– 19 éve 1991-ben jött létre az ESZTER Alapítvány. Ez nagyfokú kitartásról vall. Hogy értékeli, honnan hová jutottak?
– E munka részben a nehézségek, részben a téma miatt kitartást igényel, és minden szempontból igénybe vevő. Egyrészt sikertörténetnek gondolom azt, hogy egy ilyen típusú alapítvány, jelentősebb tőke nélkül - 20 ezer Ft-tal alapítottuk annak idején – húsz éve fent tud maradni, különösen azok között a viszonyok között, ami ebben az országban van. Szponzorokat találni sosem volt könnyű, most meg szinte lehetetlen. Másrészt, ha a kezdeti megalomán elképzeléseink jutnak az eszembe, melyeknek természetesen csak egy részét tudtuk megvalósítani, akkor már nem olyan rózsás a helyzet. Az egész ugyanis egy „multidiszciplináris” történetként indult. Olyan centrum létrehozásán gondolkodtunk, ahol szociális munkás, pszichológus, pszichiáter és jogász is dolgozik. Ezt a központot amolyan modell kísérletnek szántuk, és a budapesti centrum tapasztalatai alapján szerettünk volna kialakítani egy országos hálózatot, az ESZTER- láncot, amely szintén többfajta szolgáltatást biztosíthatott volna. Sajnos, nem sikerült több lábra állítani a budapesti centrumot, és az ESZTER Ambulancia megmaradt „csupán” pszichoterápiás rendelőnek. Néhány éve ugyan már egy jogász kolléga is dolgozik velünk, de az országos hálózatot el kellett felejtenünk. Ugyanakkor változatlanul az ESZTER Ambulancia az egyetlen magyarországi centrum, ahol speciálisan a bántalmazottak ellátásával és segítésével foglalkoznak. Állami ellátás egyáltalán nincs, más profilú segély és civil szervezetek léteznek, de nincs olyan, ami kifejezetten az abuzált gyerekek, a megerőszakolt, bántalmazott felnőttek számára kínál terápiát, tanácsadást. Mi pedig csupán egy szegény kis bolt vagyunk, egy egyszerű szatócsüzlet, ott, ahol egy hipermarket láncnak kellene működnie. Egy néhány kollégával, rossz anyagi bázissal fenntartott rendelő nem az a nagyságrend, amire szükség lenne. Sok a bántalmazott, és természetesen nem csak Budapesten, aki segítséget, ellátást igényel. Szerte az országból, sőt esetenként külföldről is fogadunk klienseket.
Keith Haring: Cím nélkül. 1983
– Látom, hogy egy ilyen jellegű tevékenységre milyen szégyenletesen kevés összeget szán az állam. 19 év óriási idő, de fejlődési lehetőségre, forráshiány miatt, gyakorlatilag nincs lehetőség. Kizárólag ugyanabban a körben lehet mozogni, kilépni pedig lehetetlen. A Philip Morris támogatása nem lendített az alapítvány sorsán?
– Ez a támogatás abban az időben igen nagy segítség volt. Az ellátás működtetése mellett így akkor egy családon belüli erőszak elleni országos kampányt is meg tudtunk valósítani. Ennek során kezdtük el az első képzéseinket is. Az eredeti elképzelésünk módosított változatát szerettük volna létrehozni. Az volt a tervünk, hogy az ESZTER Ambulanciát egyfajta központi diszpécser centrumként megtartva, nem helyi központokból, rendelőkből, hanem az általunk speciálisan erre kiképzett szakemberekből hozunk létre országos hálózatot. A kampány keretében rendeztünk egy konferenciát is, ötszáz fő részvételével, megjegyzem, azóta sem volt ekkora családon belüli erőszakkal foglalkozó szakmai fórum. Ide eljött mindenki, aki a terepen dolgozik, a gyakorlati szakemberek, az állami szervek képviselői; próbáltuk az igényeket, az elképzeléseket és a lehetőségeket ütköztetni, összerendezni. Ez után jelentünk meg az áldozatokat megcélzó plakátjainkkal és a szóróanyagainkkal. A hálózat működtetésénél azonban megállt a tudomány, már nem volt miből gazdálkodnunk. Kísértetiesen hasonló történt tavaly is, mikor az akkori IRM, az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium fölkarolta az ötletünket és ismét kiképeztünk hatvan embert, a folytatásra, a hálózat építésre és a szupervízióra azonban már nem kaptunk támogatást.
