– Az Attachment című munkád, amikor pszichiátriai kezeltekkel közösen 700 ezer gémkapcsot fűztetek össze egy áttetsző, mozgékony, reagáló fallá, a Braille papírra készült rajzaid, ahol egy a világot letapogató embercsoport kódrendszerére rajzoltál személyes kódokat, az autistákhoz való vonzódásod és akcióid velük felvet egy kérdést: miért fordulsz a világ egy olyan szeletéhez, ami különben is speciális jelekkel olvasható? – Azért, mert azt gondolom, hogy az az olvasási mód, amit evidenciaként élünk meg, nagyon becsapós. Szilárdnak tapasztaljuk a jelenségvilágot, azt hisszük, hogy a jelenség, meg amit gondolunk róla, az ugyanaz. Amikor a dolog szétesik, eltűnik vagy máshogy viselkedik, akkor a szisztémád a kukába kerül, és kétségbeesel. Mindenki a nemértéstől, a dolgok változásától, a bevett kódolás nem minden helyzetben való működésétől szenved. A világ nem egy statikus rendszer, ha így lenne, vennénk egy olyan kódot, ami az élethez kell, megtanulnánk és boldogok lennénk, de nem ez történik. Azon emberek, akiknek az idegrendszere, agya, érzékeszervei stb. a normálistól nagyon eltérően működik nyilván máshogy érzekelik a környezetüket, máshogy reagálnak. Az ő univerzumuk az ő szűrőjükön keresztül épül fel, a mienk meg a mi szűrönkön keresztül. Mindenki a saját szemüvegén keresztül látja amit lát. Ez annyit jelent, hogy mindenkinek olyan a világ, ahogy érzékeli és értelmezi. Egy autizmussal élő ember nagyon sajátosan érzékel, értelmez vagy szűr. És én szeretem ezt a különbséget, mert ha érteni szeretnéd, hogy ők miben vannak, meg kell a lehetőségeidhez képest legjobban tanulni az ő látásmódjukat, érzekelési és értelmezési sajátosságaikat. Találkozol egy olyan „látásmóddal” ami a maga rendszerén belül legalább annyira igaz, mint a sajátod a saját rendszereden belül. ((A minap beszélgettem egy vak lánnyal, nagyon izgalmas volt. Születése óta vak, neki ez mindamellett, hogy nyilván nagyon sok nehézséggel jár, természetes. Számomra egyszerűen elképzelhetetlen a vizualitás mentes élet. Pusztán ha gondolok valamire ott egy kép. Ha nem találkozom x száz vizuális impulzussal naponta, elvonási tüneteim lesznek. Valószínű teljesen más oldalát tapasztalnám a világnak, ha nem látnék. Például lassabbnak és ennek köszönhetően én is lassabb lennék. Türelmesebb lennék. Más dolgok bírnának fontossággal mint most. Ezek a sajátos helyzetek, ahol vak vagy autista emberek megértésére tett kísérlet másfajta kódolásra kényszerít bennünket, megmutatják a mi rendszerünk relatív minőségét, a lyukait, azt, hogy először is nem válik be minden helyzetben, másfelől pedig azt, nem a jelenségeket látjuk és gondoljuk valóságnak, hanem azt, amit a jelenségekről gondolunk és érzünk. )) – Miért pont az autizmus világa? – Egy autizmussal élő embernél markánsan megjelenik a nemértés állapota. Az autizmusából fakadóan nem állnak rendelkezésére azok az eszközök, amelyek bennünket, nem autistákat megállás nélkül segítenek abban, hogy befogadjuk, szelektáljuk, értsük az ingereket, helyzeteket. Ugyanakkor a mi eszközkészletünk is szegényes. Pontosan soha sem értjük, mi történik, az eseményeket teljes mértékben se bejósolni, se kontrollálni nem tudjuk, ettől gyakran ugyan olyan magatehetetlennek és védtelennek érezhetjük magunkat, mint egy kisgyerek. Mondhatom, hogy egyébként jól megy az életem, tele vagyok tárgyi bizonyítékokkal, és mégis. Vannak pillanatok, amikor ez egy csöppet sem segít rajtunk. Egy autizmussal élő ember már azon a szinten bajba kerül a világ értelmezésével kapcsolatban, ahol mi még egész jó eredménnyel ellavírozhatunk. De az, ahogy ő mélyen nem érti a