- Pszichológusként mi a feladata a Moszkvai Idegsebészeti és Neurológiai Tudományos Központban? - Rögtön egy eset ismertetésével válaszolok: harmincéves fiatalembert hoztak be az intézetbe, aki részeg állapotban fejbe lőtte magát. Beszéltem a szüleivel, és arról kérdeztem őket, hogy mi történt az ő életükben harminc éves korukban. Persze az anya először értetlenkedett. Majd elmondta, hogy abban az időben rosszul érezte magát a munkahelyén, nem tudta mit csináljon, a férje el akarta őt hagyni, depressziós volt, nem akart élni. Aztán megpróbáltuk kideríteni mi volt fiúval a főbelövés előtti időben. Kiderült, hogy jó munkahelye volt, jó kapcsolatban élt barátnőjével, rendezett élete volt. Ám mégsem érezte magát jól, nem tudta, hogyan éljen. Inni kezdett, sok depresszív gondolata volt. Ahogy az anya erről beszélt izgatottá vált, a férj pedig elvörösödött. Ezen beszélgetés után a férj abbahagyta a harminc éves kora óta folytatott italozását. A fiának pedig visszatért a nyelő reflexe (addig mesterségesen kellett táplálni, mert nem tudott nyelni). - Sokszor erős kapcsolat mutatható ki egy páciens jelenlegi tünetei és az előző generációban történt elnyomott, tabusított, lezárt traumatikus szituáció között? - Igen. Még egy esetet elmesélnék: szintén egy harminc éves fiatalemberről van szó, aki gerinc panaszok miatt került az intézetbe. A vizsgálatok semmi organikus alapját nem találták tüneteinek. Ez a fiatalember nagyon jól haladt a karrierjében, de félt elvállalni egy nagy előrelépést jelentő állást egy másik városban. A szüleiről beszélve kiderült, hogy az anyja nagyon agresszív, az apja viszont nagyon lágy volt vele. Fiacskámnak, nevezte, amit ő nagyon utált. Amikor 3-4 éves volt, az anyja olvasott egy mesét neki. Ő megkérdezett valamit, amire az anyja azt mondta: „Ó te buta fiú!” Ő erre az válaszolta: „Te vagy buta nő!”. Elmondta, hogy az anyja mindenkivel veszekedett, a nővérével, a férjével. A terápiában a kliens egyre inkább önbizalmat kapott, elvállalta az állást. Egy év múlva az anyja jött hozzám, és elmondta, hogy 3-4 éves korában a fia nagyon furcsán viselkedett, és elvitte az orvoshoz, aki kérdőjeles skizofrénia diagnózist adott a gyereknek. Ez után megkérdeztem az anyát, hogy mi történt az ő életében, amikor 3-4 éves volt. Zokogni kezdett, és elmondta, hogy három bátyja szexuálisan inzultálta abban az időben. Internátusba került, de amikor hazatért a bátyjai folytatták a szexuális visszaéléseiket vele szemben. 14 éves korában utálta magát, a bátyjait, de nagyon jól tanult, tudományos fokozatokat nyert és kandidátus lett. Férjhez ment. Szüleinek, nővéreinek soha nem beszélt a bátyjai visszaéléseiről. Nővére pedig arról beszélt neki, hogy a nőnek el kell viselni sok dolgot, és aki magasra kerül – mit a kliens - annak szolgálni kell a többieket. Ő ezt tette, tehát az áldozatként viselkedett. A fia, a kliensem szinten ezeket a tüneteket mutatta. Én voltam az első, akinek az anya a bátyjai szexuális visszaéléseiről beszélt. Az anyánál, ugyanúgy, minta fiánál egyaránt az áldozati szindróma tünetei voltak felfedezhetők. - Gyakoriak az elhallgatott családi történések? Igen. Valamint segítenek a tünetek megértésében. Sokszor egy tünet nem érthető meg úgy, hogy csak a klienssel foglalkozunk. Egy másik kliensemnek furcsa rosszullétei voltak. A szülei mindig mentőt hívtak, de soha semmilyen fizikai okát nem találták a tüneteknek. És a történetében sem találtam okokat. Viszont az mindig gyanús, ha egy kliens olyanokat mond: „Nem akarok úgy élni, mint az anyám, a nagyanyám!”, „Nem akarok olyan lenni, mint az anyám! Nem tudok hinni az apámnak.” Ilyenkor mindig találhatunk a családban valakit, akinek az életében valamilyen trauma vagy visszaélés történt, de az lezárt, nem tud senki róla. Sokszor látjuk, hogy a szexuális visszaélések áldozatainak szülei szintén szexuális visszaélések áldozati voltak. - Milyen megközelítést célszerű választani? Néha elég csak annyi, hogy megkérdezzük, hogy az ön szülei életében mi volt akkor, amikor olyan idősek voltak, mint amilyen idős volt ön, amikor a tünetei megjelentek. Persze a kliens nem mindig tud tünetekről. Életeseményekről, furcsaságokról, viselkedésről, ismétlődő eseményekről, főleg érzésekről érdemes kérdezni. Sokszor misztikus, titokzatos, érthetetlen dolgok vannak a családban. A gyermek nagyon érzékeny az érzésekre és a családban lévő szituációra. Nem érti azt, hanem érzi és nagyon érzékeny a szituációra. Érzi, hogy a felnőtt szenved, akkor is, ha az nem beszél róla. Sokszor ezek a családban előforduló dolgok nem is bonyolultak, de szégyen és bűntudat veszi körül őket, ami miatt bezárják egy dobozba, mintha nem lenne. De nagyon is ott van ez a család életében. - Az Intézetben ön az egyedüli pszichológus? Az intézetben tizenegy nagy osztály van, a gyermekonkológiától kezdve a felnőtt otoneurológiáig, és neuroophtalmologiáig. Mindegyik osztályon három-négy pszichológus valamint logopédusok is dolgoznak. Mindegyiknek más-más specifikus feladata van. Természetesen ez nem általános Oroszországban. Ez egy kiemelt intézet. Az én feladatom az, hogy a foglalkozzak egy-egy beteg családjával. Mostanában nagyon sok helyen képeznek pszichológusokat Oroszországban. Ezeknek a képzéseknek a minősége nagyon különböző. De nagyon sok lehetőség van továbbképzésekre. Van kapcsolatuk a nyugati pszichológiával? Igen van, de az orosz pszichológia mindig nagyon önálló volt. A szovjet idő alatt is, sőt azt mondhatom, hogy akkor még inkább. Néhány helyen nagyon intenzív pszichológiai kutatás zajlott. Én a szakdolgozatomat 1990-ban írtam. Ez még az átmenet idején volt. Volt egy rész a dolgozatomban a társadalomban létező emocionális visszaélésekről, agresszióról. Ezt a rész a professzorom kihúzatta. Persze korábban a pszichológiában a társadalmi folyamatok voltak fontosak, az egyén élete, az egyéni narratívák háttérbe szorultak. Ez változott meg az elmúlt huszonöt évben, amennyiben és az utóbbiak ma már jóval nagyobb hangsúlyt kapnak. -Köszönöm a beszélgetést Olga Szuliga, pszichológus a Moszkvai Lomonoszov Egyetemen végzett, majd a „A pszichológia keresztény perspektívái” című amerikai-orosz projektben dolgozott, később egy moszkvai központban gyermekmolesztálás témakörével foglalkozott. Jelenleg a Moszkvai Idegsebészeti és Neurológiai Tudományos Központban dolgozik. Az intézetben kezeltek családtagjaival foglalkozik. dr. Parádi József eLitMed.hu