André Paul Guillaume Gide 1869. november 22-én született Párizsban. Protestáns családból származott. Édesapja a Sorbonne jogi karán tanított, édesanyja gazdag polgárcsaládja eredetileg katolikus volt, csak néhány nemzedékkel előbb lettek protestánsok. Szigorú, protestáns nevelést kapott, egész írói életművét meghatározta a belenevelt dogmák elleni harc. Gyermekkorának meghatározó élményei voltak a Normandiában és Uzes-ben nagyszüleinél eltöltött nyarak. Magával ragadta a francia táj szépsége. Az École Alsacienne-ben érettségizett, és a Mallarmé körül csoportosuló szimbolisták körével tartott kapcsolatot. 1893-ban tuberkulózisban betegedett meg, gyógykezelésre Tunéziába utazott, ahol az arab világgal és kultúrával, erkölcsiséggel való találkozás, továbbá az Oscar Wilde-dal való megismerkedés felszabadítóan hatott rá. Ennek jegyében fogant Les Nourritures terrestres (Földi táplálékok) című verseskötete. 1895-ben visszatért Franciaországba, és feleségül vette élete nagy szerelmét, Madeleine nevű unokahúgát. 1896-ban La Roque polgármesterévé választották. Az 1900-as évek elejére tehető első nagy alkotói korszaka, ekkorra már megszabadult a szimbolisták hatásától, rátalált saját hangjára. Elsősorban morális kérdések foglalkoztatták, szinte minden munkáján végigvonul a lázadás a képmutató, álszent vallási, társadalmi tradíciók ellen. Ő maga is állandóan a végletek között hányódott, ahogy egy alkalommal megfogalmazta: "Csak az extrém gyakorol hatást rám." 1909-ben több írótársával együtt részt vett a La Nouvelle Revue Francaise című irodalmi folyóirat alapításában és szerkesztésében. A lap a haladó francia irodalom legszínvonalasabb fóruma lett, itt jelentek meg saját művei is, köztük A Vatikán titka (1914), amelyet egyházellenessége miatt hevesen támadtak. Az első világháború idején vöröskeresztesként dolgozott, majd a menekültek befogadásában segédkezett. A háború végén ismerkedett meg az ifjú Marc Allégret-vel, a későbbi filmrendezővel; a kapcsolat komoly válságot idézett elő házasságában és lelkiéletében. Ekkor írta a homoszexualitást védelmező, Corydon című művét. 1925-ben jelent meg A pénzhamisítók című könyve, amelyet egyetlen igazi regényének nevezett. Ezzel egy időben adta ki a Ha csak a mag el nem hal című önéletrajzát, amelyben addigi életéről adott számot. 1925-ben hosszabb utat tett Francia Egyenlítői Afrikában, érdeklődése ekkor már mindinkább a társadalmi kérdések felé fordult, harcolt a számkivetettek, a kisemmizettek jogaiért, a börtönkörülmények javításáért, a női egyenjogúságért. Egy ideig a kommunizmus felé tájékozódott, de a Szovjetunióban tett látogatása után eltávolodott tőle. 1942-től a háború végéig Észak-Afrikában élt, ekkor írt műveiben, különösen a Thészeuszban már a tradíciók, a múlt értékeinek védelmét hangsúlyozta. 1947-ben az Oxfordi Egyetem díszdoktori címet adományozott neki, néhány hónappal később az irodalmi Nobel-díjat is megkapta "az élet problémáit és körülményeit állhatatos igazságszeretettel és pszichológiai éleslátással feltáró irodalmi munkásságának nagy művészi jelentőségéért". Az ezt követő időszakban sokat fordított, illetve Naplójának utolsó kötetét rendezte sajtó alá. E műve megjelenése után úgy döntött, nem ír többet. "Bízz azokban, akik az igazságot keresik, és kételkedj azokban, akik már megtalálták."- mondta. Egészségi állapota is romlott, elhatalmasodó tüdőbaja 1951. február 19-én végzett vele. 2014. 11. 13.