Kezdetben az utcasarki lerobbant, egy szobás volt üzlethelyiségben éltek. A még fenmaradt önkormányzati tulajdonú kis lakás ragyogott a tisztaságtól. Nem fizették a minimális havi díjat, utcára kerültek. A két gyerek állami gondozásba. A nagyobbik fiúcskáról kiderült, hogy enyhén szellemi fogyatékos, ott feltűnt, hogy ötödszörre járja a hatodikat, a kerületi általános iskolában, nem. Addig az alkohol másodlagos szerepet töltött be az életükben, ezt követően főszerepet kapott. A két szülő az utcán él, alkalmi takarításból és munkákból tartják fent magukat. Egy-egy estére meghúzhatják magukat rokonoknál, azonban másnap ismét a tíz éve már nem működő kocsma széles és befogadó ajtajába vackolják be magukat. Néha a gyerekekkel együtt. −Ivott már ma valamit? − Csak az egészség miatt, ez kell, hogy életben maradjak. − Mennyi az, amit ilyenkor meg kell innia? − Két kis vodka, aztán egy-két sör. Ezzel elvagyok délutánig, az este nagyon kemény. − Fizikailag mit okoz, ha nincs miből a napi adagját elfogyasztania? − Nagyon rosszul vagyok, rosszabbul, mikor iszom. Remegek, halálfélelmem van, sírok, agresszív vagyok. Ha iszom, képes vagyok beszélni, ha nem, hallgatok. − Mégis miből finanszírozza ezt a mindennap jelentkező kiadást? − Két helyen takarítok, már ahova még beengednek. Egy idő után elszalad velem a ló, sajnos, nem bírom megállni, hogy ne nyúljak le egy-két üveg italt. Soha nem tagadom le, de megértem, ezt hosszú távon nem lehet csinálni. Próbálom visszafogni magam, de nem megy. Annyira kívánom, hogy nem vagyok képes ellenállni a kísértésnek. − Ilyenkor kidobják? − Nem, ledolgoztatják velem. Egyébként jó munkát végzek. Aztán megint egy ilyen eset, megint ledolgozom, semmi másra nem marad pénzem. Már olyan sovány vagyok, hogy nem is látszom. − Ön jobb napokat élt, 10-15 éve még rendszeresen járt dolgozni. − Köztisztviselő voltam, járulékokkal, bérlettel, alkalmanként ruhapénzzel, ebédjeggyel és tizenharmadik havi fizetéssel. Aztán kiszakadtam belőle. A férjem körüli problémák miatt nem tudtam naponta bejárni, elbocsátottak, tökéletesen megértettem őket. − Mi volt a férjével? − Ivott, vert, eljátszotta a lakást, az utcára kerültünk. Onnan bejárni dolgozni, tisztálkodás nélkül, ugyanabban a ruhában, nagyon kemény. A gyerekeinket is alig tudtuk megtartani, de ahhoz még volt kapcsolatom, hogy egy önkormányzati lakást kijárjak magunknak. Aztán az is elúszott. − Mi lesz most, hamarosan jön a tél. − Télen eddig befogadtak a rokonok, a gyerekekkel már nincs gond, állami gondozásba kerültek, a nagyobbikkal sajnos, baj van, már ötödszörre járta a hatodik osztályt, mire odafigyeltek rá, hogy valami nem stimmel vele. Értelmi fogyatékos. Hogy ez miért 16 éves korában derült ki, nem tudom. Régebben jártunk vele orvosokhoz, egyik sem mondta, hogy baj van. A családsegítő központban is ismernek bennünket. A fiaimat is. Most próbálunk neki valami munkát szerezni, szelíd, csendes gyerek, csak nem tud tanulni. Egy ismerősünk segédmunkásként felvenné, még nem tudjuk, mi lesz, ha kikerül az intézetből. Ide az utcára nem jöhet velünk, albérletre nem futja, rá vagyunk szorulva a rokonainkra. − Látom, hogy egy-két hétre megoldódik ez a probléma, aztán megint itt találkozunk. − Hát, igen, ezt nem lehet folyamatosan. Van egy ’állandó’ helyünk, de ott nem lehet télen kihúzni. Fűthetetlen helyiség, egy szoba, ott megfagyunk. Cserébe mindketten segítünk a ház körül annak, aki befogad bennünket, vannak azért jobb napjaink. Nyáron szabadul el a pokol, mikor