Az ápolói, szakdolgozói helyzetről hozott állásfoglalást a Nemzeti Egészségügyi Tanács október 26-i ülésén. Az állásfoglalásról, saját nézetéről és a Debreceni Egyetem Orvos-és Egészségtudományi Centrum szakdolgozóinak helyzetéről kérdeztük. Domjánné dr. Lengyel Irén jogászt, a cívisvárosi egyetem klinikai főnővérét. Domjánné jól ismeri a szakdolgozók munkáját, életkörülményeit, hiszen maga is nővérként kezdte pályáját, később tanszéki főnővérként folytatta, majd az Eötvös Loránd Állam-és Jogtudományi Egyetem elvégzését követően klinika főnővér lett. - Évek óta téma a médiában, hogy országosan kevés az egészségügyi szakdolgozók fizetése, nagy a munkahelyi leterheltségük, sokan elvándorolnak a pályáról, illetve nyugdíjba mennek és akadozik utánpótlásuk. Hogyan látja ezt - kérdeztük? - Sajnálatos módon a témák nem veszítettek aktualitásukból, bár nagyon sokan és sokszor beszéltek már a problémákról, érdemi megoldások mind a mai napig nem születtek – felelte a főnővér. - Országosan igazak a fenti megállapítások, de a teljesség kedvéért érdemes és szükséges területi egységenként, régiónként esetleg megyénként vizsgálni, mert így levetítve a megoldásra váró feladatok eltérő erősséggel és hangsúllyal jelentkeznek. A bérezésben nincs jelentős eltérés, az ország valamennyi egészségügyi intézményében alacsony bérbeállást találunk, nincs megfelelés az elvégzett munka és az érte kapott jövedelem között. A szakdolgozói létszám alakulása azonban területenként változó. Az Észak-alföldi régióban nincs létszámhiány, legalábbis amennyiben a rendelkezésre álló álláshelyek betöltöttségét nézzük. Ennek egyik oka, hogy a térségben nagyon kevés a munkalehetőség és az emberek megbecsülik a munkahelyüket akkor is, ha kevés a fizetés és sok a munka. A szakdolgozók leterheltségét jellemzi, annak ellenére, hogy valamennyi álláshelyünk betöltött a centrumban 20-40 beteg jut egy műszakban egy ápolóra. Az Egészségügyi Szakdolgozói Kamara felmérése szerint országosan ez az arány 40 illetve 60 beteg. Az adminisztratív és a tényleges létszámhiány között azonban mindenképpen különbséget kell tenni. A szakdolgozók létszámának meghatározásához nem ágyszámot, rendelkezésre álló álláshelyet, vagy rendelkezésre álló bérkeretet, hanem ápolási szükségletet, feladatokat s ennek egy szakdolgozóra jutó hányadát kellene figyelembe venni. - Milyen szakmai szabályok szerint számítják ki a szakdolgozói létszámot? - A jelenleg hatályos 60/2003. ESzCsM rendelet meghatározza az egészségügyi szolgáltatások nyújtásához szükséges szakmai minimumfeltételeket. Ebben az áll, hogy 15 betegágyra 14 szakdolgozót kell biztosítani a nap 24 órájában, folyamatos műszakban. De azt nem határozza meg, hogy pl. 30, 60, vagy 100 ágyas osztályon mennyi a humánerőforrás szükséglet. Ezért az intézmények saját számítási módszerekkel határozzák meg a szükséges dolgozói létszámot, gyakran a 15 ágyra meghatározott minimumot tartva. Ezért fordul elő, hogy nincs elegendő ápoló a betegágy mellett, de a szakmai minimumfeltételeknek megfelel az intézmény. Az új minimumfeltétel rendelet tervezet már igyekezett ebbe az irányba is lépéseket tenni, de további finomítást is szükségesnek látok beépíteni. Egy adott szervezeti egység nagysága (ágyszáma) csak egy nyers mutatószám a tényleges munkaerő-szükséglet meghatározásához. Mindenképpen szükséges a betegforgalmi mutatók elemzése, az ellátandó feladat munkaigényének meghatározása, (ápolási standardok) és vizsgálni kell a szak és az alapápolási feladatok arányát, mert ez szakmánként, osztályonként változó. Pl. más a létszámigény egy 30 ágyas szemészeti, bőrgyógyászati, és más egy 30ágyas belgyógyászati, sebészeti osztályon, minthogy a szakápolási és az alapápolási feladatok is másként oszlanak meg. Természetesen csak akkor van értelme bármilyen létszám normatíva meghatározásának, ha megfelelő finanszírozás áll mögötte. - Jelenleg mennyi a bér? A szakdolgozók bérezése a KJT szerint történik. A besorolási bérek