„Nem azé, akinek arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Tíz éves korunkra beszerezzük az egy életre való muníciónkat szorongásból, félelmekből fóbiákból. Megtanuljuk összekötni a szálakat, és elsajátítjuk az életben maradás alapvető leckéit. Ennyi idős korunkra minden lezajlik, ami majdani sorsunkat előrevetíti és megszabja medrét, kijelöli még a legfőbb az elágazásokat is. Ez után már csak egyre táguló körökben és egyre magasabb szintekre hágva rójuk köreinket a galaxis egyik spirálkarjával együtt. Olyan időket élünk, hogy számba vesszük kedvenc könyveinket, kapaszkodunk kis motyónkba, hogy el ne sodorja az ár. Ennyi marad, egy-két könyv, jó filmek néhány kockája, képe, üzenete, és néhány foszlány, legjobb zenéink néhány üteméből. Ottlik posztumusz könyve, a Buda sokak szerint egy felívelő pálya bukását jelentette. Ami erős túlzással, visszamenőleg is hatástalanítja a pályaművet. Az Iskola a határon című könyv után mindenki úgy várta, mint egy különösen megmunkált, korszakos jelentőségű alkotást, ami majd ismét átszabja a magyar regényirodalom ábrázatát. A Buda, ha önálló műként csalódást is okozott, mint az Iskola a határon háttéranyaga, annak értelmezése, jegyzete kiváló alkotás. Mindjárt itt van ez a néhány sor: „Nekem soha semmi nem sikerült. Úgy képzeltem, hogy harmincéves, negyvenéves, ötvenéves koromra lesz rendes nagy műtermem. Nem volt. Negyvenéves koromra lesz saját kiállításom. Nem lett. Hogy ötvenéves koromra lesz házam Mártával, kőfallal körülvett elvadult öreg kertben, egy-két hűséges régi cseléddel, mondjuk Beaulieu és Cap Ferrat hajlatában. Nem lett. Mártával úgy képzeltük negyven évvel ezelőtt, hogy hamarosan elválunk; hogy találunk majd szép új szerelmeket, igazit, mert a miénk elmúlt, de valódi volt: olyan, amilyet nem lehet testvéri összetartozással folytatni, gondoltuk. Lehetett. Nem váltunk el: ez sem sikerült. Igaz, gondoltam, de ehhez hozzá kell tenni: Nekem mindig minden sikerült. Az a minden, amire tudtomon kívül a legjobban vágytam: annyira csak a lelkem mélyén, hogy még titokban sem mertem remélni. Bekerültem a nagy négyszer-százasunkba: Hilbert-Both-Rodriguez-Medve. Szabad ember lettem, 1930 óta. Amikor már senkinek sem kellett, amit festek, egyszerre bevettek maguk közé az "Új Nyolcak". A legnagyobbak és legszigorúbbak. Nehéz, nehéz negyven éven át megtartottam Mártát. Elismert festőnek végül a világ is, és ebben az a csoda, hogy nem fizettem érte nekik semmit - semmi árat. Ami megint ritka dolog, szerencsés véletlen. Hogy ezt mind így magam elé kitűzzem, erre álmomban sem mertem volna gondolni. S ezekből nem lett, miként a beteljesült vágyainkból lenni szokott, torzkép, gúnyrajz, a sors csúfolódása.” Iskola a határon Ottlik nagynevű nagypolgári, dzsentri családból származott, és a katonaiskola ilyenformán nem volt olyan kirívó családi döntés a gyermek iskoláztatásában, mint azt első látásra gondolnánk. Megszokott pálya volt ez akkoriban a magasabb osztályok körében. Megszokott, ám belülről átélve színtiszta borzalom. A kényelmesen konszolidálódó, liberalizálódó nagypolgári miliőből az osztrák-magyar monarchia szervezett kegyetlen apparátusának fogaskerekei közé kerülni, nem volt éppenséggel szokványos életbeni tapasztalás. A mű a kiskamaszok világát tárja fel. A gyerekek teljes átkódolása ment végbe a katonaiskolában. A kortárak kegyetlensége és a felnőttek részvétlensége együttesen hozza létre a sajátos szabályok szerint, a külvilágtól elzártan működő külön világot, egyfajta börtönszituációt, melyben a gyerekek számára nem marad más út – minden hatalmi alapú szerveződésben ez az út mutatkozik – mint meglelni az egyetlen választ a kihívásokra: fölfedezni a belső menedéket. Az Iskola a határon című korszakos művön belül a három fejezetcím a következő:„Non est volentis”, „Sár és hó”, „Sem azé aki fut”.Az első és utolsó cím egy bibliai utalás Pál apostol rómaiakhoz írt levelére („Non est volentis, neque currentis, sed miserentis dei.”, vagyis „Nem azé, akinek arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”). Fontos a bibliai idézetek közé ékelt sár és hó, mert a sár tovább fokozza az újoncok szenvedését, a hó viszont csökkentette azt. A mű során a fiúk nyomorúságos tapasztalataikból azt szűrik le, hogy a kietlen világban is lehet élni. S a végső konklúzió: „A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.” Nagy Zsuzsanna