A többparadigmás lélektan egyik kiindulópontja és kulcskérdése, hogy az én tartalmaz-e határtalan komponenst. A pozitivista tudományfelfogás kizárta ezt a „zavaró kérdést” a látóköréből és pragmatikus metodikájával számos jelenséget írt le. Használható eredményei nyomán a reduktív pozitivista tudományszemlélet dominánssá vált. Ugyanakkor a lélektanban (talán egyfajta ellentrendként) a megismerhetetlen én-rész számtalan formában „felütötte a fejét”: az analitikus értelmezési modellekben (naturalista hangoltságuk ellenére) a tudattalan képvisel egyfajta megismerhetetlenséget és végtelenséget. A spiritizmus a halhatatlan én-rész - a halottakkal való – kommunikációs képessége köré építette elméletét és zűrős szeánszait. Gyimesi Júlia kötete időszerű: a pszichológiatörténet viszonylag keveset foglalkozott a spiritizmus a lélektan kialakulásában betöltött szerepével. A kötetből kitűnik, hogy ez a hatás nem elhanyagolható. A spiritizmus és tágabb reprezentációi (mesmerizmus, újokkultizmus, teozófia, telepátia, hipnózis, modern okkultizmus, parapszichológia stb) valamint a lélektan egymásra hatása sokrétű és bonyolult folyamat volt. A szerző kifejezetten a pszichoanalízis és a spiritizmus viszonyát veszi górcső alá. A fogalmi tisztázatlanságok miatt elengedhetetlen a szűkítés, hiszen a teljes folyamat – irodalmi adatok és korabeli szociológiai kutatások hiányában - valószínűleg visszafejthetetlen. A lélektan jelentősebb irányzatairól általánosan elmondható, hogy az I. világháború előtti - preszcientifikus korszakukban - nem rekonstruálhatóak tökéletesen a kialakulásuk és perifériájuk. A kötet igyekszik objektív pszichológiatörténeti írás maradni, nem foglal állást a spiritiszta és parapszichológiai jelenségek valódiságát illetően; hozzávetőlegesen az 1850-tól 1950-ig terjedő időszakot vizsgálja. Nem létezett egységes spiritiszta mozgalom és jelentős különbségek alakultak ki az egyes országok között. Angol nyelvterületen a „spiritualism”, míg hazánkban és Franciaországban inkább a spiritism(e)/spiritizmus kifejezés terjedt el (19. oldal). A spiritizmus mozgalmának középpontjában a médiumok álltak, akik – a spiritiszták szerint – transzállapotban kapcsolatba tudtak lépni a túlvilággal és üzeneteket közvetítettek. Kopogó szellemek (Poltergeist), asztaltáncoltatás, materializiáció, automatikus írás, ektoplazma, és számos más „szellemvilággal kommunikáló” jelenség tartozott a spiritizmus technikái közé. A cirkuszi elemekkel gazdagított szeánszok jellemzően egy prominens személy támogatását élvezték, és anyagi megélhetést biztosított a médiumok számára. A kötet ismerteti a jelentősebb médiumok történetét (Fox nővérek, Florence Cook, Madame Blavatsky, Leonora Piper, Eusapia Palladino, Jelenikné, stb.) A szerző kiemeli, hogy kevés számú kivétellel a médiumok jelentős része lelepleződőt (24. oldal, 45 oldal stb.).

