„Ha azt nézzük, tisztességes tudott maradni egy nagyon bonyolult században, bár sokan úgy gondolják, hogy egyszerű meghúzni a határt a tisztesség és tisztességtelenség között, de szerintem ez nem is olyan könnyű. Nemcsak személy szerint ő élt tisztességesen, hanem a műveiben is megjelent ez. Képes volt ezeket a műveket egy más értékszinten tartani, ami már nem rendszerfüggő" – mondta apjáról Örkény Antal. Örkény István mindannyiunk kedvence 1912-ben Budapesten született, jómódú polgárcsalád fiaként. A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, majd a műegyetem vegyészmérnöki karára iratkozott be, ahol 1934-ben kapott diplomát. Első jelentős novelláját, a Tengertáncot József Attila közölte a Szép Szóban. Az írás után rendőrhatósági figyelmeztetésre Örkénynek 1938-ban Londonba kellett utaznia. Első kötete, a Tengertánc, 1941-ben jelenik meg, s evvel máris bekapcsolódik a modern európai áramlatokba. 1942 áprilisában bevonultatták be katonának, a 2. Magyar Hadsereg katonájaként indul a doni frontra. 1943-ban hadifogságba esett. 1946 karácsonyán tér haza. A háború, majd a hadifogság szenvedéseit, megpróbáltatásait dokumentarista prózában jelenítette meg. 1947-ben jelent meg a Lágerek népe, melyben ezt az időszakot dolgozza fel. Az 1956-os forradalomban való részvétele miatt nem publikálhatott. Mindezek után az első kötete, a Jeruzsálem hercegnője (1966) az irodalmi élet szenzációja lett; melyben új hangvétel csendült meg. Ironikus társadalmi szatírákkal és a groteszk térhódításával. Ebben kapott helyet az Egyperces novellák első ciklusa. A groteszk Örkény korának kifejezésére használja a groteszket, mely a válságban lévő korok adekvát stíluseszköze. egyperces novelláinak ő adta ezt a címet, nyúlfarknyi novelláinak előzménye a pesti vicc és a kabaré, de persze ne felejtsük ki az elődök sorából Szókratész párbeszédeit és a görög bölcselkedők hosszú sorát sem. Az írások rövidsége megköveteli a rendkívüli tömörítést, az olvasói képzelet tölti ki az űrt. A rövid írások archetipikus léthelyzetekben mutatják be a huszadik század emberének problémáit, konfliktusait; elsősorban az elidegenedést, egyén és történelem viszonyát. A világ korunkban alapjaiban ellentmondásos, a tiszta kommunikáció lehetetlen, a dolgok automatizmusa elsodorja az embert. Filmszerűen éljük át helyzetetek, melyekben dramatizálva, bizonyos fura automatizmussal, mintegy fordítva is történhetnek a dolgok. a világ rendje kibillen, felborul. Egy művet groteszkké az abban felhasznált elemek társítása és egymás mellé szerkesztése tesz. A művész csak találgat, s már nem összegez. Az irodalmon belül ezzel az eszközzel többen éltek, meghatározó jelentőséghez jutott Jonathan Swift és E.A. Poe műveiben is, a huszadik században Franz Kafka, a magyarok közül Weöres Sándor és Örkény István is. A Tóték című darabját 1967-ben mutatták be, s ez meghozta számára a világsikert. Mindenkinek más a kedvenc Örkény egypercese. Nekem ez: A SZÍNÉSZ HALÁLA Ma délután az Üllői út egyik mellékutcájában eszméletét vesztve összeesett Zetelaki Zoltán, a népszerű színművész. A járókelők bevitték a közeli klinikára, de ott hiába próbálták a tudomány legújabb vívmányaival - még vastüdővel is - életre kelteni. A jeles színész, hosszú haláltusa után, este fél hétkor kiszenvedett; tetemét átszállították a Bonctani Intézetbe. A Lear király esti előadása e tragikus esemény ellenére is zavartalanul folyt le. Zetelaki késett ugyan egy kicsit, s az első felvonásban feltűnően fáradtnak látszott (néhol szemlátomást a súgó segítségére szorult), de aztán egyre jobban magára talált, s a király halálát már olyan meggyőző erővel jelenítette meg, hogy nyíltszíni tapsot kapott érte. Utána hívták vacsorázni, de nem ment. Azt mondta: - Ma nehéz napom volt. Lipták Judité pedig ez: VÁGÓHÍD Előbb egy kilátótoronyba vittek, ahonnan beláthattuk az egész panorámát. Aztán az elnöki palota renaissance udvarát bámultuk meg, innen egy gyógyforráshoz vezetett utunk, ahol - vezetőnk biztatására - mindnyájan megkóstoltuk a kút savanykás, de életadó vizét. Visszaültünk az autóbuszba. A hangszóró most a Belváros szépségeit ecsetelte, s aztán megálltunk a Nemzeti Képtár előtt. A szoborgyűjteményt végignéztem, de aztán fájdalmak leptek el, és nem mentem tovább. A többiek néhány szép Rembrandt- és Breughel-képet láttak. - Most - szólalt meg a hangszóró - városunk egyik legmodernebb intézményét, a vágóhidat tekintjük meg. Az állatok lemészárlása oly humánus, sőt nemes alapelvek alapján történik, hogy nemcsak a gyenge idegzetű hölgyek, hanem a gyermekek is bátran végignézhetik. Hatalmas csarnokokon mentünk végig. Minden fényárban úszott, a márványfalak között halk zene szólt, melyet egyetlen bődülés vagy röffenés sem zavart meg. Utunk a mázsálótól egészen a sonkapácolóig vezetett, s minden egészen más volt, mint ahogy elképzelésemben élt. Nem láttam megtorpanó, felhorkanó, visszahőkölő állatokat, sem tagbaszakadt székálló legényeket, amint lesújtanak a nehéz taglóval. A vágómarhák, a sertések, a birkák hófehér folyosókból léptek elő, s egy nagy teremben, mindenféle áramütés vagy kábítószer vagy mérgesgáz nélkül lassan elálmosodnak, lepihennek, s oly észrevétlenül szenderültek át a halálba, mint ahogy a folyótorkolatban az állóvízbe siklik át egy csónak. Félrevontam az idegenvezetőt. - Egy szívességre szeretném kérni - mondtam. - Sajnos, nem lehet - válaszolta. - Nyomós okaim vannak - mondtam. - Mindenkinek nyomós okai vannak - mondta. - Meghálálnám a szívességét - mondtam. - Nekem már vagyonokat ígértek - mondta. - A birkáknak szabad? - kérdeztem. - Sajnálom - mondta. - Szigorúan tilos. Persze mindkettő a halálról szól. NZS