dolgokat, a mi nem értésünknek egy szinte karikarisztikus, markáns, kontrasztos megjelenésére emlékeztet engem. Azért szeretek autistákkal lenni, mert úgy vagyok vele, hogy te egy otthonban élsz, mert annyira nem érted a világot, én meg diplomával a zsebemben egy belvárosi lakásban, mert úgy tűnik én egy kicsivel jobban értem. De alapvetően a belvárosi lakásom mélyén a diplomámmal sokszor ugyan olyan eszköztelennek érzem magam, mint amilyennek te tűnsz a bentlakóotthonban. És amikor egy térbe kerülünk, mindketten ugyan azt szereténk: a világ legyen letisztult, a kommunikáció legyen egyszerű, a közelség legyen biztonságos. – Mit gondolsz az autisták és a magány viszonyáról? – Az egyik tévképzet az autizmussal élő emberekről, hogy szeretik a magányt. Ez így ebben a formában nem igaz. Azért vonulnak vissza, mert az ingerek ijesztően kaotikusak számukra, márpedig egy ember közelsége rengeteg ingert jelent: beszédet, hangot, mozgást stb. Az érzelmek értése, az arcmimika kódolása, a gesztusok mögötti szándék olvasása számukra rendkívül nehéz. De akkor, ha ezeket a nehézségeket figyelembe véve közeledsz hozzájuk azon a személyre szabott módon, ahogy mindannyian szeretnénk, hogy közeledjenek hozzánk, akkor egy nagyon is odaadó és kedves emberrel találkozol, aki maximálisan őszintén viselkedik veled.. Lehet, hogy némán leül melléd és a ruhádat csavargatja és közben érzed, hogy most nagyon örül a jelenlétednek. Ezt egyébként sokszor könnyebben tudom értelmezni, mint egy olyan ember jelrendszerét, akivel sms-ezgetünk, okos célozgatásokkal húzzuk egymást, miközben fogalmam sincs, hogy valójában hogyan is áll velem. Itt ugyan másfél napot vártam, mire kimászott a pokróc alól és mellém ült, de most mindketten nagyon jól érezzük magunkat. Nincsenek elvárások, nem kell egymást ölelgetni, csacsogni, átéljük a kapcsolatot. Egyébként én is és sok más autizmussal élő emberrel foglalkozó pedagógus, gondozó mesél arról, hogy mennyi ölelést kap. Ez az az élmény, ami nekem mint terápia működik, rengeteget adnak. Ki kell várni őket. Ha meg akarsz simogatni egy őzet, elugrik. Meg kell várnod, míg odajön. Az a feladatod, hogy folyamatosan pulzáld kifele a bizalmat, anélkül, hogy kimondanád, bízz bennem. És ne akard a bizalmát. Ne te érezd, hogy megakarod ölelni, hanem ő érezze, hogy ha téged meglehet. És pontosan addig, amig neki ez jólesik. És hogy nem várod el, hogy innentől kezdve akkor ez mindig így legyen. Így tulajdonképpen minden ölelés meglepetés, mindig úgy örülsz neki, mintha először történne. – Ma divat az autizmussal foglalkozni, nem? – Igen, de muszáj, mert minden századik ember autizmus spektrumon születik és csak rendkívül kevés jut megfelelő szakirányú ellátáshoz, fejlesztéshez. Magyarországon különösen nagy a gond. Autizmus specifikus felnőttellátás jóformán nincs, márpedig az autista gyerekből autista felnőtt lesz. Ha jól tudom 15 lakóotthon van felkészülve arra, hogy autizmussal élő felnőttet fogadjon, miközben ezen otthonok zömének a financiális helyzete idén a „nehéz” kategóriából átlépett a „katasztrofális”-ba. 80 ezer autizmussal élő embernek ez nem megoldás. Az iskolák nincsenek felkészülve autista gyerekek integrálására, - úgy, hogy az az autizmussal élő gyereknek is jó legyen- az amúgy kis segítséggel önálló életet élni tudó felnőttek számára pedig nem állnak rendelkezésre munkahelyek. És a legtöbbjük pedig egy egész életen át gondozásra szorul, szakszerű, autizmus specifikus gondozásra és fejlesztésre. Ehhez képest a Bárczi Gyógypedagógián mégcsak most fog autizmus szakirány indulni – ha minden jól megy. Kevés a szakember. És kevés a