– A Nemzeti Színház koreográfusa, önálló társulatot vezet. Nem művészeti iskolák sorából, nem támogató családi környezetből került elő, s azok kapcsolati rendszerét használva jutott a színházhoz. Útja egyáltalán nem nevezhető hagyományosnak. Miért ment egészségügyi szakközépiskolába, ha művészi ambíciói voltak? – Barátaim mind oda mentek, ezen felül a családomban fennálló drámai feszültség is a biztonság felé terelt. Pszichológus szakra készültem, ámde forrt bennem a művészi ambíció, így rátaláltam a Casus Menedzserképző Művészeti iskolára. Ezzel párhuzamosan a Lipóton dolgoztam, mint általános ápoló és asszisztens. Érdekelt a pszichológia és az emberek, valamint tudni akartam, miként lehet elhivatott ápolóként dolgozni az egészségügyben. – Melyik osztályra vették fel? – Az OPNI majd minden osztályára kerestek nővért és ápolót, legfőképp a nyolcas, a legsúlyosabb osztályra és az OPNI-n belül az egyik legtisztább, legkellemesebb memóriaklinikára. Ahol rögtön lecsaptak rám. Két évig maradtam, 1996-től 1997-ig, közben végeztem a menedzserképző Iskolát és indonéz táncot tanultam. – Az elesettek támogatása nem mindenki sajátja... – Bennem megvan ez a késztetés. Hiszen az egészséges emberek ugyanúgy számos problémával küzdenek, amit meg kell oldaniuk, és ebben nekik is segíteni kell. A második év végére azonban már éreztem, hogy nem az emberekre figyelek, és nem úgy segítek, ahogy addig. Ha nem vagyunk nyitottak, és nem látjuk a másik emberségét problémáiban, csupán tárgynak tekintjük, akivel dolgozni kell, le kell mosni és etetni kell, akkor már kialakul a distancia: én egészséges vagyok, te pedig beteg. – Érzett valaha is haragot a páciensek iránt? – Voltam olyan abszurd szituációban, amikor igen. Például egy hetvenéves, zavart hölgy elfelejtette, hogy hol van – persze azért dolgoztunk, hogy valamelyest visszatérjen az emlékezete, de a demenciának ebben a szakaszában ez nem könnyű –, és éjfélkor elkezdte felébreszteni az egész osztályt, mikor is szabályellenesen egyedül voltam éjszakás kb. negyven betegre. Ezzel a helyzettel elég nehéz megküzdeni. Megpróbáltam megnyugtatni, az orvos által kiírt két Andaxint belediktáltam, ami semmit sem ért, tettem arra kísérletet, hogy finoman visszafektessem az ágyába, mikoris kiabálni kezdett, hogy miért akarom megerőszakolni, pofozkodott és rúgott… – Milyen jellegű betegségekkel küzdöttek a páciensek? – Memóriaklinika lévén leginkább időskori demenciával kerültek be emberek. Mivel ez a lehetőségekhez képest tiszta és szép osztály volt, időről-időre egyéb gondokkal is felbukkantak személyek. Feküdtek ott fiatal, mély depresszióban szenvedő srácok, vagy előfordult, hogy végstádiumban lévő beteg töltötte ott, ami életéből még hátra volt. – Mit gondol, ha nem ilyen intézményrendszer keretein belül kellett volna ápolni őket, ki lehetett volna hozni a betegeket bajaikból? – Ezen az osztályon azt tapasztaltam, hogy sok embert meg tudtak gyógyítani, mivel nem tipikus pszichiátriai osztály volt. De amikor más osztályokra kerültem, szörnyű történeteket hallottam. Az egész rendszer rákfenéje, ami azóta sem változott, hogy elviselhetetlenül alulfinanszírozott az egészségügy. Jó orvosok vannak Magyarországon, de az alulfinanszírozottság mellett irreális bármilyen normális gyógyítási elképzelés és szándék. – Gyakorlatilag konzerválták azt a helyzetet, melyből bekerültek a betegek... – Nem, nem. Az az általános törekvés működött, hogy ki lehessen onnan kerülni. Okos és jó orvosok, tudósok vannak itthon és a világban, de a beteg gyógyulása, ápolásának menete az, hogy olyan körülmények között tartják, amiben lehetősége van meggyógyulni. Kiutat és irányt kell látnia a betegségéből, ezzel nem azt mondom, hogy luxuslakosztályt kell biztosítani nekik, de egy-egy emberi szó ezerszer többet jelent, mint a gyógyszerezés. – A belső feladás mennyire követhető nyomon náluk? – Azt gondolom, hogy ez a szedáltság függvénye. Láttam, hogyan szedálnak le embereket, akadt persze, hogy igénye volt erre magának a betegnek is, de ebből visszahozni bárkit, nagyon nagy feladat. Sokkal egyszerűbb bent tartani, mert akkor nem okoz problémát. – Volt-e olyan élménye, amikor valaki ’kinézett’ ebből a történetből? –Ezek egyedi emberi történetek. Személye