A gazdasági válság miatt a szponzoráció általában visszaszorult, ráadásul ennek a témának különösen nehéz támogatást találni. Szeretjük a gyerekeket, beleborzongunk a bántalmazásokról szóló brutális média hírekbe, a szexuális abúzus azonban rossz érzést keltő, negatív üzenetű téma, nem szívesen kapcsolódnak hozzá a potenciális támogatók.
– Ráadásul társadalmi bűntudathoz kapcsolódik. Mi a szakmai protokollja egy ilyen ellátásnak?
– Leegyszerűsítve úgy működünk, hogy a telefonon, interneten vagy levélben bejelentkező kliens konkrét időpontot kap, amikor valamelyik munkatársunk egy első interjút készít vele. Ezt a szakmai stáb megbeszéli, és a megbeszélés alapján születő ellátási terv szerint foglalkozik egy szakemberünk a bántalmazottal. A kliens addig jár kezelésre, ameddig szükséges. Az ellátásban széles a spektrum, előfordul egy-két alkalmas kezelés, amikor csak rövid tanácsadásra van szükség, csakúgy, mint évekig tartó pszichoterápia. Az ellátás ingyenes, azonban bárki, így a hozzánk járó kliens is, támogathatja az alapítványt. Természetesen, ennek nem függvénye, hogy ellátjuk-e őt. Ezt a rendszert lehet, hogy a jövőben meg kell változtatnunk, amit nem szívesen tennénk. Másfél évtizede működünk ingyenesen, és mindig is fontosnak tartottuk, hogy ellátáshoz juthasson az, akinek szüksége van rá, akkor is, ha nincs pénze. Úgy tűnik azonban, hogy elkerülhetetlen, hogy legalább az, akinek lehetősége van rá, fizessen, mert nem tudunk fennmaradni így.
– Sokan csak felnőtt korban merik elmondani azt, ami gyermekkorukban történt. Mi a jogosítványa az Alapítványnak, meddig mehet el? Kezdeményezhető-e valamely eljárás?
– Általánosságban nem ösztönözzük, de nem is gátoljuk a hozzánk fordulót, hogy lépéseket tegyen, büntetőeljárást indítson. Gyerekek esetében természetesen a mi ellátásunkra is vonatkozik a gyerekvédelmi törvényben meghatározott jelentési kötelezettség. Amikor azonban felnőttként jön hozzánk valaki egy gyerekkori bántalmazás következményeinek feldolgozására, ott az elévülés miatt már lehetőség sincs büntető eljárás kezdeményezésére.
– Mennyire lehet tudatosítani a kliensben, hogy a bántalmazottból gyakran válik bántalmazó vagy áldozat?
– A hozzánk forduló, gyerekként abuzált felnőttek általában azért jelentkeznek, mert az életükben súlyos nehézségek, elakadások vannak, és ráébrednek, hogy az aktuális életproblémáik nem függetlenek attól, ami velük történt. Nagyon fontos, akut esetekben is, hogy senkinek nem kell benne maradnia abban a helyzetben, ahol megalázták, bántalmazták, mert van segítség.
– A tanult mintától nehéz megszabadulni, az ember azon kapja magát, hogy úgy ül, mint az apja, s abból ugyanaz következik, ugyanazok a szavak jönnek elő, mint azelőtt, megidézi a történetet.
– A legtöbb bántalmazott, megvert gyerek akkor, amikor ez történik, magában elhatározza, hogy ő ilyet soha nem tesz, amikor felnőtt lesz. Azután, amikor felnő és konfliktus támad, ösztönösen mégis mozdul a keze. Két tipikus lehetőség van. Az egyik a tagadás: a felnőtt „elfelejti” a gyerek élményét, és azt mondja, helyesen cselekedett az apám, amikor megvert, így lett belőlem ember. Ezzel mentesítve magát a belső konfliktustól ő is bántalmazni fogja a gyerekét. A másik vert gyerek keze is zsigerből mozdulni fog felnőttként, de ő nem felejtette el, mit jelentett ez neki annakidején, és nem akar ismételni; változtatni szeretne. Ők azok, akik – egyedül vagy segítséggel – meg tudnak szabadulni a modell erejétől.