pénz. Egyszóval baj van, az autizmus égető probléma világszerte és ha az „autizmus-divat” egy kicsit is hozzásegít ennek a problémának a megoldásához, akkor engem nem zavar. Egyébként az autizmust nem véletlenül használják szimbólunként: számtalan filmben, könyvben megjelenik egy-egy autista karakter - az ember, aki nem ért és ezért visszavonul, aki zavarbaejtően direkt módon viszonyul a világ jelenségeihez. Az ember, aki lebénul a világban, közben a saját rendszerén belül következetesen közelíti a dolgokhoz. Lehet, hogyha egy autizmussal élő embernek azt mondod egy piros Ladára, hogy az autó, majd mutatsz egy kék Fordot, és arra is, akkor meglehet, hogy ezzel nem fog kibékülni: Hiszen a két autó különböző, más a színe, a formája, más helyzetben van, az ment, ez meg áll, hogy gondolod, hogy ez a két jelenség ugyanazzal a szóval lefedhető? Tulajdonképpen igaza van. – A munkáidban finom, személyes kódokkal dolgozol. Krasznahorkai mondja egy helyütt, hogy biztos-e, hogy tényleg nem lehet ecset nélkül festeni, hangszer nélkül zenélni, és nemhogy számítógép, de papír és toll nélkül írni? A közlés minimumát keresed? – A pontos közlést keresem. És a minimum az egyben a maximum is. ((Pont úgy, ahogy a legpontosabb. Szerintem ez egy általános dolog. Nyilván nem fogsz fölösleges szavakat és jelzőket használni egy mondatban, ha megvan a legalkalmasabb szó vagy jelző, ami lefedi azt amit mondani szeretnél. Ez egy kicsit ilyen.)) Számomra a festés, az írás, a rajz nem fontosabb, mint a nem festés, nem írás. Sőt, örülök, ha valaki nem művész, ha valaki a favágásban érzi jól magát, vagy ha van egy olyan pék, aki imádja a zsemlék formálását. A művészet necces történet, nem hiszem, hogy mindenkinek való. Az embernek azt kell csinálnia, ott kell a legtöbb időt töltenie, ahol fókuszálni tud , ahol átlépi a türelmetlenségét, az irritációit, ahol tud fejlődni. Ha ez a tevékenység teszem azt a gyomlálás akkor azt. Ha sikerül a helyedre kerülnöd, megnyílnak azok a terek benned, melyeknek a frusztrációidtól, a neurózisaidtól más helyzetben, esélyük sincs, hogy megnyilvánuljanak. – Azt olvastam, hogy elutasítod a művészeti radikalizmust, miért? – A protestálás, a nekem van igazam attitűd nem felület. Nem hiszem, hogy a művészetnek érinthetetlen módon nagy igazságokat kéne odamutatnia. Nem, kommunikálni kell, felületet, teret létrehozni. Arrogáns attitűddel nem haladunk. A kommunikáció lényege a kölcsönösség. Én megoldásokat keresek, ezért semmilyen szinten nem működik az, hogy felmutatok egy problémát, jó vaskosan beszélek róla, majd veszem a kalapom és büszkén távozom. Ez esetben, kirántom a lábuk alól a talajt, s ha megoldást nem mutatok, nagyot fognak koppani. Én nem akarom az embereket kínozni, rossz érzéseket okozni nekik, amikor egyébként is rettenetesen nehéz, heroikus az élet. Bénán csináljuk, nem értjük, hibát hibára halmozunk, amitől bűntudatunk lesz, még öregszünk is, szóval, bőven van mit feldolgoznunk. Ehhez képest ijesztgessem vagy okítsam őket?! Ez automatikus bezáródást vált ki. A Privát labirintusokkal (autizmussal élő alkotók és kortárs művészek csoportos kiállítása Magyar Nemzeti Galéria) kapcsolatban is folyamatosan elhangzik az a kérdés, hogy az autizmussal élő fiatalok rajzai művészet vagy sem, vagy az, hogy én akkor most kijelentek-e valamit. Nem jelentek ki semmit. Ez egy felvetés. Döntsétek el ti! – A dinamikus rajzvizsgálat és az autisták rajzai között erőltetett lenne bárminemű összefüggés teremtése, ugye? – A dinamikus rajzvizsgálat szempontjai szerintem, nem alkalmazhatók az autisták rajzainak a megértésére, elemzésére. Az