Interjú Sós Ágnessel a For Sama című film kapcsán A For Sama (Kislányomnak, Samának) valódi kordokumentum, amelyben testközelből szembesülhetünk egy háború börtönszerű csapdahelyzetével. Amikor egyik napról a másikra kell eldöntenünk, hogy maradunk, ahol vagyunk, vagy mindent feladunk, és új életet kezdünk – mindezt hihetetlen gyorsasággal, a halál veszélye pedig mindkettőnél fennáll. Hamza Al-Kateab egyike azon kevés orvosoknak, akik hivatásukhoz és esküjükhöz ragaszkodva még nem hagyták el háború sújtotta hazájukat, Szíriát, egy szebb jövő érdekében. Felesége, Waad Al-Kateab rendezőnő a saját szemszögéből követi nyomon életüket a szíriai civil háború idején. A lányuknak, Samának címzett dokumentumfilm az első a műfajban, amit négy kategóriában is jelöltek BAFTA-díjra, mostanra pedig egy Oscar-díj várományosa is. A For Sama (Kislányomnak, Samának) január 27. és február 2. között lesz látható a VI. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon, ennek apropóján beszélgettünk Sós Ágnes dokumentumfilm-rendezővel. – Egy távolabbi kérdéssel indítanék. Mit gondolsz, mik a legfontosabb szabályok, erények, amiket egy rendezőnek be kell tartania egy dokumentumfilm készítésekor? – Azt hiszem, ez egy olyan téma, amit fontos egyetemen is tanítani. Először is fontos tisztázni, hogy amit mi „művelünk” – és amilyen filmeket a BIDF-en is prezentálunk – az a kreatív dokumentumfilm műfaja. Ezek is művészeti alkotások, amik ugyanúgy történeteket mesélnek el, mint bármelyik játékfilm. Itt viszont a főszereplők nem kitalált karakterek, hanem hús-vér emberek, a film pedig az ő valódi történetüket mutatja be. Ezekben az alkotásokban minden egyes képkockának igaznak kell lennie – ez a dokumentumfilm-rendezés alapszabálya. A hitelesség. Semmi csúsztatás, semmi hazugság. Egy kreatív dokumentumfilmben a rendező felboríthatja az időt, sőt, gyakorlatilag bármit megtehet, amit egy nagyjátékfilm is megenged magának, de így is minden pillanatban, minden mozzanatban ragaszkodnia kell az igazsághoz. Egyébként sokan összekeverik a tudományos-ismeretterjesztő filmeket és a televíziós magazinokat a dokumentumfilmekkel, és ez nekünk, a műfaj képviselőinek nagyon kellemetlen tud lenni. A riportok ugyanis valamiről szólnak, a dokumentumfilmek pedig valakikről. – Egy ilyen filmnél, mint a For Sama, a körülmények is extrán nehezítettek, hiszen háborús helyzetről beszélünk, amelyben valódi életveszély áll fenn. – Éppen emiatt óriási a felelősség. A szereplőt felhasználod egy tanulság, egy igazság közvetítésére, de nem szabad kihasználnod. Élsz a sorsával, de nem élhetsz vissza vele. A szereplőket mindenbe beavatva, éveken át forgatunk, de ettől függetlenül megtörténhet, hogy valaki nem tudja felmérni a következményeket, és utólag meggondolja magát, vagy akár később bajba kerül miatta. Ez komoly etikai kérdés, és rendezője válogatja, mit vállal be, mi fér bele neki. Én forgattam már fiatal katolikus papokkal, de drogosokról például sosem csinálnék filmet, mert ha már meggyógyulnak, és nem lesznek többé drogosok, a filmet akkor sem lehet „visszacsinálni”. – Mit gondolsz a politikai állásfoglalásról egy hasonló dokumentumfilmben? Elkerülhető? Vagy máshogy kérdezem: szabad elkerülni? – Ha valami markánsan és egyértelműen az igazságról, a realitásról szól, akkor nincs szükség állásfoglalásra. A film megteszi helyetted. – Mi alapján hívtok filmeket a fesztiválra? – Nevezéses és meghívásos alapon is kerülnek be hozzánk filmek. Természetesen az egyik legfontosabb mérce, hogy a témának fontosnak kell lennie – a fontos viszont nem az, amire külső igény van, hanem az, amiben hiszel. Ellentmondásos filmeket egyelőre nem hívunk, mert nem szeretnénk, ha a néző rossz érzésekkel távozna. Most még a közösségépítésen van a hangsúly. Ha már nagyobb múltú, nagyobb nézőszámú fesztivál lesz a BIDF, akár külön szekció is indulhat ellentmondásos filmeknek. – A mai kor embere már hozzá van szokva a katasztrófákhoz, magasabban van az ingerküszöbünk. A szenvedést és a halált a filmművészetben sokszor mégis hárítva, költői képekbe bújtatva ábrázolják – de legalábbis mindenképpen szebben, mint a valóság. Szerinted mi kell ahhoz, hogy ezt a gátat átszakítsa egy vizuális művészeti alkotás? A For Sama ügyesen kilép ebből. – Az információ immunissá tesz. Ha minden héten olvasol egy földrengésről vagy erdőtűzről, amiben állatok pusztulnak el – én egyébként gyakran fakadok sírva ilyen híreken –, egy idő után a hír valóban érdektelenné válhat. A dokumentumfilm feladata a közöny, a megszokás átszakítása. Ezek a filmek abban különböznek, hogy valódi sorsokba helyezkedsz bele. A mi dolgunk a mély, minőségi, mégis relatíve szélsőséges ábrázolás, ugyanakkor nem szabad szenzációhajhásznak vagy öncélúnak sem lenni. Az utóbbi kettő már ízlés dolga. – Mi lehet a „haszna” egy ilyen, vagy konkrétan ennek a dokumentumfilmnek? Értem ezt mind magunkra, akik kívülállóként szemléljük (legalábbis ezt szeretjük hinni), mind az ott, vagy hasonló körülmények közt élőkre nézve. – Ha Magyarországot nézem, a hasonló filmekre óriási szükség van, mert ellene megy a demagógiának, a hazudozásnak. Egyszerre valóság és művészet – nem csak informál, hanem a művészeti eszközökön keresztül hat is. Tehát dupla haszon, feltéve, hogy olyan emberek is eljönnek a fesztiválra és megnézik, akiknek a nézetein alakítani lehet. Ezzel kapcsolatban egy kicsit pesszimista vagyok, bár éppen azért igyekszünk filmtémák szerint meghívni a célcsoportokat, hogy ezeket a falakat ledöntsük. – Optimista vagy pesszimista film a For Sama? – Inkább emberséget mutató. A dokumentumfilmek realisták, így mindegyikben ott van az optimizmus, a remény lehetősége. Ez a film ízig-vérig erkölcsös, etikus, másokért és a világért mindent megtevő, a legnehezebb élethelyzetben is harcolni képes embereket, köztük orvosokat mutat be, ami sok erőt ad, hogy létezik a „jó ember”, mint fogalom. Solti Hanna eLitMed.hu 2019.január 20.