Sorozatunkban a négy parlamenti párt egészségügyi szakértőit kérdezzük a Semmelweis Terv kapcsán az ágazat aktuális kérdéseiről.

A Semmelweis Tervet új egészségkoncepciónak tartja dr. Nagy Kálmán, a Parlament Egészségügyi Bizottságának tagja (KDNP), a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház és Egyetemi Oktató Kórház Gyermek onkológiai és Csontvelő transzplantációs Osztályának osztályvezető főorvosa, leukémiás gyermekek gyógyítója. Mint mondta, a Semmelweis Terv más szellemiségű, mint az eddigiek. Óriási erénye, hogy világosan fogalmaz meg definíciókat azzal kapcsolatban, hogyan értelmezzék a múlt, a jelen és a jövő kérdéseit. Vitairat, mellyel kapcsolatban lesznek viták, melyek során az elmúlt négy év tapasztalataival együtt, jobbító szándékkal hozzák meg döntéseiket.

- Az életpályamodellről mi a véleménye?

- Saját példámmal felelek erre a kérdésre. Amikor fiatalon belenéztem a mikroszkópba, egy leukémiás gyerek csontvelejét láttam, ami tele volt kóros sejttel. Akkor azt mondtam, amíg élek, addig ennek a betegségnek a gyógyításával akarok foglalkozni. Ez a döntés határozta meg életpálya modellemet s másodlagos volt, hogy anyagilag hogyan részesedek belőle.
Amikor ma megkérdezik tőlem, hogy itthon vagy külföldön keressenek munkát a frissen végzett fiatal orvosok, azt válaszolom, ott, ahol négy év alatt megtanulják a szakmát úgy, hogy utána eltartsák magukat. Ugyanis a jó orvosra mindig szüksége van az embereknek. Tehát az életpályamodellt maguknak kell kialakítaniuk az orvosoknak a minisztériumi keretek között.

- Egyetért azzal, hogy rezidensek havi 200 ezer forintért maradnának Magyarországon?

- Több országban is dolgoztam, s ott éreztem magamat a legjobban, ahol rám voltak szorulva a betegek, ahol a legnagyobb volt a szükség, s nagy a felelősség. Ez nem azt jelenti, hogy nem értek egyet a rezidensekkel. De kérdezem, 200 ezer forint az ára a hivatásnak, amire egész életében készül a fiatal orvos? Egyetértek azzal, hogy egy orvosnak tisztességes bérre van szüksége és hazugságnak tartom, hogy a szakmai érzelmi motivációból meg lehet élni. De az sem igaz, hogy csak pénzért választják a szakmát a fiatalok. Úgy gondolom, hogy a társadalom legmegbecsültebb tagjának kell lenni az orvosnak. Ugyanis, amíg a világon két ember lesz, addig az egyik beteg lesz, a másik meg orvos.

- A műhelymunka is fontos a gyógyító csoportokban. Melyik területen a legerősebb ez?

- Ott és olyan formában tartanék fenn megfelelő színvonalú, nagy betegcsoportok gyógyítására alkalmas osztályokat, ahol műhelymunkát alakítanak ki az orvosok. Ehhez jó szakemberek kellenek, akiktől meg lehet tanulni a szakmát. És nem csak a szószerinti értelemben vett, tankönyvben leírt tudományt, hanem a leírhatatlant is. Nekem a legjobb orvosom egy leukémiás beteg volt, aki meggyógyult betegségéből és aki olyan tünetet is észrevett a betegeken, amit én nem. Ugyanis ő maga átélte a betegséget. Egész életemben protokollokat gyártottam, ezek a daganatos betegeknél már akkor működtek, amikor ez más orvosszakmában fel sem vetődött. A legszigorúbb minőségbiztosítást végeztük el, amikor év végén összegyűltünk, s minden egyes meghalt gyerek esettörténetét el kellett mondani kezelőorvosának s el kellett viselnie a kritikát. Az orvoslásnak az orvoslásban kell megoldani problémáit, nem társadalmi, nem gazdasági, nem kereskedelmi problémaként, nem úgy, mint a korábbi kormányok esetén, amikor egy ország elsősorban az orvosláson akarta a költségvetési egyensúlyát javítani. Nem megoldás, hogy a társadalom külön váljon a betegekre és a társadalmilag sokkal értékesebb egészségesekre, mert a valóságban ilyen nincs. Ma egészségesek vagyunk, holnap betegek.

