Bár elvben a jog tiltja, gyakorló orvosok szerint napi gyakorlat hazánkban az eutanázia, amelyet a jognak is jó volna követnie. Lényegében azonban mindmáig tisztázatlanok a fogalmak, így fordulhat elő, hogy a bioetikusnak kell a jogtudóst figyelmeztetnie: Hitler eutanázia-programnak nevezett tömeggyilkosságából hiányzott az elpusztítottak önkéntessége, így az semmiképpen sem nevezhető „szép halálnak”… Mintha semmi nem változott volna az elmúlt évtizedekben: továbbra is egymásnak ellentmondó erkölcsi és jogi megközelítések, világnézeti sokszínűség, a retorika és a realitás közötti ellentmondás jellemzi az élet végével kapcsolatos hazai döntéseket, így az eutanáziát és az életfenntartó-életmentő kezelésekről való lemondás lehetőségét Magyarországon. A többi közt ez derült ki az ELTE Állam-és Jogtudományi Karának „Az emberhez méltó halál" címmel január 22-én megrendezett konferenciáján, amelyen a jogtudomány művelői mellett a medicina, a bioetika, a filozófia és a történelmi egyházak képviselői is részt vettek. A szabályozás egyes megfogalmazások szerint nem megfelelő, mások szerint nem ismert, vagy egyszerűen nem hajtják végre a jogban foglaltakat. Így bár 1997 óta az új egészségügyi törvény egy bonyolult procedúrát követően, elvben lehetőséget ad arra, hogy a gyógyíthatatlan beteg akár életfenntartó vagy életmentő kezelést is visszautasítson, élő végrendeletet alkosson, vagy helyettes döntéshozót bízzon meg arra az estre, ha élete folyamán később esetleg cselekvőképtelenné válna, s neki magának már nem állna módjában a vele kapcsolatos kezelésekről dönteni, a törvény megszületése óta ilyesmi csak elvétve fordult elő. Jakab Tibor, a Pécsi Egyetem Magatartástudományi Intézete etikai és betegjogi konzultánsának röpfelmérése szerint például 43 fekvőbeteg-ellátó intézményből egyben sem találkoztak élő végrendelettel vagy életmentő kezelésről lemondó nyilatkozattal. Egy 1996-os vizsgálat alapján az orvosok 57 százaléka csak akkor hajtaná végre a beteg végakaratát, ha az egyezne az ő szakmai meggyőződésével. Jakab Tibor szerint alkotmányellenes, hogy életmentő kezelést ma csak gyógyíthatatlan ember utasíthat vissza, akinek az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül bekövetkezik a halála, s erre is csak bonyolult eljárást követően van lehetőség. Annak, hogy a törvényben foglaltak nem váltak mindennapos gyakorlattá, oka lehet, hogy nem ismerik a szabályozást. Sándor Judit egészségügyi jogász, a Közép-Európai Egyetem professzora azonban egyenesen úgy fogalmazott: „olyan jogi transzplantátumok kerültek a jogszabályba, amelyek nem feltétlenül működnek a magyar viszonyok között”, azt azonban érdemes volna vizsgálni, hogy vajon miért nem. Bár a nem nagy számban, de mégiscsak létező kutatások szerint a magyar társadalom az egyéni autonómia pártján áll az eutanázia kérdésében, az orvostársadalmat mindig is nehéz volt ilyen kérdésekben megszólítani. Általában passzív magatartást tanúsítanak, később viszont záporoznak a kritikai megjegyzések – mondta a professzor. Élő Gábor, a Semmelweis Egyetem Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinikájának igazgató-helyettese kutatási eredményeik alapján ugyancsak arra jutott: meg kellene változtatni a jelenlegi szabályozást, s nem egy idegen kulturális környezetből átvett, tengeren túli gyakorlatot erőltetni, sokkal inkább a hazai viszonyok ismeretében meg-újraalkotni azokat. S hogy milyenek ezek a viszonyok? Az újjáélesztés meg nem kezdését, illetve az annak abbahagyásával kapcsolatos orvosi attitűdöket vizsgáló adataik megerősítik, hogy a kezelések korlátozása mindennapos gyakorlat az orvoslásban, amelyben mindmáig az atyáskodó, paternalista hozzáállás a meghatározó. A betegek autonómiájának figyelembe vétele kevéssé jellemző – mint azt a kerekasztal-beszélgetés során Vadász Gábor nyugdíjas sebész, intenzív terapueta megfogalmazta: az ősi jog alapján az orvosnak kell a terápiás javaslatot felállítania, azaz lényegében eldöntenie, mi a hasznos a beteg számára --, ám a nemzetközi adatokat is figyelembe véve ezen a helyzeten az orvosok képzése nagyban javíthat – véli Élő Gábor. A változás azonban nem csak a szemléletváltozást tekintve lassú. A docens állítása szerint három évvel ezelőtt javaslatot tettek az Egészségügyi Minisztériumnak a jelenlegi jogi szabályozás megváltoztatására, mindmáig azonban még csak visszajelzés sem érkezett felvetésükre… Dósa Ágnes a jogi szabályozás dilemmái kapcsán arra emlékeztetett, hogy a legutóbbi évtizedekig az egészségügyi ellátórendszer jogi szabályozás nélkül működött. A szakmai testületek maguknak alkottak szabályokat és ők ellenőrizték azok betartását is – ezen elvek mögött társadalmi konszenzus volt. Sok fejlett jogrendszerű ország, így például Ausztria és Németország el is utasította az egészségügy szabályozásának szükségességét. A