A falfelületet a Ludwig Múzeum biztosította, a kiállítók pedig dán művészek és művészcsoportok (Bosch & Fjord, Michael Elmgreen & Ingar Dragset, Tue Greenfort, Jens Haaning, Ann Lislegaard, Tanja Nellemann Poulsen, Katya Sander, Superflex). A bemutatott művek a társadalom és a hatalom viszonyát vizsgálják olyan kérdésekben, mint a természetes és lakókörnyezet, az etnikai kisebbségek, a nemzeti jelképek vagy a társadalmi nemi szerepek. A vállalkozás különlegessége, hogy nem egyszerűen számunkra is ismerős problémákkal foglalkozik, de több projekt „magyarosítva”, itteni kontextusba illesztve jelenik meg. A belépőt Michael Elmgreen & Ingar Dragset programadó képe, az Amikor egy ország szerelembe esik önmagával című alkotása fogadja. A képen az életében és utóéletében is viszontagságos sorsú Andersen-mesealak, a kis hableány szoboralakja látható, aki azonban az eredeti koncepcióval ellentétben nem a tengert fürkészi, hanem narcisztikusan merül el saját tükörképében.

Michael Elmgreen & Ingar Dragset: Amikor egy ország szerelembe esik önmagával

(Mindjárt itt találkozhatunk az első paradoxonnal. Hogyan is lehet tükörképet állítani valakinek, aki önmagát bámulja?) Érzékeny, kreatív munkák sora következik. A Free Zone Budapest (Bosch & Fjord) felvázolja egy az általunk lakottól teljesen eltérő Budapest lehetőségét, ahol a városi társadalom alakítja ki a saját tereit, a hatóság által kijelölt formákkal és a média által lefoglalt reklámfelületekkel szemben. Imazóna, alvászóna, tánczóna, cserezóna, csókzóna – csak néhány ötlet azok közül, amelyek egy közösen kitalált, új struktúra részei lehetnének. (Kérdés: hol lehet mindezt megvalósítani egy olyan városban, ahol nemhogy lefeküdni, de leülni se nagyon lehet sehová, legfeljebb valami cseppet sem olcsó, még kevésbé vonzó szórakozóhelyen. Egy olyan városban, ahol a közterület szinte varázsütésre képes ”elszlamosodni” graffiti és szélkavarta szemét által. Egy olyan városban, ahol oly gyakran kíséri a változásokat gyanakvás és rosszindulat.) Tue Greenfort Kaviár Bárja egyszerű, könnyen felfejthető, de mély és drámai installáció: a terem egyik falán az utolsó dunai viza tekintélyt parancsoló, ám ilyen formában szánalmas „trófeája” bámul kifejezéstelenül a túloldali neonfeliratra, közöttük, a videófalon egy állófogadás résztvevői tudatlan élvezettel falják a kaviárt. A Superflex egyik kiállított videóműve, a Lángoló autó egy 2006-os koppenhágai zavargás reflexiója. Ha nem is azonos politikai kulisszákkal, de bennünket is ez az év szembesített az utcai gyújtogatásokkal. Szép, borzongásteli meditáció az ösztönös, vad indulatról.

Superflex: Lángoló autó, 2008

Tanítsatok pár trükköt a nacionalizmus nevű öreg pofának! címmel Tanja Nellemann Poulsen vizsgálja, milyen képlékeny a valóság, jelen esetben hogyan formálják a politika média által sugárzott üzenetei a társadalmi képzeteket a romakérdéssel kapcsolatban. Teremről teremre haladva válik egyre erősebbé az érzés: itt valami borzasztóan nincs a helyén. Kinek szól mindez? Mit ér, ha valaki a kritika tükrét tartja a másik elé, de az csak önmaga imádott képmását képes meglátni benne? Hogyan lehet befolyást gyakorolni valakire, aki jelen sincs, hanem valami egészen más programot néz egy egészen más csatornán?

Katya Sander: Mi a kapitalizmus

A művészet hagyományosan kiállítótermekben, vagyis karanténba zártan jelenik meg. Reflektív funkciója, közösségi tudatot formáló ereje ilyen keretek között annyit ér, mint az a bizonyos falra hány borsó.