Az egykori Thalassa utódja, az Imago Budapest (Ex-Thalassa, - ahogy a borítólapon is szerepel, - ugyanitt még alcím: Pszichoanalízis – társadalom – kultúra) két tematikus számot is szentelt Pszichoanalízis és idegtudomány kérdéskörnek, Lénárd Kata szerkesztésében. A téma aktuális, mert nincs még más olyan terápiás irányzat és pszichológiai szemlélet, amely olyan figyelemmel követné az agykutatás fejlődését, mint a pszichoanalízis. Ennek több oka van. Freud meghatározó szerepe az egyik, ő – mint Sullovay nevezte ismert könyvében – „a lélek biológusa” volt, ő a lélektan elméleti vonatkozásait is csak az idegműködések, az agy szabályszerűségeiben kereste, különösen a szexualitás és az ösztönök kezdeti hangsúlyozása miatt. Nagyon korán átvette az evolúciós gondolkodást, amely csak jóval később lett uralkodó a lélektanban. Mivel a pszichoanalízist sokáig tudománytalannak tartották, a biológiai megalapozottság Freud számára egyfajta tudományos legitimációs is jelentett. Az új idegtudományi felismerések most mintegy igazolni látszanak a pszichoanalízis sok elméletét, tételét. Az utóbbi évtizedekben – és talán innen az analítikusok lelkesedése – felold egy korábbi kényelmetlen ellentmondást, a modern neurobiológiai gondolkodás sem szívesen fogadja el a „pszichogéniát”, inkább örökletes vagy etológiai tényezőkre figyel, viszont ma előtérbe kerül a pszichoanalízis által felvetett fejlődéslélektani aspektus, a korai lelki behatások ill. a pszichotraumák fontos szerepe, és ma ezek biológiája is mind világosabban kibontakozik. Ma a korai kötődés fontossága nyilvánvaló, ennek eseményei, zavarai leképeződnek agyi folyamatokban, helyenként struktúrákban, és ma az ezekre irányuló terápia is értelmezhető neurobiológiai alapjaiban és következményeiben. A két füzet korszerűen mutatja be ezt a problématerületet. Eric E. Kandel szerint a pszichoanalízis és a teóriáira, sőt egyes műveleteire vonatkoztatott agytudományi ismeretanyag szinte teljesen megfeleltethető egymásnak és ezáltal új szemléleti integráció, „újragondolt pszichiátria” képzelhető el. Ezt Kandel egy alapvető tanulmánya mutatja be. Ebben is központba kerülnek a memória különféle folyamatai, amelyek segítenek a tudattalan és az elfojtás értelmezésében, ezt külön reflektorfénybe állítja Pléh Csaba írása, amely a kognitív kutatások felől közelít. A meghatározó freudi hagyományt, amely az 1896-ban íródott, de később előkerült tanulmány A tudományos pszichológia vázlata (amelyet a vázlat német kifejezése nyomán csak Entwurf-nak emleget a a szakirodalom) című kéziratban maradt meg, Bérdi Márk elemzi, rámutatva, hogy már itt mennyi kapcsolat mutatkozik a későbbi biológiai felfogásokkal. Danics Zoltán pszichoanalítikus sorra veszi azokat a főbb neurohormonális és neurostruktúrális szabályszerűségeket, amelyek részben a pszichoanalítikus elméletek kihívására születtek. Kimutatja, hogy az emberi lélek sajátos interszubjektivitása a mentalizáció kialakulásában ölt testet, ez a tükörneuronok működése és a csecsemőkori kommunikáció folyamataiban bontakozik ki. Danics szól a terápiás nehézségek neurobiológiai alapjairól is. A kötődés, a mentalizáció, a „jobb agyféltekék rezonanciája”, vagyis a pszichoanalítikus szemlélet sajátos témaköre a másik tematikus füzetbe kerül elő, itt Bokor László indító tanulmánya a legnagyobb ívű, ő a tükörneuronok és a mentalizáció működésében értelmezi az áttételt és viszontáttélt és így koncipiálja a terápiás folyamatot. Ő karakteresen fogalmazza meg az első szám tételeit, a terápia híres analítikus elve, a tudattalan tudatos integrációja nála úgy