közlemények a DSM rendszerében és szemléletében a kérdés koncepcionális átgondolását javasolják, és ugyanezt kérik közvetetten a pszichiátriában és a pszichológiában is. eLitMed.hu Forrás: Fundamental Flaws of the DSM: Re-Envisioning Diagnosis - JHP vol. 50 no. 3 335-350 Does “Psychological Dysfunction” Mean Anything? A Critical Essay on Pathology Versus Agency – JPH vol. 50 no. 3 312-334 Kapcsolódó anyagok: DSM-V - mit várhatunk?

DSM-V – kudarcra ítélt vállalkozás?

Antidepresszánsok hatékonysága - szubjektív szempont