- Melyek a legsürgetőbb problémák az orvoslásban?

- Magyarországon az orvoslás átalakítása a kívülről beszűrődő társadalmi problémáknak és az orvoslásnak önmagából adódó problémáinak megoldásával történt. Jellemző probléma a betegség és az egészség keveredése. Van, akinek dolgoznia kellene, mégis részese a betegellátásnak, mert pl. munkanélküli. Holott bizonyos fokig mindannyian különböző testi problémákkal küzdünk, de ez nem azt jelenti, hogy nem dolgozunk. Ha valaki munkanélküli lesz, felnagyítódnak egészségügyi problémái. Aki összehasonlítja a Nyugatot és Magyarországot, óriási különbséget lát. Itthon a munkanélküliként táppénzen lévő betegek szinte büszkén mondják, hogy feküdtek pszichiátriai osztályon, pánikbetegségük stb. van. Ezek önmagukban valóban lehetnek betegségek, de túl gyakori előfordulásuk abból adódik, hogy a magyar társadalom nem tudta megoldani tagjainak munkába léptetését, munkában tartását. Amelyik országban ez megoldott, ott nincs ennyi beteg. A munkanélküliség miatt betegségbe menekülők táppénzének kifizetése mellett nem tudjuk eljuttatni az anyagiakat a valóban betegekhez. A fogalmak újraértelmezése, a társadalmi és szociális problémák társadalmi megoldása nagyon drága megoldás. Minél rosszabb orvosokat képzünk, annál drágább lesz a gyógyítás.
Az orvoslás önmagából adódó problémája például a jó diagnosztikus módszerek alkalmazásából fakad. Az orvosok jelentős része átlép bizonyos diagnosztikai folyamatokat, mert az nagyobb könnyebbséget és nagyobb biztonságot jelent. Például, ha egy gyermeknek fáj a feje, neurológiai vizsgálatra küldik. Az orvos az anya kikérdezésével végiggondolja az anamnézist. Azt nézi meg, mennyire ismeri gyermekét az édesanyja. Tudja-e, mikor, miért fáj a gyermek feje. Mivel az anya keveset van együtt gyermekével, saját lelkiismerete megnyugtatására elviszi orvoshoz, az orvos pedig a biztonság okáért elküldi CT-re. Így a protokollok elkerülésével folyik a gyógyítás.

- Mi az oka a hosszú várólistáknak?

Az előbbiekből következnek a hosszú várólisták. Ugyanis sok embernek nem kellene a várólistákon lenni, ha alaposabban megvizsgálná az orvos. Ezért nagyon üdvözlöm a Semmelweis Tervet, mert pl. leírja, hogy a beteget alapszinten kell ellátni. Egész életemben átéltem, hogy az abszolút biztonság jó, segíteni jó, de a segítségben nem vagyok kritikátlan. Például volt egy betegem, aki fiatal, gyógyult leukémiásként rokkantnyugdíjba akart menni, mert az biztos jövedelmet jelentett volna neki. A társadalommal szembeni felelősségem volt, hogy ne nyújtsak ebben segítő kezet.
A várólista attól függ, mennyire képzett orvoscsoportok dolgoznak. Felszínre került a várólista pénzzel való elkerülése, de én nem pártolom a fizetést, mert társadalmilag nem igazságos. Sokkal igazságosabb, ha a várólistán lévő betegek precízebb osztályozása megoldódik. Jelenleg néhány betegcsoport kivételével nem megfelelő az osztályozásuk.

- A betegutak kialakítása segítene ezen?