autizmussal élők ember teljes személyiségét érinti az autizmusa. Ahhoz, hogy egy autista ember rajzaival kapcsolatban bármit is feltételezzünk lényeges, hogy tisztaban legyünk az autizmus által érintett területekkel és ennek tudatában közelítsünk egy rajzhoz. Márpedig a pszichiáterek, pszichológusok által használt rajzvizsgálati metódus kifejezetten skizofrén vagy depresszióban szenvedő emberekre fejlesztettek ki. Gyerekkoromban emlékszem, rajzoltattak velem fát, embert, házat stb...egy autizmussal élő fiatal nem azért nem rajzol adott esetben talajt a ház alá, mert „talajvesztett”, hanem valószínű azért, mert nem látja automatikusan az összefüggéseket a dolgok között, a kontextust és amikor rajzol valamit nem helyezi bele azt a dolgot az annak megfelelő környezetbe. Vagy mondjuk nem azért rajzol a ház mindkét oldalára kéményt, mert ikerházban nőtt fel, sem azért mert az otthon melegét így szeretné hangsúlyozni, hanem sokkal inkább azért, mert a ház, mint forma egy kéménnyel asszimetrikus, de kettővel már nem. Sokkal rendezettebb így. Ez a modul, amiben biztos és ezt rajzolja függetlenül attól, hogy éppen milyen hangulata van. Persze nem minden autizmussal élő ember rajzol „autisztikusan”. Az ASD , ahogy a nevében is szerepel: egy spektrum zavar, ez nagyon széles skálát jelent. Nincs két egyforma autista mint ahogy nincs két egyforma ember sem. Egyébként úgy látom, minél -csúnya szóval- „jobban funkcionáló” autizmussal élő ember rajzaival találkozom, jobban érzékelhető a rajzokon a külvilággal való kapcsolat. Ezt egyébként pont a külvilág fele irányuló megfelelésvágy mértéke illetve annak a módja jelzi a rajzon. Minél kevésbé fojtogató az autizmus páncélja, annál inkább jelennek meg azok a jelek, ami alapján már esetleg lehetne dinamikus rajzvizsgálatot végezni. Én főleg olyan autita emberekkel foglalkozom, akiknél nem lehet. – Mi a kreativitás? – Szerintem a kreativitás az, amikor egy megszokott helyzethez máshogy nyúlsz hozzá, máshogy oldod meg, más szempontokat vizsgálsz. Erre azt mondják, milyen kreatív vagy, miközben lehet, hogy számodra ez a nyilvánvaló megoldás. Az autizmussal élő emberek nem egyszer olyan megközelítéseket használnak, amelyek Neked eszedbe se jutnának. Ez mégsem feltétlenül kreativitás. Az ő rendszerén belül ez nem kreativitás, hanem „A Megoldás”. Tehát a rendszeren belüli felülírás képessége, az, hogy egy adott helyzethez máshogy tudsz közelíteni, annak ellenére, hogy tisztában vagy a helyzet szokványos megközelítésével, az a kreativitás. Legyen ez bármi. Nincs otthon sütőporod, megoldod másként. Felülírod a helyzetet, megoldod. Azonosulsz vele, aztán megint felül kell írnod, mert egy másik helyzet áll elő. Egy autizmussal élő ember általában nem tudja felülírni. De persze nem lehet általánosítani. Például egy autista fiú, Ádám imádja kombinálni a különböző rendszereket, a Pitagorasz tételt az RGB Colorssal, az ABC betűit a szögek berajzolásával. Az A betűnek 45 fokot ad, egy másiknak 90-et. Kombinálja a rendszereket és kacag! Tudja, hogy az ő megoldása szokatlan, tisztában van a dolog eredeti jelentésével és formájával. A tízéves Áron a szójátékokat szereti. Egy II. János Pál pápát ábrázoló képeslap került a kezünkbe, ebből építettük fel egy szójátékot. Mondtam, hogy XV. János Pál málna, szakadt a nevetéstől, rávágta, hogy CXXVI. János tál cápa, és így tovább, gurult a röhögéstől, hiszen ezt a szisztémát érti, ha ebben a partnere leszek, ő kacagva szórakozik. Az Ádámmal is ez történt, együtt rajzoltunk, ő két 8-ast, ami ha összeadjuk16, én a két 8-asból csináltam két hangyát, a végén az jött ki, hogy két