A sclerosis multiplex nevű rejtélyes betegséget, bár Charcot, a híres francia neurológus már az 1860-as években leírta, csak az 1900-as éveket követően ismerték fel az Egyesült Államokban. Számos hírességet is e kór gyötört. Az egyik legkorábban és legjobban dokumentált eset alanya Lidwina, a szűz (1380-1433) mellett, kinek személyében később a korcsolyázók védőszentjét tisztelhetjük, például Sir Augustus Frederic D'Este (1794–1848) is, III. György angol király unokája. Ám a leghíresebb feltételezhetően SM beteg, aki hosszú évekig, évtizedekig nyomta az ágyat, beteg teste által béklyóba verve, a csillogó elméjű, zseniális költő: Heine. „Heine mindig beteg volt. Ha nem volt beteg, betegnek érezte magát. Az utolsó évek haldoklásában is inkább a bomlott idegei miatt szenvedett, amelyek örökre elvették tőle az önbizalmat, a biztosság és siker diadalmas érzését, a látás tisztaságát„ – mondta róla Kosztolányi. Heine helye ott van a klasszikus német irodalmi nagyságok sorában, pontosan Goethe és Schiller mögött. Költészete csillogó és egyedülálló, iróniája és gyors észjárása különbözteti meg kortársaitól. Olyan személy volt ő, aki rendkívüli kritikus hajlammal, vérbeli újságírói vénával megáldva saját élettörténetét választotta a világ irodalmi felfedezésének tárgyául. Újat alkotott a próza terén is, útirajzai már a tárca. publicisztika irányába mutatnak. A hétköznapi élet visszásságait pécézi ki, és csipkelődő megjegyzéseivel állítja pellengérre a köznapi butaságot és szélsőséges, fanatikus viselkedést. Kortársaira gyakorolt hatása páratlan és egyedülálló. “… a gazdagság és a hatalom elbizakodottságától semmi sem ment meg Titeket – csak a halál és a szatíra.” Éles nyelve következtében, minthogy bírálta a szabadság hiányát és az elnyomást, az agresszívan nacionalista és intoleráns „jellemhősök” országát, Németországban betiltották műveit, és körözőlevelet adtak ki ellene, 1831 májusában menekülnie kellett. Párizs lett a búvóhelye. Heine minden művével küzdött a fanatizmus legkülönbözőbb formái ellen, a szabad egymás mellett élés következetes és elkötelezett híve volt, és ehhez megadatott neki a páratlanul erőteljes képessége az iróniára, a szórakoztató kifigurázásra, hitvallása szerint csak az intellektuálisan szabad művész szolgálhatja és képviselheti a politikai szabadságot. A másik Németországot, a szárnyaló szellem birodalmát is megörökítette műveiben, mely a hegeli gondolattal, a goethei és a heinei dalokkal Németország minden más nemzetet túlszárnyalt. Heine beteg Heine megérte és túlélte a szabadságharcok idejét. Minden reménye és álma szertefoszlani látszott, a gyász és bukás költője lett. S e témák mellé egészségi állapota súlyosbodásával új téma kapaszkodott, a haláltudat. 1848-49-ben már súlyos beteg, aki ágyhoz kötve él, de ép szellemmel figyeli a forradalmi eseményeket. A forradalmak híreit már az ágyból követte, de szelleme, elméje azonban mindvégig csillogó maradt. Művészetében a szabadság és szerelem témái mellé ekkor odasorakoznak a haláltudat komor témái is. Heine „matrac-sírnak" nevezte ágyhoz kötöttségét, amely 1856-ban bekövetkezett haláláig egyre gyötrőbb és gyötrőbb lett. Betegség 1845-ben kezdődött, mégpedig úgy, hogy végtagjait neheze kezdte mozgatni. Azután lesántult és némiképp meg is bénult. Heine utolsó verseiben már sajátos módon mintha minden érték megkérdőjeleződne számára. A nagy szatírikus hosszú éveken át ágyhoz kötve szenvedett, fájdalmas remekeit a halállal szembenézve írta. Utóélete Könyveit elégették, még szobrait sem tűrték meg frekventált helyeken, műveinek összesített kritikai kiadása csak a huszadik század második felében valósult meg. Heine matracsírjában is, amikor már morfiumon élt, képes volt a teljes értékű alkotásra és a teljes életre. Szerelmei és világos elméje mindvégig vele maradtak. „Kérem, igen tisztelt szoborbizottság, ne siessen oly nagyon szobrot emelni az én kedves poétámnak. Ötven évig csendesen pihent párizsi sírjának fehér márványlapja alatt, és nagy Németországban egy szobor sem hirdette dicsőségét; valóban kár lenne, ha most megfosztanák őt a mártírság szentségétől, és nagyképű irodalomtörténészek sületlen beszédeikkel kínoznák ércfüleit. Látják, Heine nekem így tetszik: kóboran, számkivetetten. Életében nem volt hazája, a halála után se legyen. Azt hiszem, hogy ez jobban illik hozzája, s ünneplésnek is méltóbb és szebb, mint a másik. Lelje meg a honát ott, ahol legjobban szeretik, és keresse bolyongva, remélkedve a menedékhelyét, mint népe ezrek óta. Ne nevezze őt magáénak egy nemzet sem, ne legyen senkié, hanem mindnyájunké, az egész emberiségé!” – írta Kosztolányi Dezső. Nagy Zsuzsanna