– A szexuális abúzus erősen stigmatizált, az áldozatot ugyanolyan bűnösnek könyvelik el, mint az elkövetőt. Ez egy társadalmi konszenzus, lásd a Zsanett ügyet, melybe nem akarok belemenni. Egy házasságon belüli nemi erőszak esetében, főképp vidéken, ember legyen a talpán, aki orvoshoz mer fordulni.
– Szexről, a saját intim élményünkről beszélni egy vadidegen embernek még akkor sem könnyű, ha egy jó, kellemes történésről van szó. A magyar nyelvben erre már szalonképes szavaink sincsenek, jószerivel csupán tabuszavak és terminus technikusok vannak a szexszel kapcsolatban. Ritkán beszélünk a vaginánkról, a péniszünkről, vagy a coitusról. Ezért már nyelvi szinten nehéz átadni a történetet. És most egy jó élmény megosztásáról van szó! El lehet képzelni, milyen lehet egy megerőszakolt, traumatizált nőnek vagy gyermeknek elmondania egy vadidegen férfinak, hogy mi történt vele, a bántalmazó pontosan mit csinált, mit hova tett?! Amire még elfogadható szavaink sincsenek, azt meg kell fogalmaznia és részletesen leírnia. És egy olyan helyzetről kell beszélni, ami szörnyű volt, félelmetes, megalázó és megszégyenítő, és amit leginkább elfelejteni szeretne. Jó néhány évvel ezelőtt egy bírónő azt mondta, hogy a gyakorlatából tudja, hogy nem véletlen, hogy kit erőszakolnak meg. Ez a ’nem véletlen, hogy kit erőszakolnak meg’ kimondatlanul ott van, megbújik az emberekben. Ha valakinek a zsebéből kilógó pénztárcáját lopják el, nincs bennünk az áldozatnak ez a zsigeri szintű hibáztatása; megfedjük esetleg, hogy jobban kellett volna vigyáznia, de alapvetően együttérzünk vele. Akit megerőszakolnak, azzal nehezebb együttérezni, közösséget vállalni - az gyanús, az biztos fölajánlkozott, vagy legalábbis kihívó, csábító volt, vagy tett valamit annak érdekében, hogy ez megtörténjen. Akit megerőszakoltak az tisztátalan lett. Ezzel gyakran az áldozat környezete, hozzátartozói sem tudnak mit kezdeni, ők is traumatizálódnak, nekik is föl kell dolgozniuk a történteket. Nem ritkán a megerőszakolt nő partnerével vagy a gyermek szüleivel is dolgoznunk kell.
Keith Haring: Cím nélkül. 1982
– A gyermek esetében könnyebb a helyzet, mert ők megbocsátanak.
– A felnőttek esetében, de a gyermeknél is borzasztó fontos, hogy a környezet hogyan reagál. Egy segítőkész, megfelelően reagáló környezet sokat tud segíteni, egy hisztérikus vagy bagatellizáló környezet pedig ronthat a helyzeten.
– A szexualitás megítélése korfüggő, koronként, kultúránként változik, mi elfogadott és mi nem. A legkegyetlenebb, az adott helyen társadalmilag preferált szexuális erőszak például az infibuláció, a kislányok genitális csonkítása, melyet esetenként az ott élő értelmiségi nők is helyén valónak tartanak. Ön mondja egy interjújában, hogy az ember ösztönlény és a civilizációs máz igen vékony rajta, emiatt azonnal elszabadulhat a pokol, főképp, ha iszik. Úgy érzem, ez azért történik, mert nincsenek valójában átélhető közös ünnepeink. Politizálódott, pártkisajátított ünnepeink vannak, melyben nem tudunk részt venni, sőt nincsenek szexualitásra épülő ünnepeink, melyre a magyar néphagyományban bőven van példa.
