Hardi doktor gyerekkorában szüleivel öt évet töltött Algériában és talán ez az élmény alapozta meg a későbbi Afrika iránti különös vonzódását. Érettségi után a SOTE orvosi karára jelentkezett, de négy szemeszter után otthagyta az egyetemet. Azért, hogy ne kelljen sorkatonai szolgálatot teljesítenie, beállt énekesnek a Magyar Néphadsereg Honvédkórusába. Számos külföldi fellépésük módot adott neki a világ megismerésére, ám eközben megismerkedett az egyházi kórusművészettel is, később be is lépett az egyik kórusba. Ezekben az években fordult a vallás felé. Szerinte ennek is köszönhető, hogy visszatért az orvosi egyetemre, mert a vallás célt adott az életének: embereken szeretett volna segíteni. Sorsfordító gyermekkori élmények Elhatározását siker követte: öt évvel később kezében volt az orvosi diploma. A szakosodásról előbb azt gondolta, talán a sebészetet kellene választania, ám a tatabányai kórházban helyezkedett el, ahol éppen szemészre lett volna inkább szükség. A doktor akkoriban alig lelkesedett ezért a szakmáért, mert úgy vélte, nagyvonalakban a szemvizsgálatokból és a szemüvegek felírásából áll, ami szerinte nem lehetett igazán nagy kihívás egy gyógyítani vágyó orvosnak. A kezdeti viszolygása hamar elillant, hiszen megismerkedett a szakma technikai hátterével, terápiás lehetőségeivel és ekkor már világossá vált előtte: nincs szebb hivatás, mint visszaadni az emberek látását. Öt évet töltött a tatabányai szemészeten, megtanulta a szakma csínját-bínját és közben belépett egy francia alapítású szerzetesrendbe, a Nyolc Boldogság Közösségébe. Orvosi hivatásával párhuzamosan a rend kolostorába is rendszeresen eljárt gyógyítani. Ott tudta meg, hogy a közösségnek a kongói Zairében is van egy missziós állomása, amely egy kórházat is működtet és óriási az orvoshiány arrafelé. Meghatározó gyermekkori afrikai élményei miatt titokban mindig visszavágyott arra a kontinensre, így kapóra jött az ötlet: elindul Kongóba, hogy enyhítse az ottani orvoshiányt. 1995-ben elindult Kabindába, amely egy 200 lakosú város Kongóban, a fővárostól, Kinshasától 1200 kilométer távolságban. Hardi doktor körülbelül tudta, hogy mire számíthat Kongóban, ám a valóság annál sokkal mellbevágóbb volt. Megérkezése után tapasztalnia kellett, a lakosság általános éhezését, nyomorát, a lehetetlen és európai ember számára szinte elképzelhetetlen kórházi körülményeket. Óriási zsúfoltságban, megfelelő gyógyító és diagnosztikai eszközök, valamint segítő személyzet hiányában volt kénytelen elkezdeni a gyógyító munkát. Ráadásul az érkezése utáni évben, 1996-ban kitört a háború. Rengeteg ellátásra szoruló menekült érkezett Ruandából. Rövidke nyugalmasabb időszak után újfent, ha lehet még kegyetlenebbül fellángoltak a harcok, hamarosan a fél kontinens harcban állt már a szomszédos országgal, vagy saját lázadóival. Ötmillió halálos áldozata volt az öt éven át tartó vérengzésnek. Hardi doktor városából evakuált az összes segélyszervezet, csak ők maradtak a helyükön, mert féltették a kórházukat. Tudták, ha elhagyják, semmi sem marad belőle. Az ezredforduló utáni években szűntek meg lassan a harcok, így végre sorra kerülhetett a kórház fejlesztésének terve. 8 milliós ellátási terület Közben persze nem állhatott le a gyógyítás sem. Ekkor a kórházban a doktoron kívül már 15-20 fős kisegítő személyzet is dolgozott. Így is alig győzték a munkát, hiszen az általuk ellátandó, kétmegyényi területen nyolc millió ember él, akiknek Hardi doktor az egyetlen szemész szakorvos és a gyógyításban egyetlen, már nyugdíjas szemész van segítségére, aki korára és a megfelelő szakmai gyakorlatának hiánya miatt műtétet nem végezhet. Így nem csoda, ha 150-200 kilométer távolságból is a magyar orvoshoz jártak a betegek. Az óriási távolságokat a páciensei 5-6, olykor még több napi gyaloglással tették meg a kórházig. Évente körülbelül 15 ezer beteget lát el, akik között nagyon sok a szürke hályogos páciens. Közülük átlagosan 1200-at meg is operál, ám ez csupán töredéke a műtétre valóban rászoruló 40 ezer esetnek. Praxisában szinte mindennaposak azok a páciensek, akik a szürke hályog miatt már tíz-tizenöt évvel korábban elveszítették a látásukat. A doktor szerint óriási élmény, amikor az ilyen, régen vakságra kényszerült páciensek a műtét utáni napon újra meglátják a szeretteiket, a körülöttük lévő világot. Azért, hogy valamelyest javítsanak a betegek orvoshoz jutási esélyein, 2006-ban a rend, egy belga civil szervezet támogatásának köszönhetően házat bérelt Mbuji-Mayiban, ahol egy szemészeti központot nyitottak. Ezen kívül évente 4-6 alkalommal vidéki missziót is vállalnak. Pár hét alatt körbe utazzák az országot, hogy meglátogassák a legkritikusabb helyzetben lévő régiók betegeit. Sikerül olyan parányi falvakba is eljutniuk, ahol eddig még orvost sem láttak, nemhogy szemorvost. Egy-egy missziós úthoz viszik magukkal az alapvető felszereléseket, az áramforrást, a legszükségesebb műtéti technikát is. Mivel Kongóban nincs államilag szervezett egészségbiztosítás, elvben minden orvosi ellátásért fizetni kellene, ám a többségnek nincs erre pénze. A vidéki gyógyító körutakon a betegek általában terménnyel, tyúkkal, tojással fizetnek. Hardi doktor évente egyszer, pár hétre hazalátogat. Ez idő alatt igyekszik szakmailag tovább képezni magát, megismerkedni a legújabb szemészeti technikákkal. Meglátogatja az iskolatársai által létrehozott alapítványt, amely afrikai misszióját támogatja. Szeret elvegyülni az utcai forgatagban, meghallgatni az emberek véleményét, rokonokkal, barátokkal találkozni, de mindig hamar visszavágyik Afrikába, mert tudja, hogy várnak rá a betegei. Lóránth Ida eLitMed.hu 2016.november 8.