válogatja, hogy ki az, aki ki akar jönni, és ki az, aki képes rá, vagy képtelen erre - s újra meg újra a betegségéhez fordul segítségért. Van aki ki akar jönni valamely probléma-körből, s van, aki fetreng benne. Egy életproblémából csak jó szóval, odafigyeléssel, törődéssel és maximális toleranciával lehet kihozni valakit. – Tapasztalata szerint milyen károkat okoz a stigmatizáció és a pszichiátriaviseltség az érintetteknél? – Hihetetlen előítéletek élnek a világban, és most nem feltétlenül az egészségügyről beszélek. Ha valaki már megjárta a Lipótot, megbélyegzetté válik, talán jobb is ezt az előéletet elhallgatni - bár bizonyos helyzetekben nem lehet. Más kérdés, ha valaki mártírként hordozza ezt az állapotot, és a stigmatizáltsága válik elsődlegessé. Az emberek szerintem nem foglalkoznak a saját lelkükkel, a dolgaikkal foglalkoznak. – Az emberek nem foglalkoznak a lelkükkel... – Nem gondolom, hogy mindenkinek Istenről vagy a transzcendens létezéséről kellene filozofálnia, de nonszensz, hogy úgy élnek le életeket, hogy föl sem teszik a kérdést: mi értelme mindennek? Miközben a csodával állunk szemben. Fölkelsz, lüktet a vér az ereidben, s hogy ennek a miértjét nem keresi az ember, miért van ezen a földön, miért történt meg vele, hogy él…? Úgy vélem, mindenkinek kötelessége elgondolkodnia saját magán, azon, hogy mi létének értelme. Nem hiszem, hogy meg kell fejteni, de kell keresni közelítési irányokat. – Haláluk előtt időpillanatokban talán bekövetkezik a megértés? – Talán. De szerintem inkább csak meghalnak. Amilyen misztérium a halál, olyan misztérium az élet is, vannak pillanatok, melyeket elengedünk és nem volna szabad elengedni. Mivel egyikkel sem foglalkoznak igazán az emberek, nem is értek a kölcsönhatást, mely e két dolog között létezik, és ezáltal a világban való helyzetüket sem értik. – Meddig terjed egy ápoló hatásköre, be tudott szállni a történetbe? – Egy ember életébe? Ez a felszínen zajlott, de közben ez a felszín nagyon, nagyon mély volt. Az, hogy ha valakit átpelenkázok, lemosdatom, hihetetlen intimitást eredményez, olyan gesztus, ami mindenképpen előhívja a másik feltétlen bizalmát. Itt nem az életproblémákról történő beszélgetésről van szó, hanem, hogy úgy adom oda az ebédet, úgy etetek meg valakit, hogy közben nem alázom meg, sőt… Ez reményt generál, van még emberség, vannak még emberi viszonyok, lehet, hogy ki kéne jönni a bajból. A napi rutin persze ezt néha felülírja, de én rosszul éreztem magam, ha nem így tettem. – A szegénység és a pszichiátriai megbetegedések a tapasztalata szerint hogyan függnek össze? – Ott, ahol én dolgoztam, nem tapasztaltam ilyen éles összefüggést. Én kimondottan szerettem a szegény betegeket, de extrém eset vagyok. Tudtam, hogy nem ítéletnapig fogom ezt csinálni. Azt viszont láttam, ha valaki pszichológushoz akart járni, a lelkével akart foglalkozni, majdnem hogy luxus, hogy ezt megfizesse. Ha az embernek vannak olyan barátai, akik miatt nem kell szakemberhez fordulnia, akkor az öngyógyítás megközelíthető valósággá válik. A betegségbe való becsúszás megelőzése a legfontosabb. Rengeteg ember van, aki nem tudja kivel ápoltatni a lelkét, orvoshoz kell fordulnia, bekerül a rendszerbe. Létszükséglet a lélek ápolása, s az erről való értekezés más emberekkel. Egy művész folyamatosan végzi ezt, önmagát analizálja egy kihelyezett élethelyzetben, viszonyt teremt saját lelke és más lelkek, a nézők lelke között. Amikor az emberek magukba zárkóznak, már késő; egyedül nem lehet kijönni belőle, mert az maga az őrület. – A művészet vízió vagy a sérült belső elemek egy új konstrukcióban való megjelenése? – Pszichológus akartam lenni, s akkor mondtam csak le erről, amikor a művészi ambíciók elsodortak. Nyilván mindenkiben van öngyógyítási szándék, mert nem érti magát, vagy nem ért bizonyos jelenségeket, addig akartam pszichológus lenni, amíg magamat akartam meggyógyítani. Abban a pillanatban, mikor megtaláltam a művészetet mint öngyógyítási formát, önismereti lehetőséget, önanalízist és önkiterjesztést, indokolatlanná vált, hogy én ennek az orvosi útját kövessem. Azt gondoltam, hogy ebben sokkal tehetségesebb vagyok, és a művészeten keresztül sokkal pontosabb információhoz tudom juttatni az embereket. Gyimesi Ágnes Andrea