Beszélgetés Illés Anikó pszichológussal, a MOME egyetemi docensével a terápiás hatásról, a művészetterápia határairól és eszközkészletéről, a sérültek integrációjáról. – A Moholy Nagy Művészeti Egyetemen tanít és a Pedagógia és Pszichológiai Intézet vezetője. A művészeti hallgatók mennyire érdeklődnek az után, amit ott csinál, s onnan mit hoz át ide? – Alapvető kutatási témám a művészetpszichológia. Kutató pszichológusként örülök, hogy egy művészeti egyetemre kerültem, mert ’kéznél van’ a kutatási anyagom. Itt elméleti stúdiumban a művészetpszichológiát és a vizuális kommunikáció pszichológiai vizsgálatát tanítom, ami nagyon érdekli a hallgatókat. Egy leendő grafikus számára létkérdés, hogy az emberek mire figyelnek egy plakáton, vagy az alkotás során mi játszódik le egy emberben. – Mióta foglalkozik a fogyatékkal élők művészetterápiájával? – A gyakorlatban nem foglalkozom ezzel, de van elképzelésem, hogy hogyan működhet. A művészettel nevelés érintheti a „problémás” gyerekekkel való kommunikációt és olyan témák feldolgozását, melyeket tabuként élünk meg, például a drog, az erőszak kérdéskörét. Hangsúlyozom, hogy nem terapeutákat képzünk, az elnevezések terén iszonyú zűrzavar van Magyarországon, már sokmindent művészetterápiának neveznek, amivel óriási károkat lehet okozni. – A terápia elindít valamit, amit a végén koordinálni kell tudni, a művészettel nevelésnek nincs ilyen útja. – Teljesen más a két szituáció. Én a művészettel nevelés lehetőségeire széles spektrumban gondolok, sokkal pontosabb az angol kifejezés, education through art, a művészeten keresztül tudunk elérni dolgokat. A hangsúlykülönbségek abban nyilvánulnak meg, hogy inkább terápiás vagy művészeti nevelés céljára használjuk. Lehet célja a művészettel nevelésnek a drog, a nemi identitás, a szexuális viselkedés. Ha a nevelésre teljességében tekintünk, amikor tartalmazza a személyiségfejlesztést, az erkölcsi nevelést, azt, hogy tudjon örülni, hogy megélhesse magát, egy egészséges, ép személyiség jöjjön létre, aki hatni tud a környezetére, aki helyet talál magának a világban, akkor az a művészettel nevelés. Amit én a fogyatékkal élők problémájának látok, abba ez teljesen beleillik. Nem biztos, hogy abban kell segíteni nekik, ami specifikusan a fogyatékhoz kapcsolódik. Lehet, hogy inkább abban, hogy megszabaduljon azoktól a hozzátapadt címkéktől, amit a társadalom és a többi ember tűzött rá. Hogy ő kevesebb, lassabb és nem tudja megcsinálni! – Vannak-e speciális művészetterápiás lehetőségek a fogyatékkal élők segítésére, vagy művészettel nevelés és művészetterápiás lehetőségek vannak? A módszer ugyanaz, ugyanoda vezet? – Igen, a cél, hogy jól legyen a kliens. – Mit gondolnak mások, a szakma? – Létrejött a Művészet a fogyatékkal élők mindennapjaiban című rendezvény, s amikor meghirdetnek egy ilyen konferenciát, fölhívja a figyelmet a fogyatékkal élők problémáira, ez jó. De ezzel tovább erősítjük azt az üzenetet, hogy ők mások. A fogyatékkal élők, külön lévő valakik, akiket kicsit meglesünk, sajnos erősítjük azt az attitűdöt – ami ellen mindenki tenni akar –, hogy lenézik és marginalizálják őket. Ugyanezt gondolom arról is, amikor női művészek kiállítását szervezik, vagy egy kisebbség bemutatását. Nem arról beszélek, amikor egy kisebbség megmutatja, hogy mitől speciális, annak van értelme. Az ügyet egyébként természetes fontosnak tartom. – Ezen a konferencián egyik szakembertől sem hallottam azt, hogy speciális művészetterápiát tartanának fontosnak. – Pedig, biztos van olyan szakember, aki ezt