– Sok mindenben egyetértek azzal, amit mond, de a szexuális erőszak és az ünnepek megváltozása között nem látok közvetlen összefüggést. Ha ugyanis ez így lenne, akkor jóval több szexuális erőszakkal találkoznánk ma, mint régebben. Én ezt éppen fordítva gondolom. Úgy vélem a mai társadalom számára az agresszió, az erőszak, és ezen belül a szexuális erőszak egyre kevésbé elfogadható. A társadalom egyre szenzitívebb és elutasítóbb , egyre szűkíti az elfogadható agresszió körét és mértékét. Azért találkozunk több ilyennel, mert érzékenyebbek vagyunk rá, és ezért többet beszélünk erről. A szexuális erőszak mögött talán egy evolúciós jellemző is meghúzódik, ami arról szól, hogy az egyén törekszik önmaga, a genetikai állománya fenntartására és sokszorozására, vagyis szeretne minél több utódot nemzeni, akár erőszakkal is. Úgy gondolom, a régebbi korokban a nők védtelenebbek, kiszolgáltatottabbak voltak, könnyebben váltak erőszak áldozatává. A rituális együttlétek, a közös ünnepek, melyekről beszélt, persze valóban az indulatok és az erőszak kanalizálásáról is szóltak, és a közösségi létnek ebben fontos szerepe volt. Azt éljük, hogy ezek kivesznek, eltűnnek, és nem látom, hogy jönne helyettük más, ami erre alkalmas lenne.
– Ebben a kérdésben az egységes filozófiai iskolák és rendszerek hiányát tartom fontosnak, egyszerűen nincs mihez kapcsolódni. A vallások jelen pillanatban nem képesek egy ilyen irányú igazodási pont felállítására. Nem jutott eszükbe valamely egyház segítségével feldolgozni ezt a problémát?
– Kezdettől fogva önmagunkon kívül szinte mindentől próbálunk függetlenek maradni. Politikától, egyháztól, társadalmi mozgalmaktól egyaránt.
– Meddig terjedhet az ESZTER Alapítvány hatásköre, vannak-e olyan szélsőséges esetek, melyben tovább kell nyúlni, mint egy terápia.
– Próbáljuk távol tartani magunkat a büntető jogszolgáltatástól. Természetesen, amint említettem, van olyan terület, ahol nekünk is jelentési kötelezettségünk van. A gyermekvédelmi törvény alapján, ha gyerek abúzus történt, s az a tudomásunkra jut, és azt tapasztaljuk, hogy nem történt lépés az ügyben, akkor a jelzőrendszeren keresztül, nekünk kell ezt megtenni. Ez persze nehéz kérdés, ugyanis a jelentési és a titoktartási kötelezettség itt ellentmondásba kerülhet. A munkatársaim azt közvetítik a gyermek felé, hogy amit itt elmond, az köztük marad, és csak akkor kerül ki információ, ha ő is akarja, ha ő is hozzájárul. Ehhez képest, ha kiderül, hogy abúzus áldozata, jelentenünk kell. Problémát jelent az is, hogy egy büntetőeljárás másodlagos vagy többszörös viktimizációt eredményezhet, és hogy ettől mennyire lehet megvédeni a gyereket, az nagy kérdés. Sajnos, pillanatnyilag az esetlegesség jellemzi ezt a rendszert is. Akinek szerencséje van, az megfelelően felkészült szakemberekkel találkozik, akik odafigyelnek arra, hogy az eljárás során ne sérüljön tovább a gyermek. Ha nincs szerencséje, bekerülhet egy éveken át tartó körforgásba, ahol újra és újra át kell élnie azt, ami történt vele.
– A gyerekek hihetetlen módon képesek a jelekből olvasni, a veszélyt azonnal kódolják.