jelenik meg, mint az implicit-proc3edurális és az explicit deklaratív memória öszehangolódása és ezáltal az élmények és a narratívák belső rendjének kialakulása. Vas József Pál írása is ezt a modellt rajzolja újra, más súlypontokkal, de kitérve a prenatális formatív hatások területére is. A gondolatmenet Lábadi Beatrix és Pető Katalin írásaiban folytatódik és tágul ki. A legfigyelemreméltóbb talán egy külföldi előadás szövege, Kandelhez hasonlóan fordítás, a szerző mintegy értelmezi a pszichoanalízis „kötődését” az idegtudományhoz, ennek ideológiai funkciót tulajdonít, a pszichoanalízis a tudományos legitimáció érdekében szerinte feladja önmagát, feloldódik az agy és az elme azonosságában. Miközben e szerző – Walter A.. Davis amerikai analítikus – szerint meg kellene őrizni a psziché speciális tartományát, amelyet a pszichoanalízis mint sajátos antropológiát alakított ki, és amely emberi lét sajátos ellentmondásainak értelmezésével, keletkezésük megvilágításával és terápiájával foglalkozik. Ez az írás tesz lehetővé kritikai megjegyzéseket is a füzetekhez, mert egyébként a magyar szerzők idegtudományi fejtegetései színvonalasak és korrektek, jól vonatkoztatják a ma már tankönyvivé vált biológiai ismeretanyagot és annak analítikus tanulságait. Davis mutat rá, hogy az analítikus lelkesedés túlzó, és sok szempontból egyoldalú is. A tükörneuronok éas a mentalizáció kapcsán pl. sokszor szóba kerül az empátia, de az empátiakutatás most már legalább legalább hat évtizedes hagyománya teljesen homályban marad. Pedig nálunk is erősen jelenlévő terápiás iskolák képviselik (Moreno, Rogers, stb.), és a hazai írodalomban magam is és Kulcsár Zsuzsanna is sokat írt erről. Az empátia mindig Freudból eredezteti történetét, ehhez képest meglepő Lábadi Beatrix állítása (3. szám, 39. old.), amely szerint „..kevés modern pszichológiai hivatkozás említi az empátia pszichoanalítikus gyökereit..” Bizonyos, hogy itt nem ismerethiányról, hanem szemléleti szkotómáról, ha úgy tetszik, elfojtásról van szó, annak az irányzati gőgnek manifesztációjáról, amelyre a pszichoanalízis mindig is hajlamos volt. Az empátiához való viszonyulás egyébként a többi tanulmányra is jellemző. De az is világos a tanulmányokból, hogy a két tematikus szám és benne minden szerző elegánsan megkerüli az alapdilemmát, azt, hogy a pszichoanalízis aligha sajátithatja ki az idegtudományt, hiszen az interperszonális, interszubjektív perspektíva minden pszichoterápiás tevékenységet kifejez, jóformán nincs benne specifikus az analízisre nézve, pl. a tükörneuronok aligha magyarázzák a divány-helyzet dominanciáját (noha van említés arról, hogy a hangra is rezonálnak), és minden más irányzat is pszichogenetikusan, fejlődéslélektanilag, interperszonálisan alapozza elméleteit és módszertanát. Közben meg ott van a zavaró valóság, a pszichoanalízis nem tudja igazolni fölényét a terápiás hatékonyság terén, és nem ér el jobb eredményeket, mint a sok tucat egyéb irányzat, és nem tudja bizonyítani, hogy a Freud által hagyományozott és lényegében ma is használt terápiás út optimális és szükségszerű. Ezek még megvitatandó kérdések, és ha kitágítjuk látókörünket, és más elm életekre, terápiás technikákra is figyelünk, akkor megkérdőjelezhető a pszichoanalízis Davis által is említett biológiai önfeladása és önkéntes integrációs kedvének értelme.De ezek még megvitatásra várnak, és talán ez a két tematikus szám is segít, hogy a vita egyszer elinduljon. Itt nálunk is, merthogy a világban már jó ideje megy, ha ezt a pszichoanalízis „geocentrikus” világképe eretneknek is tartja. Buda Béla dr.