hangya 16-tal egyenlő. Az ő rendszerén belül felülírtam valamit, azzal azt a szisztémát alkalmazva, ahogy ő szokta. – A törzsi művészetben senki nem mondta a hétköznapi cselekvés részeként átélt, később művészetként értelmezett tettre, hogy művészet. – Én professzionálisan képzett képzőművész vagyok, elvégeztem az iskolákat, az egyetemet. Ez azért fontos, mert a művészet nyelv, egy nyelv csiszolása. A művész addig formálja a saját nyelvét, míg a legpontosabban tud vele kommunikálni. Ha valaki nem profi, nem néz utána, nem ismeri, hogy mások milyen nyelven beszélnek, kinél mit jelentenek jelek, akkor amikor szeretné használni a nyelvet, előfordul, hogy az ő megfogalmazása vizuális közhelyek netovábbja lesz. Én olyan anyagokkal, tárgyakkal dolgozom, amiket bizonyos kontextusban megszoktál. Az, hogy egy gémkapocs mit jelent, milyen környezetből jött, az emberek mit gondolnak róla, mikor dolgozom vele, figyelembe kell vennem. Az anyag, a forma jelentése, a fal mit jelent, hogy egy falon át lehet menni, az mit jelent, fal-e az, ami nem ér végig... Minden, amit használsz, ahhoz jelentés társul, ha pontosan akarsz fogalmazni, tudnod kell, hogy amihez nyúlsz, ahhoz milyen jelentések társultak eddig. – A 0 unread munkád esetében egy világot átfogó rendszerből, az internetből akarsz a jussodhoz jutni, emailt vársz, ami megváltoztatja az életed, a csodát. – Egy óriási műteremben ültem Prágában,dolgoznom kellett volna, már évek óta nem volt pasim, rémesen egyedüléreztem magam, félpercenként néztem meg az emailjeimet. ”0 unread „ írta ki folyton, és ez fájt. Gondoltam, mivel nem tudok ettől elfutni, belemegyek nyakig.. és készítettem egy 2x4 méteres fareliefet az üresen tátongó mailboxomról. Centiről centire egy késsel átrágtam magam, mint egy szú. Mikor egy 2 méterszer 4 méteres rétegelt lemezen ülsz, és az A betűt kanyarítod nem gondolsz arra, hogy ez egy „A” hangot jelentő forma, csak a formával vagy elfoglalva. Úgy döntöttem, hogy anyagivá, múlandóvá, kézzel foghatóvá teszem azt a valamit, amit nem tudok megragadni. Amíg metszettem, és szó szerint a mailboxom közepén ültem, nem gondoltam az emailjeimre és a mailboxomra. Fárasztó munka volt a késsel metszeni a fát, fizikailag voltam benne, így relativizálódott az a tartalom, ami nehézséget okozott addig. Nem a forma, hanem, a hozzá kapcsolt tartalom okozza ezeket a nehézségeket. Ha látsz egy halom krikrakszot egy papíron, hidegen hagy, még az is lehet, hogy tetszik. De ha megmondják, hogy ezt a fiúd írta csak kínaiul, és azt jelenti, hogy szevasz bébi, lecseréltelek a szomszéd lányra, akkor az valószínű kiborulsz. – Akkor erről szól, amit mondtál, hogy arra vágysz, hogy az utolsó kiálításodon átmenj a falakon? Hátranézel, rájuk mosolyogsz, és megkérdezed, nem jöttök? – Ez nyilván egy szimbolikus cél. Azon vagyok, hog megértsem, hogy a dolgok egyszerre valóságosak és egyszerre illúzórikusak –más más szinten. Erről szól, hogy a falon átmegyek. Mikor megértem, hogy a fal nem más, mint molekulák és atomok összessége, amelyek között tér van, akkor az valójában mint fal nincs is, tehát átmegyek rajta. Azért mondtam, hogy 80 évesen az lenne a legnagyobb munkám, mert az azt jelenti, hogy addig életem végére megértek valami lényegeset, de erre nincs sok esély. Márpedig az egész művészeti tevékenység semmit nem ér, ha nem jutsz egy mélyebb megértésre. A fejlődés a legfontosabb. Ha ezt a művészeti produktumok létrehozásán keresztül tudod a leginkább hatékonyan csinálni akkor úgy, ha pékséget nyitva, akkor meg amúgy. Bármelyikről is legyen szó, ha nem fejlődsz, üres időtöltés az egész. Gyimesi Ágnes Andrea