Kate, Leah és Margaret Fox - forrás: Wikipédia

A tudományos világ képviselői heterogén módon viszonyultak a spiritizmus felé: (1) teljes elutasítás (e.g Wilhelm Wundt), (2) leleplezési szándék, (3) a tudattalan fogalmának elméleti megerősítése, (4) szociológiai érdeklődés, (5) integrálásási kísérlet, (6) egyes spiritiszta jelenségek elemzése, (7) a spiritizmus tágabb környezetében tartozó jelenségeket kutatása (telepátia, hipnózis, stb). A spiritizmus valláshoz való viszonya is összetett volt: a korabeli egyház egyes prominens képviselői szerint a megidézett szellemek démonikus eredetűek (e.g. John Jones Spiritualism the Work of Demons című kötete) és a spiritizmus elítélendő. A mozgalom is megosztott volt: egyesek kifejezetten egyházellenesek voltak, míg mások összeegyeztethetőnek tartották a szeánszokat a keresztény kozmológiával (31. oldal). Az Angol Pszichikus Kutatási Társaság 1882-ben alakult meg a spiritiszta jelenségek leírásának és vizsgálatának céljából. A Társaság célja a csalók leleplezése és az előítéletektől mentes vizsgálat volt, számos neves orvost és fizikust tudhatott tagjai között. (e.g. Sigmund Freud, Ferenczi Sándor, Carl Gustav Jung, Frederic Myers, William James, Oliver Lodge, Charles Richet, Henri Bergson, etc.) Mindezek ellenére tudománypolitikai okokból mégis kockázatot jelentett, ha valaki nyíltan a parapszichológiai és spiritiszta jelenségek vizsgálatával foglalkozott. A kötet legérdekesebb része a jelentős pszichoanalitikusok spiritizmushoz való viszonyának részletes ismertetése. Freud erős rejtett érdeklődését leginkább a telepátia és a jósálmok kötötték le. Ernest Jones korán felismerte, hogy jelentős tudománypolitikai veszélyt jelent az ingatag lábakon álló analitikus elméletre a spiritizmus (és tágabb reprezentációi), és ezért Jones minden eszközzel igyekezett Freudot óvni érdeklődése artikulálásától (82. oldal) . A kötet felveti, hogy az analízis és a spiritizmus is feltételezett egyfajta „rejtett lelki erőforrást”. Az analízis a tudattalannal, míg a spiritizmus a szellemekkel magyarázott hasonló jelenségeket. Néhány - a freudi értelmezési séma számára - rivális pszichikus személyiségelmélet is született (e.g. Frederic Myers küszöbalatti én elmélete). Ugyanakkor számos analitikus úgy vélte, hogy a spiritiszta jelenségek a médium tudatatlanjával jól magyarázhatóak (e.g. elfojtás, tünetképzés, stb.) Jósálmok esetében feltételezték, hogy előbb volt a jelenség és később az álom, így a jelenség kulcsa az ok-okozat viszony megfordítása. Jung a „rejtett lelki erőforrások” nyomában eltörölte a freudi naturalizmust és spirituális energiára építette teóriáját, hiszen mind az archetípusok, mind a kollektív tudattalan, vagy a szinkronicitás elmélete feltételez egy „megfoghatatlan mezőt”. Jung a „szellemeket archetípusokká szelídítette”, ugyanakkor ő is feltételezte, hogy a transzállapotban bekövetkező jelenségek egy része a lehasított, „idegen én” tudatallanból jövő feltörése és nem a szellemvilág képviselete. Rendszerében integrálta az analitikus és spiritualitás megközelítést, habár ő maga a freudi pszichoanalízist és saját értelmezési sémáját is inkább vallásnak tekintette, mint tudományos vállalkozásnak (103.oldal, 109.oldal). Ferenczit leginkább a (parapszichológia területére utalható) telepátia jelensége érdekelte. A hipnózis és a telepátia nem tartozik szűk értelemben a spiritizmushoz, de a kötet - joggal - sokat foglalkozik velük is. Egyrészt Freud és Jung is értelmezni próbálta, másrészt pedig ez a két jelenség (hipnózis és telepátia) korabeli vizsgálata hatott talán leginkább a lélektanra. Ferenczi belátta, hogy a lélektan gyermekéveit éli, és – sok más analitikus hasonlóan – áttörési, felfedezési lehetőséget látott a telepátia és a spiritiszta jelenségének vizsgálatában (130.oldal, 139.oldal). Ferenczi szerint a paranoia (illetve számos más patológia) és a pszichés túlteljesítés között „könnyű átjárhatóság” található, és talán a hallucinációk sem vegytiszta tévképzetek, hanem egyfajta pszichológiai túlérzékenység jelei. A telepátia kapcsán korán felvetette egyfajta „komplexus-rezonancia” megnyilvánulási lehetőségét is.

