„Tisztelet adassék az idegen tanítványnak!”
(Phyi-glyn-gi-grwa-pa-la-na-mo!)

A Föld legnagyobb, 4000 méterrel a tengerszint felett fekvő fennsíkja négyszer akkora, mint Franciaország. Tibet történelme a Kr. e. 2. évszázadban kezdődik, de a sok kiskirályság és hercegség egyesítése és az erős központi hatalom kiépítése csak Song-tsen Gam-po királynak sikerült a Kr. u. 7. században.

Ugyanebben az évszázadban módosítva átvették a szanszkrit írást, és bevezették a buddhizmust. A karavánutak mentén a nomád és földművelő tibeti állam szoros kulturális kapcsolatot tartott fenn Indiával. A 8. századtól a buddhizmus tibeti változata, a lámaizmus már államvallás, amely a királyság gyengüléséhez és átmeneti mongol uralomhoz vezetett (13. század). Végre 1642-től a dalai láma a monasztikus, de kasztnélküli tibeti állam feje, amelyben ezután a férfi lakosság egyhatoda, a. 300.000 buddhista szerzetes alkotja a vezető réteget. Ebben az időben mintegy 3000 kolostort találunk a fennsíkon; itt írják szent könyveiket és itt képezik ki az első orvosokat, míg a fővárosban, Lhászában 1696-ban megalakul az első orvosi iskola (Chagpori). Indiai orvosok pedig a láma kolostorokban a 11. századtól fordítanak szankszritból orvosi könyveket; így keletkezik a „Tandzsur”, a tibeti buddhista orvoslás első nagy gyűjteménye, majd a 17. században további, a tibeti népi és kolostori gyógyítás önálló alkotásai, diagnosztikai művek, egy materia medica, és a „Négy tantra” (Gyü-si, Négy gyökér) bővített, fatáblákról nyomtatott újabb kiadása, a 2000 éves tibeti „medicina” kánonja. Ennek tanulmányozása volt a leendő orvosnövendékek legfontosabb feladata, akiket kilencéves kiképzés (!) után a lhászai Mönlam templomban nyilvános vizsga után doktorrá (menrampa) avattak. Ezután 1–3 éven át tartó gyakorlat következett egy mester irányításával, úgy hogy a teljes orvosi stúdium ideje 10–12 esztendőt vett igénybe. A végzett növendékek nagy része „vándororvosként” kereste meg kenyerét, s közben megismerkedett a vidékek eltérő népi gyógyászatával is. További orvosi főiskolákat Kumbumban (1757), Labrangban (1784), Amdóban és Dedzse városában is alapítottak, emellett Kelet-Tibetben Dilmar Geshe kolostori orvosi iskolája is működött (1727), amely elsősorban a tibeti gyógynövények tanulmányozásában alkotott maradandót. Ezek között a leghíresebb Lhászában volt, ahol 30 oktató tanította a 400–500 növendéket.

Tibetről Kőrösi Csoma Sándor kutatásáig szinte semmit sem tudtunk, mert a szövegek megértéséhez és lefordításához szükséges legelemibb feltételek is hiányoztak. Kőrösi Csoma a tudományos tibetológia megalapítója, először a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban (1799–1815), majd 1816 és 1819 között angol ösztöndíjjal Göttingenben tanult.

Kőrösi Csoma Sándor

Itt Johann Gottfried Eichborn tanítványa, de már ekkor 13 nyelven ír és olvas. Ezután hároméves viszontagságos utazás után Perzsián, Bokharán és Kabulon keresztül William Moorcroft angol utazó és állatorvos segítségével Kasmirba érkezett, Ladak székhelyére, Lehbe. Ettől kezdve Szangje Puncog láma segítségével a tibeti nyelvet tanulja, melyet buddhista kolostorokban tökéletesített. Elképzelhetetlen nélkülözések között végre 1830 végére összeállította két főművét (Dictionary Tibetan and English, és a A Grammar of the Tibetan Language in English). 1830-ban a londoni Royal Asiatic Society, majd 1833-tól a Magyar Tudós Társaság levelező tagja lesz. Ezután remetei magányban öt békésebb év következett: a Bengáli Ázsiai Társaság könyvtárosaként rendezte a könyvtár szanszkrit és tibeti gyűjteményét. A perzsa szövegek fordításánál Csoma a Molla Eszkander Csoma Mulk-i-Rúm írói álnevét használja. Nagy etimológiája (Mahavyutpatti) csak halála után 125 évvel jelent meg. 1842 tavaszán újra vándorútra indult, a magyar őstörténetre vonatkozó mongóliai anyag kutatására Lhászába igyekezett, de mielőtt Tibetet elérte volna, Terái mocsarainál maláriában megbetegedett és 1842. április 11-én az észak-indiai Dardzsilingben meghalt. Az „ujgur” (innen: ungarus) törzs, a magyarság ázsiai rokonait és az őshazát nem találta meg, és hazáját, Erdélyt sem látta többé.

a Tibeti-Angol szótár

A véletlen úgy hozta, hogy Duka Tivadar, Görgey Artúr segédtisztje a világosi fegyverletétel után Londonba emigrált, s mint törzsorvos 1877-ig az angol királyi bengáli hadseregben szolgált. Duka egy emberöltővel Kőrösi halála után Kelet-Indiában összegyűjtötte a nagy tudós életrajzi adatait, levelezését és irodalmi hagyatékát. Ez utóbbit kiadta angolul Londonban (1885), majd ugyanebben az évben a Magyar Tudományos Akadémia is magyarul. Kőrösi Csoma legnagyobb ajándéka az egyetemes orvostörténet számára a Négy tantra (Négy Gyökér) felfedezése; az arról írt beszámolóját Duka is leközölte.