- Betegközpontú rendszer felállítását szeretnénk megélni. Ennek meg kell előzni az intézményi átalakítást, majd egy adott egységben, pl. egy megyében megszervezni a belső betegutakat, s lehetővé tenni a betegnek egy bizonyos határig, hogy választhasson az egészségügyi intézmények, orvosok között. Különösen olyan betegek esetében fontos ez, akik maradandó egészségkárosodással, esetleg halállal járó betegségekben szenvednek.
Az orvoslás olyan kettősséggel néz szembe, ami sok problémát okozott egész életemben. Nem tudok úgy tekinteni egy betegre, mint a társadalom tagjára, s így korlátozottan kezelni, mert másnak is szüksége van a társadalom pénzére. Évekig nagyon kevés gyógyszert írtam fel a betegeknek, de mégis mindig tele volt a rendelőm. Nem a receptek számától függ, hogy melyik orvost fogadják el a betegek. Ugyanazzal a gyógyszerrel más eredményességgel gyógyít az egyik orvos, mással a másik. A betegirányításra azért van szükség, mert pl. ha valakinek van a hasában egy daganat és a tüdejében egy áttét és a hasi sebész azt mondja neki, operáltassa meg először a tüdejét s majd utána ő is megoperálja. Ma a daganatok vonatkozásban működik egy orvoscsoport, amelyik dönt a rákos betegek sorsáról. A csoport létrehozását hosszú évekig követeltem, mert a beteg tanácstalan. Kell egy rendszer, amelyben egymásra épülnek a szintek s eljut a gyógyulásig. Ha az 1. és a 2. szinten nem jut el, akkor a többin kell eljuttatni. Ezekbe nem is szól bele a beteg, de ha bele akar szólni, akkor valamilyen szinten járuljon hozzá anyagilag is gyógyításához. Az ország 1,1 millió lakosonkénti tervbe vett ellátási körzete és az ez ellen tiltakozó megyék, városrészek esetében is számít az emberek véleménye, melyet a képviselők tudnak továbbítani a Parlamentbe. Szócska Miklós államtitkár abszolút nyitott ezekben a kérdésekben. Valamilyen szabályok közé kell illeszteni a rendszert, hogy aztán döntsenek a betegek. S megpróbáljuk úgy rendszerbe foglalni döntésüket, hogy mindenki elégedett legyen.

-A patikákkal kapcsolatos tervezet bizonytalanságot okozott a gyógyszerészeknek. Hogyan lehetne erősíteni gyógyító szerepüket?

- Az orvoslást a családorvosok kivételével mindenütt szakmai műhelyekben kell végezni. A kis patikák szakmai műhelyüket a családorvossal való kapcsolatukban találják meg. Ha megpróbáljuk egy értelmes határon belül összekapcsolni a gyógyszerészt és az orvost, az megvédi a gyógyszerészt. Mert ha megtartjuk mint gyógyszertár tulajdonost, egyben megvédjük s megadjuk azt, amit a doktori címmel nem lehet megadni. Az orvos konzultatív partnere a patikusnak a beteg gyógyulása érdekében. Értelmezhetetlen számomra, hogy a gyógyszertárat profitorientált kereskedelmi egységnek fogják fel. A gyógyszertárnak a gyógyítás világában kell megjelennie. Ha azt kérjük az orvosoktól, hogy lehetőség szerint végleges ellátást nyújtsanak, kevesebb gyógyszert írjanak fel s konzultáljanak legfontosabb partnereikkel, mint a gyógyszerésszel és a védőnővel, akiknek a prevencióban meghatározott szerepük van, akkor az orvoslásba vezetjük vissza őket.

- Hogyan optimalizálható a teljesítményvolumenkorlát?

- Csak akkor csökken, ha az alapellátásban dolgozók teljes szakismeretét hagyják kibontakozni. Az előző kormány korlátozta működési lehetőségüket. Én ezt kinyitnám, felkészültségük arányában. Például a kikopott csípőjű beteggel minden kezelést megpróbál a háziorvos, hogy lehetőség szerinti végrehajtsa a korrekciót. Ha műtétre kerül a sor, akkor az országos és nyilvános várólistán felajánlják neki azt a kórházat, ahol a leggyorsabban kerülhet műtétre. De ha ott nem akarja megműttetni magát, akkor lehetősége van arra, hogy egy másik intézményben végeztesse a beavatkozást, de akkor a lista végére kerül. Azt nem pártolom, hogy pénzzel előre lehessen kerülni a listán, mert a pénzzel megváltott szenvedés nem lehet ne adj isten, életnek az ára.