hazai törvényt sok egyeztetést követően, de társadalmi konszenzus nélkül alkották meg, az ráadásul egyszerre fedte le az egészségügy teljes spektrumát -- mindenféle előzmény és tapasztalat nélkül. Márpedig az orvostársadalom egyetértése nélkül nem lehet átvinni a jogalkotási lépéseket – vélekedett Dósa Ágnes. Csakhogy az egészségügyi törvény megalkotása, a betegjogok pozitív megfogalmazása, a betegek biztonságának előtérbe kerülése szükségszerű volt. Változtatni kellett a korábbi, szokásjogon alapuló gyakorlaton már csak azért is, hogy csatlakozhassunk Európához, hogy részt vehessünk az uniós pályázatokon – emlékeztetett Matkó Ida aneszteziológus, a Szószóló a betegek jogaiért alapítvány elnöke. Meglátása szerint a válságjelek az orvoslásban már a hetvenes években jelentkeztek – ez jól nyomon követhető az angol-amerikai szakirodalomban --, amikor az orvoslás korábban kinyilvánított hivatásbéli céljainak, nyíltan felvállalt humanisztikus értékeinek ellentmondó attitűdök, normák, viselkedésformák jelentek meg, terjedtek el az orvoslásban. A társadalom bizalma megrendült az orvoslásban, amely Matkó Ida szerint mindmáig nem adott választ a deprofesszionalizációra. Nem döntötte el, hogy szakmaként vagy hivatásként tekint-e munkájára. Nem döntötte el, mi a válasza arra, hogy a korábbi személyes orvos-beteg viszony futószalagszerű, standardizált gyógyítássá, gyógyító nagyüzemmé alakult, miközben a technikalizáció mellett az erkölcsi értékek is devalválódtak. Új szerződésre van szükség az orvoslás és a társadalom között, amelyben a szakmai tudás mellett az etikai értékeket is megtartják. Ma ellentmondás feszül a retorika és a realitás között, amire az orvosok rendszerint háromféle megoldási móddal reagálnak: nem vesznek tudomást arról, hogy mást mondanak, mint amit tesznek, cinikusan állnak a kérdéshez vagy elhallgatnak. Ezért van az, hogy Matkó Ida megfogalmazása szerint olyan háborúban harcol, amelynek létezéséről sokan még csak nem is tudnak. Bár viszonylag kevés adat áll rendelkezésre az élet végével kapcsolatos döntésekről, Matkó Ida tapasztalatai alapján az orvosi gyakorlatban jellemző az eutanázia, az életfenntartó kezelések belegyezés nélküli nem alkalmazása vagy megszüntetése, a fájdalomcsillapító túladagolása, az orvosi segédlettel végrehajtott öngyilkosság. Matkó Ida másokhoz, így például Halmai Gábor alkotmányjogászhoz hasonlatosan emlékeztetett: az Alkotmánybíróság 2003-as, az eutanázia törvényessé tételét kérő beadványok elutasításakor nem foglakozott azzal, hogy megismerje a napi gyakorlatot, s választ adjon azokra az esetekre, amelyekben az élet végéhez közeledve a fájdalom elviselhetetlenné válik, s a betegek nem bírják tovább a szenvedést. Kovács József bioetikus, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézete Bioetikai Részlegének vezetője szerint 100 ezer hazai halálesetből mintegy 40 ezer esetben orvosi döntéseknek jut szerep, ezekről azonban lényegében semmi nem tudható. Bár a bioetikus maga is nehezen tartaná elképzelhetőnek, hogy a mai Magyarországon engedélyezzék a korábban aktívnak nevezett eutanáziát (az orvos ilyenkor a beteg kérésére tesz valamit, ami végső soron a beteg halálához vezet, míg passzív esetben elmulaszt megtenni valamit, ez okozza a beteg halálát), a szakirodalom ma már nem tesz ilyen éles különbséget az ilyen esetek között. A lényeg sokkal inkább az önkéntességen van: a mai trend szerint a hangsúly a beteg önrendelkezési jogára helyeződik. Megszűnt „az ősi jog”, a betegnek joga van visszautasítani a kezelést, az orvosnak azonban nincs joga azt egyoldalúan, a beteg beleegyezése nélkül megszüntetni. A büntetőjogászok általában konzervatívabbnak mutatkoztak a konferencián: Busch Béla, az ELTE docense például úgy fogalmazott, ha a gyakorlatban van eutanázia, arra nem a legalizálás a megoldás, míg például Vadász Gábor azt mondta: az eutanázia szükséges rossz ugyan, de biztosítani kell a választás szabadságát. Lényegében szükséges rossznak tartja az eutanáziát Bitó László, a Columbia Egyetem emeritus professzora is, aki írásban és szóban eutanázia helyett évek óta az eutélia bevezetését sürgeti. Ez az intézmény felkészülést biztosítana az élet végére, de ha szükséges, akár lehetőséget nyújtana az életből való kilépésre is. A professzor szerint azonban a „jó halál” nem az injekciós tűben lakozik. Valami hasonlót vall Frenkl Róbert emeritus professzor is, aki az evangélikus egyházat is képviselve az ELTE konferenciáján egyebek között úgy fogalmazott: „Ha mindenki teszi a dolgát, a család épp úgy, mint a haldoklók ellátásában segédkező hospice, ha van együttérzés és szeretet, és mégis az a kérése valakinek, hogy életének legyen vége, akkor legyen vége! Azt javaslom a jogászoknak, álljanak át erre az oldalra, mert nincs rosszabb, mint a szabályozatlanság.” Köbli Anikó