nem függünk senkitől, többet megengedünk magunknak. − Többet isznak? − Persze, nem kell alkalmazkodni senkihez. − Volt már, hogy elvitték Önöket innen? Ez mégis csak az utca. − Éjszakára nem maradunk, csak estére, a járőrök tudják, hogy elmegyünk, meg rendesek vagyunk, beszélgetünk. Kb. Éjfélig vagyunk itt, aztán itt-ott, most ezt nem részletezném, néha a kiserdőben, néha valamely utcasarkon, de hajnalban elmegyünk. Nincs velünk baj, ritkán hangoskodunk, egyre kevesebbet veszekszünk. − A szeme körül egy összetűzés nyomai látszanak. − Az más, néha megbolondulok, ha iszom, bár egyre csendesebb vagyok. Nem akartam kölcsönkérni egy barátunktól, beittam és a férjem megütött. − Ez nem egy ütés volt... − Nem, ő is begerjedt, aznap ő is ivott. Érdekes, hogy mióta igazán nagy bajban vagyunk, ő kevesebbet iszik, mint én. Fegyelmezettebb, dolgozni jár, olyan helye van, ahol fürdeni is lehet, néha én is bemehetek hozzá. A gyerekeknek a múlt héten vett ruhát, de ez a legkevesebb, itt az utcában mindenki hozzánk hozza a levetett gönceit. Az idei téli ’kollekció’ már összeállt. (nevet) − Milyen gyakran veri meg a férje? − Ritkán, csak néha elkeseredik, nem bírja tartani magát. Én ezt elfogadtam, vagyunk, amiben vagyunk, valahogy ennek is vége lesz. − A vége mit jelent? Az élete végét vagy az alkohol függés végét. − Mindkettőt. Én megpróbálok nem inni, de pia erősebb. Ma reggel is, semmi pénzünk, én mégis szereztem egy-két, jó három kisvodkát. Pedig azt hittem, ma kibírom. Tegnap elég jól ment. A kisebbik fiamnak megígértem, hogy egy-két napot nem iszom, tegnapelőtt nagyon becsápoltam. − Volt már, hogy megállta? − Ha dolgozom, nagyon odafigyelek. Szükségem van a munkára. Meg érzem a szeretetüket is, tényleg ritkán élek vissza vele. − Minek kéne történnie, hogy kijöjjön, kijöjjenek ebből? − Néha egész pici dolgon el lehet csúszni, most is ez történt, s onnan nincs visszaút, vagy legalábbis egy darabig nincsen. Járok az önkormányzatba segélyért, ötletekért, munkáért, időszakosan meg is oldok dolgokat. Terveink vannak a férjemmel, amíg tervezünk, nincs nagy baj. Összecsiszolt bennünket az élet. Mindig megvoltunk valahogy, megleszünk eztán is. most jelentkezem egy állásra, mosogatói, azt csináltam már, csak kísértést jelent a pult. Legutóbb is azon buktam meg, ott nem volt lamentáta, azonnal kidobtak, pedig csak egy-két felest dobtam be. − Egyre gyakrabban van kórházban. − A régi bajaimmal, meg az utcán szerzett újakkal. A legutóbbinál azt hittem, ott maradok. Nem vettem észre, hogy több napja lázas vagyok, aztán kiderült, hogy valami komoly fertőzésem van, aminek a vége tüdőgyulladás, vagy hasonló, nem tudom. De hamar kitesznek, amint lábra tudtam állni, jöhettem is. − Ott tudják, hogy az utcára jön? − Nem, van bejelentett lakcímem. Dehogy. Akkor megkezdődik az ellenőrzés, a gyerekeimet nem engedik ki a hétvégére, dehogy. − Mikor a fiúk kijönnek az intézetből velük is itt vannak. − Igen, de kapnak enni, arra figyelünk, az apjuk dolgozik hétvégén is, velem vannak. Fürdeni bekéredzkedünk valahová. − Ők hogy fogadják el ezt a helyzetet? − Nekik ez jutott, kész. Tudják mindketten. A kicsi okos, már most szervezi, hogy hova kerüljön, munkát is keres. Ügyes, remélem, nem válik briganti belőle. Végső soron az apja sem az, én sem vagyok az, a naggyal lesznek problémák, hiszékeny, jóindulatú, jófiú. Nem tudom, mifelé fog menni. − Gyakorlatilag elengedte már a kezüket. − El, mit tehetnék. Ki vagyok szolgáltatva magamnak. Gyimesi Ágnes Andrea