- Gizella Altschul, Ferenczi Sándor, Elizabeth Severn forrás: psicoterapiarelacional.es

A kötet érdeme, hogy a (sokszor szinte vallásos tisztelettel övezett) „ dualista alapító atyák” mellett a témában jelentős eredményeket felmutató elméletalkotók elképzeléseit vázolja. (e.g. Pierre Janet, Théodore Flournoy, William James, Frederic Myers, Elizabeth Severn, George Lawton, etc.) Gyimesi ismerteti - a Ferenczire nagy hatást gyakorló - severni lélektant is. Elizabeth Severn korán felismerte, hogy a pszichoanalitikus technika merev, „kötelezően” közömbös technikája kártékony és felvetette az empátia, az azonosság, sőt a szeretet szükségességét. Severn telepátia-értelmezése szerint nem kommunikációs folyamatról, hanem egyfajta pillanatnyi ontológiai azonosságból fakadó ismereti szimmetriáról van szó (146. oldal). A kötet foglalkozik Fodor Nándor, (aki szintén a médium tudattalan konfliktusaira vezette vissza a spiritiszta jelenségeket), Zoé Wassilko-Serecki, Georges Devereux, Hollós István (,aki a telepátia jelenségét a kliens figyelem-visszaszerzési-akciójaként értelmezte), Bálint Mihály, Jule Eisbund (, aki a telepátia, mint primitív kommunikációt értelmezte) és Emilo Servadio értelmezési kísérleteivel is. A kötet alaposan irodalmazott: közel 200 magyar, angol, francia és német forrást jelöl meg, és átfogó képet ad az analitikusok spiritizmushoz és a telepátiához való viszonyáról. Kívülállóként olvasva Gyimesi írása gondolatébresztő volt számomra: a spiritizmus egyfajta kulturális antropológiai olvasatára, irodalmára is kíváncsivá tett. Egyes székely falukban, a napjainkban is élő hagyomány az „ízenés” (Kallós Zoltán, Pócs Éva). Szerte a világon számos halotti-temetési szokásrendben tapintható egyfajta „halál utáni út” képzete, és az út során egy darabig lehetséges kommunikálni az elhunyttal. Részben talán a gyászmunka erős igényének is betudható a spiritizmus századeleji sikere. De a posztmodern világban is előkerül a probléma: Clint Eastwood a Hereafter (2010) című filmjében érzékenyen vizsgálta a kérdést. Az informatika világában, a közösségi oldalakon aktuális etikai kérdés, hogy lehessen-e virtuálisan chatelni az elhunyt userrel. Korunkban médiumok helyett - egy spekulatív személyiségmodellt használó - chat-robot segítségével imitálnák a válaszokat. (Ehhez az illető tárolt levelezéséből, előző chateléseből, és digitális lábnyomából nyert adatokat használnák.) A kötetben rekonstruált tudománypolitikai viszonyok meglepően erős hasonlóságot mutatnak korunkkal. A „poszt-New-Age” kapcsán kibontakozó „LOHAS piac” szereplői és jelenségei hasonlóan sokrétű és ellentmondásos kapcsolatot ápolnak a tudományos módszertannal. Leleplezések, nyilvánvaló csalások mellett figyelemfelkeltő és potenciálisan hasznos és tudományosan vizsgálatható jelenségek lapulnak. Talán kevésbé, de még most is érezhető, hogy a meditáció, a pszichedelikumok, vagy a transzállapotok tudományos kutatói könnyen átélhetnek egyfajta „hippy-stigmatizációt”. Habár egyre inkább elfogadott a biológiai, pszichológiai és szociológiai igények mellett az ember spirituális dimenziója (BPSS modell), a domináns tudományszemlélet továbbra is reduktív. Különös tudományszociológiai jelenség, hogy korunkban egyfajta sajátos következetlenségként (és paradoxonként) sokszor a „hard scienceben” sem érvényesül mindig a popperi megcáfolhatáság elve (e.g. Neurománia jelensége). Az 1900-as évekhez képest fontos különbség, hogy a segítő kapcsolat lényeges nem-specifikus hatóelemei lassan tisztázódni látszanak, az indoktrínáció jelensége is ismertté vált. A kísérleti lélektan, a neurobiológia, a percepciókutatás, a social congition felfedezéseivel számos akkor vizsgált lelki jelenség tisztázódott. Schrödinger macskája (a hullám-részecske kettőség) kapcsán a tudatkutatók hamar felvetették, hogy bizonyos kvantumjellemzők talán az agyra is érvényesek lehetnek, amely bámulatos, ám jelenleg még ellenőrizhetetlen elméletekhez vezetett (e.g. Orch-OR, Holonomic Brain, DNA-wave theory, RQM-theory etc.). Érdekes, hogy nem a tudományos lélektan vagy a spirituális filozófia, hanem a modern fizika hozott jelentős változást a túlegyszerűsítő pozitivista kozmológiában. Ferenczi „Pénelopé szertefoszló vásznával” jellemezte a telepátia jelenségének megfoghatatlanságát és értelmezési nehézségeit. Remélhetőleg a jövőben -- a pénzügyi érdekek primátusának gyengülésével – a „lelki-szövet” egy-egy szálát jobban megérthetjük... Kötet bibliográfiai adatai: Gyimesi Júlia: Pszichoanalízis és Spiritizmus, Typotex, Budapest, 2011 ISBN 978-963-2795-71-3, 208 oldal, B/5 Brys Zoltán eLitMed.hu 2012.12.05