„Szép mese az én életem, gazdag és boldog mese. Ha ifjú koromban, amikor szegényen és egyszál-magam nekivágtam a világnak, egy mindenható tündérrel találkozom, s az így szólít meg: „Válassz utat és célt, képességeidnek és értelmednek megfelelően, s ahogy ezt az evilági bölcsesség megkívánja, én őrizlek és vezetlek azon az úton” – ha így szólt volna hozzám az a tündér, akkor sem élhettem volna boldogabban és jobban.” - írja Andersen önéletrajzában. Korán elhunyt apja házaló cipész volt, paraszti származású, erősen vallásos-babonás anyja cseléd. A kisfiú hébe-hóba iskolába is járt, megtanult írni-olvasni, ám idejének nagy részét álmodozással, furcsa kis történetek kitalálásával töltötte. Tizenegy éves volt, mikor anyja megelégelte fiának "úri passzióját", s előbb szövődébe, majd dohánygyárba, végül egy patikushoz adta tanoncnak. Andersent azonban egyik mesterség sem tudta magával ragadni, továbbra is csak a könyvek és a színház érdekelte. Tizennégy évesen, 1819-ben Koppenhágába ment, hogy független és gazdag ember legyen. Kezdetben - némi fizetség ellenében - egy fiúkórusban énekelt, ám amikor hangja megváltozott, távoznia kellett. Ezt követően a nyakigláb, esetlen kamasz a koppenhágai színház balettkaránál próbálkozott, csekély sikerrel. 1823-ban aztán Jonas Collin, a koppenhágai Királyi Színház igazgatója elolvasta az akkor már írással is próbálkozó Andersen egyik darabját, s felfedezte a fiúban a tehetséget. Vállalva a taníttatás költségeit, 1822-ben a slagelsei kollégiumba küldte a fiút, aki azonban sokat szenvedett az intézet nehéz természetű igazgatójától. Inkább visszatért Koppenhágába, ahol pártfogója magántanárt fogadott mellé. 1828-ban megkezdte tanulmányait a Koppenhágai Egyetemen, és a következő évben megírta első értékesnek tartott művét: Vándorlás gyalogszerrel a Holmen-csatornától Amager szigetének keleti csücskéig 1828-ban és 1829-ben. Az E. T. A. Hoffmann modorában íródott fantasztikus mese hatalmas sikert aratott. Ezt követően élete szinte állandó vándorlással telt. 1831-ben Közép-Németországban töltött hosszabb időt, amelyről az Árnyképek egy harzbeli utazásból című útirajzában számolt be. 1833-1834-ben állami ösztöndíjjal Franciaországban, Svájcban és Itáliában tartózkodott. 1835-ben, itáliai útjáról hazatérve, megírta önéletrajzi ihletésű A rögtönzőművész című regényét, melyet a következő két évben újabb regények követtek: 1836-ban az O.T. (Odenses Tugthus), 1837-ben A hegedűs. 1835-ben - először kissé restelkedve - jelentette meg meséinek első kötetét Mesék gyermekeknek címmel. Első meséit a dán Művészeti Akadémia titkára kislányának, Ida Thielének kezdte írni, később - némi anyagi hasznot is remélve - vékony, illusztrálatlan füzetek formájában adta közre őket. Első füzeteiben népmesékből, népi legendákból, babonás történetekből indult ki (dán és külföldi források alapján). Valószínű, hogy A zsidólány című történet alapját egy magyar monda- és legendagyűjteményből vette. Későbbi füzeteiben már a saját meséi szerepelnek. A kis hableány, A rendíthetetlen ólomkatona, A hókirálynő, A rút kiskacsa, A fülemüle, A király új ruhája, A csalogány, A kis gyufaáruslány és a többi történet nem várt sikert aratott mind a gyermekek, mind a felnőttek körében. Csaknem száz nyelvre lefordították őket, alakjaik a társművészeteket is megihlették. A meseírás mellett nem adta fel egyéb ambícióit sem, A mulatt (1840) című darabjának langyos fogadtatása után azonban hosszú időre lemondott a drámaírói karrierről. Ismét utazni kezdett. 1840 és 1857 között bejárta Európát, élményeit számos útikönyvben örökítette meg. Ezek közül az Egy költő bazárja, a Svédországban és a Spanyolországban a legérdekesebb. 1841-ben a Dunán hajóztában néhány napig Pest-Budán és Mohácson is elidőzött. "Magyarország gazdag ország, s egy szép nyári nap Dániájára emlékeztet" - írta az Egy költő bazárjában. Útjai alkalmával előszeretettel kereste külföldi hírességek barátságát, kivált olyanokét, akik - hozzá hasonlóan - alacsony sorból származtak. Az utazgatások közötti időt gazdag dán pénzemberek, arisztokraták kastélyaiban vendégeskedte, dolgozta át. „Tele voltam bátorsággal és örömmel, s azzal a törekvéssel, hogy ebben az irányban még többet fejlődjem, behatoljak a mese természetébe, s a gazdag forrást, a természetet, amelyből meséimet teremtettem, még figyelmesebben szemléljem.” -írta. Andersen különc természete Természetének különcségeiről, agglegényéletéről, rejtett homoszexualitásáról, hipochondriájáról, világfi allűrjeiről legendák keringtek.Igazi otthona soha nem volt, és valódi kapcsolatra sem lépett azokkal, akikkel különben igen jól elbeszélgetett. Agglegényi magányossága és különcködése az évek során szokássá rögződött. Életének utolsó éveiben az elismerés számtalan jelét élvezhette: magas évjáradékot kapott, szülővárosa díszpolgárrá választotta, részt vett saját szobra leleplezésén, több külföldi uralkodó részesítette kitüntetésben. Az 1860-as évek közepétől már sokat betegeskedett, a gyilkos kór (májrák) végül legyőzte a felejthetetlen mesék szülőatyját, aki 1875. augusztus 4-én halt meg Koppenhágában.