80 évvel ezelőtt, 1939. augusztus 5-én Spanyolországban – néhány hónappal a polgárháború befejeződése után – Franco tábornok parancsára a madridi Almudena temető keleti falánál kivégeztek tizenhárom fiatal lányt. A többségében 18-23 éves lányok tragikus halála a polgárháborút követő tömeges francóista megtorlás szimbolikus epizódjává vált. A diktatúra hosszú évtizedeinek kényszerű némasága ellenére a Tizenhárom Rózsa néven emlegetett lányok történetét ma már könyv (Carlos Fonseca: Trece rosas rojas – 2004), dokumentumfilmek, színdarab, regény (Jesús Ferrero: Las trece rosas – 2003) és mozifilm (Emilio Martínez Lázaro: Las trece rosas – 2007) és egy emléktábla az Almudena temető falán őrzi a történelmi emlékezet számára.

Kik voltak ők és miért kellett meghalniuk ilyen fiatalon?
A választ keresve vissza kell tekinteni néhány évvel a spanyol történelemben. 1931. április 14-én Spanyolországban megszűnt a Monarchia és kikiáltották a Második Köztársaságot. Az új, demokratikus politikai rendszer – fennállásának rövid időtartama ellenére – számos mélyreható változást indított el az ország politikai, gazdasági és társadalmi berendezkedésének átalakítása, modernizálása érdekében. A Köztársaság idején a nők helyzete is radikálisan megváltozott. Egészen addig az 1889-es Alkotmány értelmében a nőket nem tekintették önálló jogi személynek, hanem édesapjuk, illetve férjük gyámsága alá helyezték őket. Az 1931-es köztársasági Alkotmány viszont Spanyolország történetében először ismerte el a nemek közötti egyenlőséget. Az egyenlőség eszméjét kiterjesztették a magánszférára, a családra is. A diszkriminatív törvények helyett a házasság és a család immár a nemek közötti egyenlőség elvén alapult. Törvénybe iktatták a polgári házasságkötést, illetve engedélyezték a kölcsönös megegyezésen alapuló válást. Ez utóbbi az egyik leghaladóbb intézkedésnek számított Európában. 1931 után jelentősen nőtt a női munkavállalók száma, emellett militánsabbakká is váltak, egyre aktívabban vettek részt a sztrájkokban, tüntetéseken. Az oktatás terén is nagy előrelépés történt. Engedélyezték a vegyes iskolákat, a koedukált oktatást. Eltörölték a háztartási tantárgyakat és a vallásoktatást. A munkásnők számára esti iskolákat hoztak létre, és jelentősen csökkentették a női analfabetizmust. Az Alkotmány értelmében immár nők is kerülhettek fontos állami tisztségekbe és az egyetemekre, lehettek akár diplomaták, mérnökök, jegyzők. A nők közéleti szerepvállalása terén a legjelentősebb eseményt az első női miniszter kinevezése jelentette. A polgárháború kirobbanása után, 1936 novemberében nevezték ki egészségügyi miniszterré Federica Montsenyt, egy anarchista vezetőt, újságírónőt, aki nem csupán Spanyolország, hanem Nyugat-Európa első női minisztere lett.

A köztársaság intézkedései azonban számos és összetett oknál fogva 1936 júliusában katonai felkeléshez, majd polgárháborúhoz vezettek. A nők közül sokan a köztársaság védelmére szólító propagandának engedelmeskedve fegyvert ragadtak, lőszergyárakban dolgoztak és segélyeket szerveztek, többségük pedig a hátországban igyekezett helytállni.

A 986 napos polgárháborút követően a nők helyzete azonban ismét gyökeresen megváltozott. A Franco tábornok vezette győztes lázadók kíméletlen megtorlással kezdték el az “új, nemzeti” Spanyolország felépítését. Paul Preston brit történészt idézve: „A Második Köztársaság feminista forradalmát brutális erőszakkal az ellenkezőjére fordították…”. A nők elleni megtorlás a köztársaságiak ellen irányuló szisztematikus francóista represszió történetének egészen a közelmúltig kevéssé ismert fejezete volt. A nőket kétszeresen is büntették, részint mivel ellenszegültek a hagyományos, katolikus női szerepeknek, másrészt mivel a legyőzöttekhez tartoztak. A Franco csapatai által elfoglalt területeken már a polgárháború alatt elkezdődött a nők felelősségre vonása, kínzások, megerőszakolások, bebörtönzések formájában. Spanyolországban 1939-ben mintegy 280 ezer politikai fogoly volt a börtönökben. A madridi Las Ventas női börtönben a 400 főre tervezett helyre 4000 nőt zsúfoltak össze, köztük terhes nőket, csecsemőket, kisgyermekeket. Közöttük volt a halálra ítélt 13 fiatal lány is. Az 1939. augusztus 4-én összeült rögtönítélő hadbíróság „az új Spanyolország társadalmi és jogi rendje ellen irányuló tevékenység” vádjával összesen 56 embert ítélt halálra, 43 férfit és 13 nőt. A nők többsége még fiatalkorú volt.

A háború után közülük néhányan megpróbálták titokban újjászervezni a párt csoportjait, de olyan is volt közöttük, aki semmiféle politikai tevékenységet nem folytatott. A győztesekre és legyőzöttekre szakadt Spanyolországban a „tisztogatás”, a leegyszerűsítve „vörösöknek” nevezett ellenség üldözése nem csupán azokat a nőket sújtotta, akik tevékenyen kiálltak a Köztársaság mellett, hanem azokat is, akiknek csak hozzátartozóik, férjük, fiuk, testvérük vagy más rokonaik, ismerőseik harcoltak a köztársaságiak oldalán. A háborút követően rengeteg nő maradt egyedül a gyermekeivel, anyagilag és erkölcsileg teljesen kiszolgáltatott helyzetben. Az éhező, megfélemlített legyőzöttek számára sokszor csak a prostitúció maradt megoldásként. Franco „új” Spanyolországában a 19. századi viszonyok tértek vissza. A nőket a háztartásba száműzték, ahol egyetlen feladatot jelöltek ki a számukra: egészséges utódok nevelését a haza számára. A spanyol nőknek negyven évet kellett várniuk arra, hogy megtörjék a kényszerű hallgatást és ismét szabadon dönthessenek a saját sorsuk felett.


A tizenhárom kivégzett lány neve:
Carmen Barrero Aguado (20 éves), Martina Barroso García (24 éves), Blanca Brisac Vázquez (29 éves), Pilar Bueno Ibáñez (27 éves), Julia Conesa Conesa (19 éves), Avelina García Casillas (19 éves), Elena Gil Olaya (20 éves ), Virtudes González García (18 éves), Joaquina López Laffite (23 éves), Dionisia Manzanero Salas (20 éves), Victoria Muñoz García (18 éves), Ana López Gallego (21 éves), Luisa Rodríguez de la Fuente (18 éves)

Zalai Anita
2019.augusztus 05.