közel állnak a bérminimumhoz. A szakdolgozóknak műszakpótlékkal, túlórával, bérpótlékkal együtt számított jövedelme sem haladja meg a megélhetéshez szükséges minimumot. A fokozott stressz, fizikai és mentális túlterheltség, a mindennapi anyagi gondok akaratlanul is kihatnak a munkavégzésre. Az egészségügyi szakdolgozók esetében a paraszolvencia nem játszik szerepet a jövedelem alakulásában. Az ápolók 90 százaléka nő, közel 60 százalékuk egyedül él vagy egyedül neveli a gyermekét. Illetve ha párban élnek is, sokuk párjának nincs munkája, így egyedüli keresők a családban. Nem tudnak munkahelyet váltani, mert szaktudásuk speciális és behatárolt az elhelyezkedési lehetőségük és az egészségügyön belül azonosan rosszak a kereseti lehetőségek. Egyéb területen pedig Kelet-Magyarországon kevés a betölthető munkahelyek száma. Külföldre legtöbbször a nyelvi nehézségek miatt nem mehetnek. Marad a három műszak utáni plusz munka, általában beteg illetve gyermekfelügyelet. - Talán a munkahelyi környezet, a jó munkahelyi légkör megtartó erő. - A DEOEC a jelen gazdasági körülmények között is igyekszik mindent megtenni, a korszerű munkahelyi környezet kialakításáért. A centrumban Európai Uniós forrásokból új klinikai egységek épülnek, régiek bővülnek, megújulnak és a beruházások tervezése és kivitelezése során a minőségi betegellátást biztosító infrastruktúra kialakítása mellett a dolgozók munkavégzésének helyszíneit valamint szociális helyiségeit is a kor színvonalának megfelelően tervezik. Mindezek mellett az egyes szervezeti egységek pl. gyógytorna, csoportos esetmegbeszélések pszichológus vezetésével, tanszéki „kirándulások” szervezésével igyekeznek javítani a dolgozók közérzetét, testi-lelki állapotukat. a kiégési szindróma megelőzésre. Azonban ezekkel, a lehetőségekkel csak szórványosan élnek a dolgozók. Mint mondták jó, hogy meghallgatja őket a pszichológus, vagy a mentálhigiénikus de sem az anyagi gondjaikon, sem a mindennapi negatív emocionális hatások kivédésében nem tudnak segíteni. A gyógytornász foglalkozására pedig szinte nincs erejük elmenni, örülnek, ha a sok beteg ellátása után hazamehetnek pihenni. A szakdolgozók minden egészségügyi intézményben ugyanezt a munkahelyi megterhelést tapasztalják, mégis kopogtatnak nálunk munkáért. Sokszor nem megfelelő a képzettségük, így nem tudjuk őket alkalmazni. - Nem megfelelő az oktatás? A szakdolgozók képzése az alapfoktól a középfokon és emelt szinten át a felsőfokú képzésig zajlik. Az egyes tananyagok átfedik egymást és a túlzott szakosodás miatt szűk szakmai területekre, terjednek ki. Az állandóan megújuló, átalakuló, átnevezett képzések miatt extrém esetben 7 év is eltelik tanulással, mire befejezett szakképesítést szerezhetnek a szakdolgozók. További problémát okoz az a tény is, hogy a munkatársak végzettségtől függetlenül ugyanazon feladatok ellátását végzik, igaz a jogosultságok, sincsenek explicit módon meghatározva. Ugyanilyen problémaként jelentkezik, hogy a túl differenciált, szakosított képzés egyrészt leszűkíti munkalehetőségeiket, másrészt a specifikus tudás nem mutatkozik meg a bérekben. - Számos oktatóhely közül választhatnak az egészségügyi pályára készülők az állami iskoláktól a magániskolákig. Milyen a színvonal? - Az oktatás színvonalára, minőségére a munkába állás után nyújtott teljesítményekből következtethetünk. Az elgondolkoztató, hogy egyes képzőhelyek egy-másfél év alatt lényegesen alacsonyabb óraszámban adják ki azt a végzettséget igazoló bizonyítványt, melyet az iskolarendszerű képzésben a hallgatók három év alatt szerezhetnek meg. Véleményem szerint át kell gondolni a jelenlegi liberalizált képzési rendszert, és a szakma specialitására tekintettel szabályozott körülmények közötti iskolarendszerű képzés újraszervezni. - A magán oktatócégek a piacképes szakmákat oktatják vagy más szempontokat érvényesítenek? - A képzések elváltak a szükséglettől, sok tanfolyamon olyan alapfokú tudást igénylő szakmákra képzik ki a