A tibeti medicina elméleti alapjainak vizsgálata a buddhista filozófia beható ismerete nélkül nem lehetséges. Ezt a tibetológia iránt érdeklődő főként a szanszkrit Vagbhata egyik könyvének (Az orvoslás nyolcrészes szíve, azaz a titkos írások foglalata) alapján íródott nagy tibeti enciklopédia (Gyü-si, Négy gyökér) és a Tandzsúr hatalmas anyagán tanulmányozhatja, amelyeket először Kőrösi Csoma filológia kutatásai tettek hozzáférhetővé.

Ezek szerint a természet jelenségei csupán a szellem tükrözésén alapulnak. Amint az egyik tibeti misztérium írja: „álnok az a tudás, amely valóságnak veszi azt, ami látható”. A test a meditáció legalkalmasabb alanya, melynek működését a szellem pszichofizikai módszerek (pl. a jóga, azaz speciális légzéstechnika és testtartás) segítségével kontrollálhatja. A Négy tantra ezt a tanítást tartalmazza; a test és a lélek egységét a nagy természeti ciklusok és a bolygók mozgásának törvényeivel magyarázza. A görög természetfilozófiához és az ajurvéda-medicinához hasonlóan a tibeti kórtan orvosi világképe is az elemekre és a kardinális testnedvek keringésének elméletére épül, de ez az egyiptomi, sumer–akkád és indiai „tridósa” mintájára kiegészül az emberi testet behálózó három nagy és 72 ezer kisebb csatorna rendszerével, amelyekben a „szél” és más testnedvek (dhátu), a hideg nyák és a forró epe keringenek. (Az indiai medicinához hasonlóan ezeket a „testnedveket” is képletesen kell értelmezni.) Betegségben a három „dhátu” szabad áramlása megakad vagy egyensúlya megbomlik (dhosa). A testet alkotó, a kínai medicinából ismert öt elem (űr, szél, tűz, víz és föld), a három szubtilis, anyagtalan „testnedv” (szél, nyák és epe) mellett az élettani funkciók fenntartásához az ayurvéda-medicinából már ismert hét „szöveti” alkotó elem (chylus, vér, izom, zsír, csont, csontvelő és ivarváladék) is szükséges. Ezek közül a testcsatornák elmélete, az ellentétpárok (pl. hideg–meleg, száraz–nedves) és a diagnosztika asztrológiai és gnosztikus elemei jellemzők leginkább a tibeti medicinára. Ezen alapul a tibeti embriológia, a tápanyagok és a test alkotóelemeinek átalakulása (mai értelmezésben: anyagcseréje).

A Négy tantra eredetileg 404 betegséget ismert, amelyek hátterében nemcsak démonok, hanem reális okok (klimatikus viszonyok, táplálkozás és a csatornák „keringési” zavarai), vagyis racionális (bár téves) etiológia szerepelnek. A diagnózisban a beteg anamnézise teljesen alárendelt szerepet játszik. Kínai hatásra a tibeti orvos is teljesen megbízik a pulzusdiagnosztika, valamint a vizelet beható vizsgálatának egyedül célravezető módszerében. A betegségek keletkezésében három oknak, a bujaságnak, szenvedélyességnek és a tudatlanságnak tulajdonítottak nagyobb szerepet.

Gyógyításuk nyolc ága: általános, asszonyi és gyermekbetegségek, démonok által okozott elmebetegségek, sebkezelés, mérgezések, aggkori gyöngeség és az életerő növelése. Terápiás törekvéseik a „négy ellenfél” allopáthiás rendszerén nyugszanak. Ha az életmód, a diéta és a gyógyszerek nem segítettek, „ultima ratio” esetben műtéti eljárásoktól sem riadtak vissza. Tibetben mintegy 760 gyógynövényt ismernek, de kiválasztásukban az indiai medicinához hasonlóan az elemekhez való hasonlóság (egyféle szignatúra-tan) és az orvosságok íze a döntő. A hatóanyag erősségének a gyógynövénykivonat íze a fokmérője. Ezek lehetnek édesek, savanyúak, sósak vagy keserűek, mint az öt elem vagy a három testnedv. Gyógyítási módszereik célja a téves helyre került testnedv „elűzése”; ezt hashajtással, hánytatókkal, beöntéssel igyekeztek elérni. Ismerték az akupunktúra és a moxibustio módszereit is; ezeket az érvágáshoz (phlebotomia) hasonlóan kitüntetett pontokon végezték. Sebészeti tudásuk egészen ugyanakkor fejletlen maradt, kimerült a sebek kiégetésében, holott a tetemboncolást vallásuk megengedte. Korábban szürkehályognál a szemlencsét az üvegtestbe luxálták (hályogszúrás), de ezt az utolsó évtizedekben teljesen elhagyták.

Ha találunk is racionális elemeket a fejlődésre képtelen, varázslással teli tibeti gyógyításban, rendkívül komplex és teljesen elvont, irreális kórtani elméleteik és a mágikus-vallásos elemek (divinatio, démonűző, bajelhárító szertartások, amulettek, az orvos-varázsló ünnepi tánca) túlsúlya az összes keleti civilizáció közül itt érvényesült és érvényesül a leghathatósabban.

Dr. Nemes Csaba, Überlingen am Bodensee (E-mail: [email protected], a szerző honlapja: www.medicine-history.de)