- Ezek szerint a minőségbiztosítás az intézménynek és a betegnek egyformán érdeke.

- Nívóbeli különbségek lehetnek az intézetek szerint. A minősítés rendszer nagyon fontos, mert ott komoly probléma van, ahol figyelmen kívül hagyhatják az orvosszakmai ismeretek gyors változását, ahol az intézményen belül nem jelenik meg az a kérdés napi szinten, vajon hogy csinálják ezt a kezelést másutt a világon és nem használják az irodalmat. Ebben az esetben nem biztos, hogy érdemes fenntartani az orvoscsoportot. Voltak olyan időszakok, amikor kis kórházakban kiváló szakmai csoportok vezettek osztályokat, akik az irodalom napi ismertében hoztak döntéseket. A rendszer átjárhatóságát meg kell teremteni a betegnek, személyek és orvoscsoportok vonatkozásában.

- Szó van a kórházak államosításáról. Az Ön olvasatában milyen kórházakra vonatkozna ez?

Ha egy meghatározott területen, pl. egy megyén belül van készség egy orvoscsoportban, hogy megszervez egy belső ellátást és függetleníti magát más tényezőktől, mint a beteg direkt érdeke, akkor könnyen lehet, hogy kevesebb intézmény kell. Ha így van, akkor tárgyalni kell a fenntartóval, hogy működtesse azt, amit a betegek érdeke nem működtet. Azt kell alapos vizsgálat tárgyává tenni, hogy milyen lesz a finanszírozás. Az eddig elmondottakat felülírhatja a finanszírozás. Az 1990-as években Magyarországon az Európában lévő egészségügyi intézmények legmodernebb finanszírozása állt fel, amit nem tudtunk megtartani. Ez a mi felelősségünk volt. Ezért 10-12 hónap egy egészségügyi miniszter átlagos munkaideje.

- A kamarának milyen szerepet tulajdonít?

- A kamara azért fontos, mert az etikai normák legfőbb őre ebben a szakmában. Majdnem mindent meghatároz az orvoslásban, szakmai, gazdasági, egyéb jellegű kérdéseket. Az orvosi kamarának korrekt működése iránymutató kell, hogy legyen. A kamara tudatosítja azt, hogy egy Magyarországon végzett orvosnak mi a feladata. Előminősíti és minősíti az újságokban magjelenő külföldi munkahirdetéseket. Temesvárott én végeztem az első csontvelő átültetést és az első allogént is, és akikkel együtt dolgoztam, azoknak már fele sincs Romániában. Tehát az orvosok külföldre vándorlása nem elsősorban magyar probléma, hanem nyugat-európai.
Magyarország a környező visegrádi országoknál kevesebbet költ a GDP-ből egészségügyre. Ezt vissza kell tornázni, mert az emberek élni akarnak.
Emellett tanítani kell az orvostanhallgatóknak a motiváltságot a gyógyításra és az érzelmi elkötelezettséget is. S azt is, hogy tartoznak bizonyos fokú felelősséggel a betegek iránt, akik őket orvosként elismerik s akik megtisztelik azzal, hogy hozzányúlhatnak a testükhöz. Ennél nincs is nagyobb bizalom.
Visszatérve a Semmelweis Tervre, a megvitatása kapcsán kialakuló végleges program sokat megtart a szellemiségéből, de egyes részleteiben módosulhat. A ciklus végén eljuthatunk oda, hogy az orvoslás és az egészségügy az emberek magánügye lesz, nem társadalmi probléma. Amikor az emberek az orvoslás és betegségük kapcsán a saját felelősségüket is fontosnak érzik és úgy gondolják, fenntartásában mindenki másnál jobban érdekeltek.


eLitMed Császi Erzsébet