A Hithcock nevével fémjelzett pszichológiai drámák, ezek a hideglelős műremekek magasabb szintre emelték az úgynevezett "film noir" stílust. A hollywoodi bűnügyi történetek, krimik jellemzőjeként, a 1940-es évek eleje és a késő 1950-es évek közé esőperiódus kedvelt műfaját. A sötét történetek, sötét, cinikus figurák és erkölcstelen végzet asszonyai között bonyolódó bűnügyi történetek mellet megjelent a tudatalatti démonikus világa. Az angol rendező mestere volt a mélyben lappangó fóbiák, félelmek megidézésének, és úgy vitte filmre a bennünk rejtekező sötét késztetéseket, hogy azokban a néző akaratlanul is a rendező cinkosává válik, s mindez így, megjelenítve a magasabb művészi szintre jutva katartikus hatást kelt benne – egyfajta modern kori szelleműzés keretein belül történik mindez. A szorongás közvetítésének nagymestere torz kameraállásokkal, és speciális megvilágítás-technikájával közvetíti a zavartságot, nyugtalanságot, billenti ki köznapi érzéseiből az alkotás befogadóját. Egyik anekdotája szerint a Hátsó ablak című filmjének premierjén Joseph Cotten felesége mellett ült, és abban a pillanatban, amikor Grace Kelly kutat a gyilkos szobájában, és a gyilkos közeledik a folyosón, a szomszédnő annyira megrémült, hogy könyörögve a férjéhez fordult: "Csinálj már valamit, csinálj már valamit!". Truffaut és Hitchcock De hogy ennek jelentősége tudatosodjon is a közönségben, a szakma ítészeiben és esztétáiban, ahhoz értő értelmezésre is szükség volt. Valaki által, aki szakmabéli, s a mestert a filmcsinálás titkairól, a rettegés univerzuma megjelenítésének fogásairól faggatja. Egyes vélemények szerint, a neves újhullámos rendező, Francoise Truffaut emelte igazán művészi rangra kedvelt mesterét, mégpedig azzal, hogy egy jelentős monográfiát állított össze a vele készült interjúiból. Egy fiatal rendező faggatja a szakma egyik nagy öregjét. Ám mindketten tudják már, az élet szövete az illúzió, a játékos értelem ezt kívánja megörökíteni, lehetőleg időtálló formában Hichcock kegyetlen világában minden megtervezett, s minden az illlúziókeltést szolgálja, rettegést előidéző eszköztára kimunkált és pszichológiailag is megalapozott, sajátos humorba ágyazva. szellemi párbajuk során fény derül arra is, hogy a mester milyen tudatos esztéta, definícióiban egy hatásaiban szigorúan megkonstruált világra derül fény. Azt mondja például Hitchcock a Truffaut-val való párbeszéd során: „A suspense-nél rendszerint szükségszerű, hogy a néző pontosan ismerje a szituáció minden elemét. E nélkül nincs suspense.”… a suspense-nak az érzelmi hatás a szükséges alkotóeleme.” … „Abban a klasszikus alaphelyzetben, amikor tudjuk, hogy a bomba egy óra múlva felrobban, a suspense attól keletkezik, hogy féltünk valakit, a félelem erőssége pedig attól függ, mennyire azonosul a közönség a féltett szereplővel.” A suspense amúgy nem más, mint a nézők vagy a szereplők számára rejtett információval való feszültségkeltés. A világhírű Psycho című film még híresebb zuhanyozós jelenetét például hét napon keresztül vették fel, s ezért a mindössze negyvenöt másodperces jelenetért hetven kameraállást alkalmaztak. Egy meztelen dublőrrel forgattak, aki a főszereplőre, Janet Leigh-re hasonlított. A jelenetet montázsokból állították össze, bizonyos beállításokat lassított felvétellel forgattak, hogy intim testrész semmiképpen ne kerüljön a filmre, majd ezeket egyszerűen beleillesztették a többi beállítás közé. Önvallomása szerint ezért a jelenetért alkotta meg a filmet. Meg ezért, hogy jól szórakozzon kísérletezés közben. „a téma nem túlságosan fontos, a szereplők se olyan fontosak, csakis az a fontos, hogy úgy illesszem össze a film alkotóelemeit, a fényképezést, a hangeffektusokat meg a többi tisztán technikai kifejezőeszközt, hogy a közönségnek végül égnek meredjen minden hajszála. Azt hiszem, nekünk az a legnagyobb elégtétel, ha a filmművészet fel tudja rázni a legszélesebb tömegeket.” – mondta. A rendező pszichéje nyilván nem volt hétköznapi. Hitchcock mint rendező sem bizonyult könnyű esetnek, különösen ami a szép, szőke színésznőket illeti, akiket előszeretettel választott filmjei főszereplőjéül, s akiknek sorsa oly igen keserű volt a forgatások alatt, Az olyan végsőkig terrorizált és végtelen jelenetismétlésre kényszerített sztárok, mint Grace Kelly, Madeleine Carroll, Anne Baxter, Tippi Hedren nem sokáig kívántak együtt dolgozni a rendezővel. Saját bevallása szerint: „Semmi sem okoz nagyobb örömöt, mint amikor egy szituációban a nőiesség utolsó jeleit is eltűnni látom a lányokból.” Nagy Zsuzsanna