Egy protestáns lelkész fiaként született Röckenben. Első verseit középiskolai évei alatt írta. A bonni, majd a lipcsei egyetemen teológiát és klasszika-filológiát tanult, 1869-ben a bázeli egyetem professzora lett. Az 1870-71-es porosz-francia háborúban önkéntes betegápolóként vett részt.


Korai, művészetfilozófiai korszakában Schopenhauer és Richard Wagner hatása érvényesült. A tragédia születése, avagy görögség és pesszimizmus című írásában az ókori görög tragédiák eredetét kutatta. Korszerűtlen elmélkedések című művében alkotta meg a kultúrfiliszter fogalmát, aki idillnek tekinti a köznapi létet, amelyben jól érzi magát. A hagyománytiszteletet károsnak tartotta, mert puhává és toleránssá teszi az embert.

Szembefordult a felvilágosodás haladáshitével, a jogegyenlőséget és az emberi méltóságot hazugságnak, a haladást üres fecsegésnek tekintette. A kultúra feladata véleménye szerint nem a tömegek művelése, hanem a géniusz életre hívása. Szabad szellemnek azt nevezte, aki másként gondolkodik, mint amire származása és jogállása rendelné, de az emberek többségét a puszta megszokás irányítja.

Érvelése elsősorban a kereszténység ellen irányult, az általános morális rendszer elvetése mellett szállt síkra. A valláserkölcs alapjait próbálta lerombolni, a szeretetet, részvétet, jóságot és hálát ostorozta, és amellett érvelt, hogy a jó és rossz között csak fokozati különbség van. Az erkölcs történelmi, társadalmi meghatározottságára, a keresztény valláserkölcs tarthatatlanságára irányította rá a figyelmet.

A kultúrát, a felhalmozott ismereteket tette felelőssé a modern ember neurózisáért, az újjászületést egyedül e ballaszttól való megszabadulástól remélte. Nevezetes mondása - "Isten meghalt" - az egykori barátnak, Wagnernek szólt, aki túllépve a Niebelung-mondák germán hőskultuszán, a Parsifal szeretetmítoszát alkotta meg.

Az átfogó filozófiai rendszereket elutasította, szemlélete az életfilozófiákat előlegezte meg: az ember csak magában találhatja meg az értékeket.

Schopenhauer tétele - mindennek végső oka az akarat - alapozta meg azt a tanítását, hogy az emberi lét lényege - mint 1884-1888 között írt könyvének címében is megfogalmazta - A hatalom akarása. A társadalmi világ és benne minden ember egy-egy hatalomra törő akarat. A többre méltó embereknek az a küldetése, hogy emberfeletti emberré (Übermensch) fejlesszék magukat. A maga korában a polgári radikálisok Nietzschét is szószólójuknak vélték, de gondolatait eltorzított formában a nácizmus ideológusai is felhasználták.

Az Ímígyen szóla Zarathustra című művében, melyet a német próza egyik csúcsteljesítményének tartanak, biblikus-látomásos hangon, himnikusan fogalmazott, az "ugyanannak örök visszatérése" eszméjét hirdette. Utolsó befejezett műve az önéletrajzi elemeket is tartalmazó Ecce homo, amely lenyűgöző gondolatok mellett a hivalkodó önteltségnek is szomorú példája.

Költőként is számottevőt alkotott: néhány verse mintaként szolgált a későbbi poétanemzedékek számára. Foglalkozott muzsikával is, jól zongorázott, fiatalkorában Petőfi verseit is megzenésítette. Hatástörténete szerteágazó, a nácik éppúgy elődjüket látták benne, mint az egzisztencialisták.

Szembántalmai miatt 1879-ben nyugdíjazták, ettől kezdve Svájcban és Észak-Olaszországban élt. Korábbi neurózisai után, 1889-ben Torinóban elméje elborult, a bázeli, majd a jénai klinikán ápolták. Elbocsátása után anyja és nővére gondozásában Naumburgban, majd 1897-től 1900. augusztus 25-én bekövetkezett haláláig Weimarban élt. Utolsó évtizedét teljes szellemi sötétségben töltötte.

Forrás : MTI

2014. 10. 5.