hallgatókat, amelyekre alig van szükség. Gondolok pl. az ápolási asszisztens, gyakorló ápoló, általános asszisztens, boncmester, szociális ápoló-gondozó képzésre. Talán ezeket egyszerűbb és gyorsabb oktatni, mint a szélesebb körű tudást, igénylő szakokat. - A felsőoktatásban végzőknek kedvezőbb a munkaerőpiaci helyzetük? - Pozitívnak tartom a felsőoktatási képzést, amely kompetenciával rendelkező szakképzettséget kínál pl. mentőtiszt, védőnő, diétás nővér, gyógytornász szakon. De más szakterületen a képzettek száma meghaladja az igényeket, pl. sokkal több szociális munkás jön ki az iskolapadból, mint amennyire szükség van. Megint más szakokon tisztázatlan a végzettséggel betölthető munkakör, mint a diplomás ápoló s az erre épülő egyetemi szintű okleveles ápoló szakokon. - Vizsgáljuk meg az oktatást a hallgató oldaláról is! - Problémát jelent, hogy nem a legjobb képességű diákok jelentkeznek a képzésekre. Bár tudják, hogy az egészségügyben kevés a pénz és sok a munka, mégis jelentkeznek, mert biztosítva látják leendő munkájukat. Vonzóbbá kellene tenni a pályát megfelelő bérrel és társadalmi megbecsüléssel, akkor jönnének a jó képességű hallgatók is. Kevesebb szakra, átfogóbb szaktudásra lenne szükség. A többlettudást, többlet kompetenciát licenc vizsgával lehetne megoldani. - A centrumnak mi a megoldása az utánpótlás biztosítására? Az ápoló utánpótlás biztosítására az egészségügyi szakképző iskolákkal kötött együttműködési megállapodás teremt lehetőséget. Az együttműködés keretében az egyetem dolgozói bekapcsolódnak a szakmai tárgyak elméleti oktatásába, a hallgatók pedig a centrum betegellátó intézményeiben töltik gyakorlatukat, így a kiválasztás mind a munkahelyek, mind a hallgatók részére lehetővé válik. A szakirányú szakképzések (szakosító képzések) szervezését az Egészségügyi Szakképző és Továbbképző Intézettel együttműködve helyben végezzük. Meggyőződésem, hogy az egyetemen belül szervezett ápolói képzések a legkorszerűbb elméleti és gyakorlati tudást nyújthatják, és az így elsajátított tudás egyben minőséget is garantál. Ebben az évben 60 főt iskoláztunk be saját költségvetéséből például aneszteziológiai intenzív terápiás asszisztens, műtőssegéd, endoszkópos szakasszisztens, onkológiai és sürgősségi szakápoló szakokra. - A centrum ad anyagi és erkölcsi megbecsülést szakdolgozóinak? Az Ápolási Albizottság 2005-ös döntése óta ösztöndíjrendszert működtetünk. A DEOEC szervezeti egységeiben a legkiválóbb teljesítményt nyújtó szakdolgozók kereset kiegészítés címén ösztöndíjban részsülnek, egy évig havi 60.000 forint juttatást kapnak. Korábban 20, az idén 30 dolgozó kapta meg az ösztöndíjat. Tavaly létrehoztuk a Juhász Zsuzsa-díjat, melyet jövőre, az Ápolók Nemzetközi Napján adományozunk először. A díj névadója közel 60 éven át dolgozott az I. Sz. Belgyógyászati Klinikán, az ápolás emblematikus alakja volt. Évről-évre szellemiségének megfelelően teljesítő szakdolgozó kapja majd a díjat. Az anyagi megbecsülést célozza, hogy a betegellátó szervezeti egységek gazdaságos működtetésében szerepet vállaló munkatársak a megtakarításból részesülnek. - Mit kellene tenni, hogy nagyobb társadalmi megbecsülést kapjon a szakma? - Elsősorban az ágazaton belül kell, hogy elismerést és megbecsülést szerezzünk. Rendezni kell képviseletünket minisztériumi szinten, el kell érnünk, hogy a szakmánkat érintő döntésekben ne „meghívottként”, hanem partnerként vegyünk részt. Egyértelművé kell tenni a kompetencia határokat. A bérek rendezése, és a megfelelő számú szakdolgozó foglalkoztatása elkerülhetetlen, hisz a folyamatos anyagi gondokkal küzdő, leterhelt, frusztrált munkatársakkal minőségi ápolást nyújtani egyre nehezebb. Amikor a szakdolgozói szakmák már egy biztos egzisztenciát is jelentenek, reményünk lehet arra, hogy jó képességű, magasabb tudású fiatalok jelennek meg a képzésben, majd később a betegellátásban, és a szakma elismertsége társadalmi szinten is megjelenik. eLitMed.hu, Császi Erzsébet