gondolja, de úgy érzem, kevesen készültek arra a napra, majdnem mindenki azt mondta el, ami egyébként is a kosarában volt. – Láttam a Tárt Kapu Színház előadását, ismerem a Baltazár Színház munkáit, ők például nem különböztetik meg magukat más professzionális színháztól, színészképzés, tréningek, előadások folynak. A Tárt Kapu előadásán más élményem volt. – Más a célja is. Komoly fogalmi problémák vannak, művészeti nevelés, művészettel nevelés és művészetterápia – három különböző terület. A Tárt Kapu Színház nem gondolja, hogy műalkotást hoz létre, nem azzal a céllal készül és nem is úgy tekintünk rá. Nagyon szimpatikus volt Kaszás Nóra, aki beszélt az Alapítványukról, de ő a közösségi részét hangsúlyozta. – Amit ők végeznek, az terápia? – Mindenképpen. A Baltazár nem biztos, hogy az. Van terápiás hatása, de elsődleges célja, nem az. Mi számít terápiának? Ha pszichiátriai betegeket beültetnek kosarat fonni, az manuálterápia vagy munkaterápia. Én sokkal szigorúbb lennék a művészetterápia meghatározásában, részben teljesítse azt a kritériumot, hogy művészi alkotás jön létre és azt is, hogy terápiás munka zajlik. Bizonyos helyzetben lehet hogy komolyabb terápiás hatása lenne, ha mondjuk, sérült emberként ripityára törnénk a kávéscsészéket. Könnyebben megszabadulnánk a frusztrációinktól, mintha egy szép akvarellt festenének. – A művészetterápiában célja kell, hogy legyen az alkotásnak? – Terápiás célja. Valahonnan valahová eljutni. – Más szemmel kell megítélni ezeket az alkotásokat? – Ez más kérdés. Foglalkoztam a műelfogadás kontextusával. Máshogy nézel egy képet, ha azt mondom, hogy az utcánkból egy kisfiú csinálta, vagy hogy ez egy Magritte vázlat. Igen, máshogy nézzük, abban az esetben, ha tudjuk, hogy ki csinálta. A Nemzeti Galériában látható Privát labirintusok kiállításban az volt az érdekes, ha nem ismertél senkit név szerint, nem tudhattad, hogy autista vagy képzőművész készítette-e a képeket, csak akkor, ha az elején lejegyzeteled a listából. Ez érdekes része a dolognak, bár sok mindennel nem értek egyet, amit Tarr Hajnalka, a kiállítás kurátora mond. – Például? – Számtalan kérdést vet fel, hol a művészet határa, mi a művészetterápia, jó-e ez az autista fiataloknak, szeretik-e, miért, ezáltal miért jobb nekik? De ez egy specifikus spektrumzavar, sajátos kórkép, nézhetnénk a depressziósokat, a Williams-szindrómásokat, a diszlexiásokat, stb… – Miért éppen az autisták? – Igen. Szakmailag feltehető a kérdés, hogy azok a vizuális jelek a műveiken reprezentálnak-e valamit? Hajnalka azt mondja, hogy nem. Szerintem, máshogy is lehet gondolkodni efelől, hiszen ez is jelhagyás, megjelenít valamit. A számolós példa is idetartozik, egy kettő három, stb…, hogy az biztonságot és örömet okoz, hogy egymás után következnek, de megjelenítik az egyet, a kettőt, a hármat, a négyet stb… , akkor az ott, a rajzokon a számokat jelöli, igenis van szimbólum és reprezentáció. Ez szerintem vitatható pont. Az ilyen aktivitásnak akkor látom értelmét, ha kérdésekkel halmoz el, talán provokál is, hogy végiggondoljam a dolgokat, ez a lényege talán, s nem az , hogy létrejött egy kiállítás…Mindig az a kérdés, hogy mi volt a célja a terápiának. Kérdezted, hogy máshogy kell-e ránézni a művekre. Bizonyos értelemben nem kell máshogy kezelni az ilyen terápiás jellegből adódó művészeti terméket, másrészt azonban mégis kell. Ha művészi szándékkal készül, akkor úgy kell ránézni, mint egy műalkotásra. Ha a terápiás folyamat során készül valami, attól még nem lesz műalkotás. Gyimesi Ágnes Andrea