A Tárt Kapu Színház egyik alapítóját, Kaszás Nóra pszichopedagógust kérdeztük a Lipóton alakult színház kezdeteiről, arról, hogy a kezelteknek semmi sem kötelező és arról, hogy mennyire egynemű a csoport a sorsközösség folytán. – Hogyan kezdődött? – Az Országos Pszichológiai és Neurológiai Intézetbe 2004 őszen kerültünk Balkay Laci kollégámmal. Ő naponta pár órát járt be az osztályra, rajzolt, festett a betegekkel. Rengeteg rajz, kerámia, festmény született már a szakmai együttműködésünk első fél évében, melyeket elsőként állíthattuk ki az épp akkor létrejött Tárt Kapu Galériában. Akkoriban merült fel a Laciban, hogy hozzuk létre a Tárt Kapu Színházat. 2005. február végén megtartottuk az első előadásunkat az osztály folyosóján, a nézőink a betegek és a kollégák voltak. Kifejezetten önmagunk és az ottaniak szórakoztatására csináltuk. Három és fél évet dolgoztunk ott, 2007 decemberében, az utolsóként jöttünk el a Lipótról. A végén már velünk vonták össze a többi osztály betegeit. – Hogyan választották ki az előadókat? – Meghirdettük, hogy bárki jöhet hozzánk, aki szereti a verseket, vagy maga is verseket ír. A csoportvezetők is küldtek embereket. Ez a társaság alkotócsoport jelleggel jött létre, belőlük van, aki sajnos már meghalt, van aki nagyon beteg, és kórházban van. De van még néhány alapító tag, akik jelenleg is tagjai a színháznak.

Kaszás Nóra

– Aki jelentkezett, jöhetett? – Igen, hozta a kedvenc versét, Laciék koreografálták, én meg a nézőközönséget hoztam össze. Meghívókat írtunk, plakátokat készítettünk. Családiasan, életszerűen működtünk, ahogy most is. – Amikor a Lipótról el kellett jönniük, úgy volt, hogy a Merényi Gusztáv Kórház fogadja Önöket, majd mégsem. – Háromnegyed évig senki nem tudta, ki hova kerül, lesz-e folytatása. Akkoriban azt éreztük, hogy az egyetlen lehetőségünk, ha egy honlapra átmentjük a munkánkat. Tartottuk a lelket a betegekben, bíztak bennünk, hogy nem engedjük el őket. Hallottuk, hogy az osztályvezető főorvosnak lesz helye Kispesten, megkérdeztük, hogy nem mehetnénk-e vele. Épp akkor épült egy Európai Uniós pályázaton nyert támogatásból egy új épület, ahova rehabilitációs szolgáltatást is terveztek, kaptak az alkalmon, befogadták a pszichiátriai rehabilitációnkat. Ha minden jól megy, 2012 januárjában költözünk a Forrásházba. – Ennek a kis háznak a fenntartását és a fizetéseket is ők fizetik? – Mi a Kispesti Egészségügyi Intézet egy részlege vagyunk, s hivatalos egészségügyi ellátási formaként működünk. OEP finanszírozott módon járhatnak hozzánk az emberek. Valamikor egyesületben is gondolkodtunk, de nem bánjuk, hogy nem valósult meg, mert ketten másfél állásban 35 beteggel foglalkozunk. Abban reménykedem, ha átkerülünk az új épületbe, talán lesz olyan kolléga, aki be tud majd segíteni, ugyanis nincsenek forrásaink. – Hogyan kerülnek ide a betegek? – Van egy szakorvosi rendelő, ahol több orvossal együtt a szakmai mentorunk, dr. Magyar Iván György is rendel, ők küldik őket. De terjed a hírünk, maguktól is jönnek, hiszen nincs több ilyen ellátó hely a dél-pesti régióban, ahol hétfőtől péntekig számos foglalkozást tartanak és közösséget formálnak. – Terápiás céllal működnek, milyen módszerrel dolgoznak? – Szerencsénk van, mert egy férfi és egy nő vezeti a műhelyt, ez önmagáért beszél, egy család hangulatát teremtjük meg. Semmi nem kötelező, az emberek a maguk belső ritmusa szerint járnak hozzánk. – Nem kell a foglalkozásokon megjelenniük? – Annak van értelme, ha maguktól jönnek, és ha szeretnek idejárni. És jönnek, bár nincsenek semmire kötelezve. Mindenki tudja, hogy hétfőtől péntekig mikor, milyen foglalkozások vannak, választanak, hogy melyiken szeretnének részt venni. A keret kötött, azon belül természetes mozgás van. Mindenkinek van dolga, mindenki képességét igyekszünk felhasználni. Heti két színházpróba, irodalom, zeneterápiás csoport, képzőművészeti terápia, szövés, mozgásóra, biblia óra és önismereti csoport. Jelenleg még háztartási tanfolyam is működik. Dolgoznak nálunk önkéntesek, akiknek mérhetetlenül hálásak vagyunk, egy iparművész, egy szövésoktató, egy szociális munkás hallgató, egy jógatanár és egy görög-katolikus pap.

