"Mindenki gondolhatja magáról, hogy bűnrészes, s gondolnia is kell, hiszen olyan kegyetlen dolgok vannak intézményeinkben és szokásainkban, hogy igazságosan senki sem érezheti felmentve magát a szétterjedt cinkosság vádja alól. Legalább a bűnös közöny vétkét biztosan elkövettük mindannyian." Simone Weil hatása a „gyenge kapcsolatokéhoz” hasonló, ezek biztosítják egy hálózat stabilitását, gazdagságát, vagy a ritka jófajta mérgekéhez, csak ritkán nyúlunk hozzá, kis adagban, mégis megváltoztatják az életünket. De hasonlíthatnánk akár az éles fényhez is, mely azonnal más megvilágításba helyezi az addig jótékony homályba bugyolált kis élethazugságokat. Hogy milyen bátor volt. Igazából az nyűgöz le. És milyen alázatos. Az irgalom vad ereje dolgozott benne, ám ugyanakkor amit mond, akár egy igazi orákulum, hiszen az volt, a köznapi, médián kövérre hízott, unalomtól álomittasan borzas elme számára szinte befogadhatatlan. Ez a nyílt, mégis metaforákban gazdag, paradoxonokkal tűzdelt beszéd nem azonnal felfogható. Kivéve sokat idézett ilyen aforizmáit, mint: A világ van, rossz és irreális, Isten nincs, jó és reális. „Az, ami kifejezetten ellentéte egy bűnnek, sose lehet valóban jó. Legtöbbször alig különbözik a bűntől! Például: a lopás a magántulajdon bálványozásától; a házasságtörő nő a ,,tiszta asszonytól''; a spórkassza a tékozlástól; a hazugság az ,,őszinteségtől''. A köznapi gondolkodás már itt meghátrál, hát mi a baj a spórkasszával?- kérdezi riadtan, kezét az arcára csapva. Persze amúgy sem olvasunk filozófiát, mit bánjuk Spinozát, az egzisztencialistákat, talán esetleg egy kis Nietzsche még belefér, azt értjük, de lassan kihalnak, akik Kantot vagy Hegelt olvastak valaha is. Őt Pilinszky plántálta a magyar köztudatba. „Szeretnünk egy idegent, megfordítva annyit tesz, hogy idegenként kell szeretnünk önmagunkat.” De hát kortársai között sem volt különösebben népszerű, életében nem publikált szinte semmit, később, Camus hatására és közbenjárására fölfedezték, ám gondolkodói munkásságát jobbára kerülgetik, ódzkodnak elmélyült olvasásától. Nem illik semmilyen kánonba, szerencsére. Így aztán megkerülhetetlen. Töredékei a tudás villanófényében rögzített mondatok, filozófiája az abszolútum utáni vágyból fakad, életének közvetlen tapasztalatain, vallásos élmény által ihletetten született. Egy konzekvens szenvedéstörténet hitelesítette megvilágosodást rögzítenek. Szelíden. Ahogy írja, magasabb inspirációra hagyatkozott. Értelmezésük ehhez mérten problematikus. „Hogy nem fejtünk ki minden hatalmat, amivel rendelkezünk, ezt jelenti az üresség elviselése. Ez ellene mond minden természeti törvénynek: erre egyedül a kegyelem képes. A kegyelem betölt, de nem hatolhat be, csak oda, ahol üresség tátong, és épp ezt az űrt ő maga készíti elő. Ugyanez áll a tartozás elengedésére vonatkozóan (ami nemcsak a rosszat illeti, amit velünk tettek, hanem a jót is, amit mi cselekedtünk másokkal). Ezzel is űrt támasztunk magunkban. Űrt támasztani magunkban, ez természetfölötti dolog. Hol lelünk a természetben reakciómentes energiát? Máshonnét kell az ilyennek érkeznie. De mindenekelőtt szükséges valamiféle hívás, reménytelenség, mielőtt az üresség bennünk megszülethetnék. Ürességünk: sötét éjszakánk. A csodálat és a szánalom (a kettő együtt mindenesetre) tartalmaz reális energiát. De ez az első átmeneti és mulandó. Kell lennie egy tökéletesen viszonzatlan időszaknak, természetes vagy természetfeletti értelemben.” Simone Weil pokoli fejfájással küszködött egész életében. s ez a hosszantartó, krónikus fájdalom, amit száz baja közepette nem kezeltetett, egyik forrása volt megvilágosodásának. A komoly betegségek révén fölélesztett transzcendens kérdések iránti fogékonyság hatékonyan inspirálta a válaszok közvetítésére. Halálos betegen, módszeresen koplaltatva magát kimerítő fizikai munkát végzett. Nem kívánt az egyház intézményes biztonságába húzódni, részt kívánt venni a megalázottak és megnyomorítottak mindennapi életében kiváltságok nélkül; misztikus volt a szó legnemesebb értelmében. NZS 2013. 11.22.