–És legtöbbször jelzik is a felnőttek felé a veszélyt, vagy azt, ami történt. Persze a gyerekek is különbözőek, mind a kommunikációs képesség, mind a sérülékenység tekintetében. Látszólag más történet, de idetartozik. Készítettünk egy online abúzus kutatást, ahol fővárosi, 16 éves középiskolások 1200 fős reprezentatív mintáját vizsgáltuk azzal kapcsolatban, hogy milyen netezési szokásaik vannak, illetve, hogy az internet használat során milyen veszélyeknek vannak kitéve, milyen abúzusokat élnek át. A nemzetközi felmérésekkel egyezően azt találtuk mi is, hogy az online pedofil történet, amitől például egy szülő a leginkább tart, a legkevésbé gyakori a veszélyek között. Az is kiderült, megint csak összhangban a hasonló külföldi kutatásokkal, hogy leginkább azok vannak az online világban is veszélyben, akik egyébként is sérülékenyebbek. Tehát az úgynevezett „problémás”, szorongó, sérült gyerekek, akik az offline világban is veszélyeztetettek, az online világban is azok lesznek. Elsősorban ők azok, akik elcsábíthatóak, akiket a net segítségével abuzálnak. Persze ez mutatis mutandis nem igaz a szexuális abúzusra általában, aminek bárki áldozata lehet.
– A hegek begyógyulásának nem feltétele a megbocsátás?
– Van, amikor feltétel, van amikor következmény. Ez bonyolult. Nem szabad elfelejteni, hogy amikor abúzusról beszélünk, a fejünkben elsősorban valamilyen brutális, a gyerek akarata ellen történő esemény jelenik meg, miközben ez nem feltétlenül az. Szemben a korábbi tipikus médiaképpel, a gyerek számára idegen, „vérnősző barom” elkövető rémével, az ilyen jellegű cselekmények legalább két-harmada otthon történik, és ismerős, gyakorta rokon, hozzátartozó az elkövető. Gyakran egy higiéniás praxis, egy fürdetési, öltöztetési szokás egyszer csak belenő egyfajta abúzusba. A gyerek egy ideig nem is tudja, hogy vele nem az történik, ami a gyerekekkel ilyenkor történni szokott. Adott esetben kellemes is lehet neki, ami történik, és ez később iszonyú ambivalenciához és bűntudathoz vezet, különösen, ha az elkövető, amint ez gyakorta megesik, rá próbálja hárítani a felelősséget. Egy életen át lehet cipelni azt, hogy voltam a hibás, mert én csábítottam el a nevelőapámat.
– Amennyiben a felnőtt valóban felnőtt, a felnőttek igen nagy százaléka elképesztő praktikákkal és taktikákkal él, hogy gyerek maradhasson. Azt gondolják, hogy a felelősség megosztható.
–Itt kezdődik a racionalizálás és az ideológiák gyártása, azaz: nem hogy hibás nem vagyok, de egyenesen jót teszek, hiszen a gyereknek jó, ami vele történik, kellemes, örömteli, és én csak beavatom, megtanítom, hogy később hogyan csinálja a fiúkkal. Ez egyszerű felelősségi kérdés, és a felnőtt nem abban a pozícióban van, amiben a gyerek, a felelősség szempontjából sem: egy helyzetben felnőttként másért és másként vagyok felelős, mint gyerekként. A felnőttnek markáns felelőssége van ebben a viszonyban, és ez független a gyerek látszólagos vagy valódi vágyaitól.
– Ez is probléma, hogy a beavatásnak mára nincsen protokollja, volt, mikor volt, s vannak törzsek, ahol még vannak. Bizonyos korokban létezett a beavatásnak egy határozott, előre írt protokollja, mely tiszta, egyértelmű és követhető út volt.
– Igen, de ezeknek viszonylag kis része volt szexuális, és azok is többnyire szimbolikusan működtek. Igaza van persze, ha egy ilyen rítus szerves része a közösség életének, az teljesen más helyzet, mint hogyha a normák, szabályok és morális előírások éppen az ellenkezőjét mondják. Ami viszont egyértelmű és kétségek nélküli: a huszonegyedik századi euro-atlanti kultúrában a gyerekek szexuális beavatása, gyakorlati szexuális képzése nem dolga a felnőtteknek.
Gyimesi Ágnes Andrea
HOZZÁSZÓLÁSOK
0 hozzászólás