Gyarmati Gábor

– A kezeltek fesztelenül és természetesen közelítenek a versekhez. Van, akiről nem hittem, hogy képes kiállni a színpadra. – Megdöbbenne, ha tudná, milyen állapotban lépnek fel emberek. Van, aki motoros afáziás, nem találja a megfelelő szavakat az önkifejezésben, a beszéd megértése is nehézséget okoz a számára, a nyelvi emlékezete nem biztonságos, ő tanulja azt, hogy ki tudja fejezni magát. A saját verseit másolgatja egy papírra, felmondják neki diktafonra is, hallás után tanulja meg. Van olyan értelmi fogyatékosunk, aki autisztikus is, a hangját alig lehet hallani, mégis egészen hosszú verseket megtanul és azokat elmondja közönség előtt. – Miként veszik rá, hogy kimenjen a színpadra? – Nem kell rávenni, a közösségért, az alkotásért teszi. Vannak, akiknek már nyomtatásban megjelentek versei, olyan is van, aki tehetségkutató versenyeken díjakat nyert. Idővel mindenki meg akarja mutatni magát. – Általában milyen jellegű betegségekkel küzdenek a tagok? – A csapatunk nagyjából felét, 60 százalékát teszik ki a pszichózissal küzdő betegek száma. Depresszióval, különféle szorongásos zavarokkal, másodlagos alkoholproblémákkal, öngyilkosság utáni állapotokkal jönnek.

Turcsák Alexandra

– Itt egyneművé válnak. – Abszolút, ugyanakkor mégsem. A sorsközösség miatt valóban egynemű a társaság, azonban elképesztően nagy különbségekkel, iskolázottság, etnikai hovatartozás, vallás, életkor, élettapasztalat, foglalkozás, a szocializáltság szintje élünk itt együtt. Ennek az összehangolása számomra napi szinten csodaként és kihívásként működik. Az értelmi fogyatékosságot is a pszichiátriai diagnózisok közé sorolták, ezért néhány fogyatékos embert is tud fogadni a műhelyünk. Testközelben megélni a fogyatékosságot, mit bír el a közösség, mi az, amit tolerálni tud, hallássérültek, mozgássérültek. Ez itt egy lehetőség, hiszen meg tudják tanulni, hogyan lehet egymáshoz alkalmazkodni és természetes módon közlekedni a világban. Hogy lehet egy hallássérült emberrel kommunikálni, sokan ezt kint nem tudják, nálunk ez természetes. – Van olyan, akinek véget ér a kezelése és eltűnik? – Kirepülnek, ha úgy alakul például, hogy tanfolyamra járnak, szakmát szereznek, elhelyezkednek, vagy mikor már nincs szükségük ránk, de időnként felhívnak. Van, akinek az állapota rosszabbodott, napi szinten hallucinál, ezért nem tud elindulni. Lélektani idetartozás van, telefonálnak, felhívom őket. De a hozzánk járó embereknek több, mint 90 százaléka évek óta nem járt kórházban, megtartja őket a közösség. – Előfordult olyan, hogy úgy döntöttek, hogy valakivel nem lehet együtt dolgozni? – A sokadik körben bocsájtjuk el azt, aki bomlasztja a közösséget. Ez összesen két esetben fordult elő idáig. Erre vannak speciális ellátó formák Budapesten. Van ennek egy protokollja, beszélünk az orvosával, a pszichológusával, és a tagokkal is. – Olyan ellátottakkal dolgoznak, akiknek a betegségei szinten tarthatóak, de nem gyógyíthatóak, a szó klasszikus értelmében. Önök egy értékes létet biztosítanak a számukra. – Értelmes létet. Nem egy elmagányosodott, lakásba zárt életet. Rengeteg programot igyekszem szervezni, az Állatkerttől kezdve a Szépművészeti Múzeumig, mindent. Kirándulunk, strandolunk, konferenciákra járunk. Közben megtanulunk közlekedni a világban. Gyimesi Ágnes Andrea