Kierkegaard föl szokta panaszolni, hogy "a különbségtevések kora elmúlt". A kétségbeesés és a depresszió megkülönböztetésének kora biztosan elmúlt. Sőt, ha valaki manapság azt mondaná, hogy erőt vett rajta a kétségbeesés, bizonyosan azt gondolnánk, valójában azt akarta mondani, hogy depresszióba esett. Nyilvánvaló, hogy a "kétségbeesés" a megszentelt rend összeomlásával került használaton kívül. Régen a kétségbeesést a hét főbűn egyikeként tartották számon, mert úgy gondolták, aki kétségbeesett, az elfordult Istentől. Ma a kétségbeesésen csüggedtséget értünk, a csüggedtségen depressziót, a depressziót meg az ember - mint Kierkegaard mondja – „mit Pulver und Pillen” kezeli, azaz gyógyszert szed rá. Időnként elégedetlen vagyok ezzel a mai tendenciával, hogy a lélek minden fájdalmát valamiféle "kémiai egyensúly megbomlásán" alapuló betegség tüneteként kezeljük. Kierkegaard komoly figyelmet szentelt a mentális gyötrelmek értelmének; a témára vonatkozó elmélkedései sokat mondhatnak egy olyan kor számára, amikor a legtöbb ember élete valamely szakaszában lelki problémái - leginkább depressziója - kezelésére orvosi segítséget vesz igénybe.” – írja Gordon Marino bölcseleti író a nagy filozófusról. Fölmerül a kérdés, hogy bölcseletről van-e szó egyáltalán, ha Kierkegaard életművét tekintjük – hiszen életének nagy filozófiai, teológiai dilemmáit jelenítette meg, kérdésfeltevései minthacsak az irodalom eredetvidékéről származnának egyszerre játékosan és filozófiai súlyokkal terhelten. Nézetei szerint a filozófiának le kell mondania az objektivitás általános igényeiről, s kizárólag egzisztenciális problémákra kell irányulnia, s így az individuális emberi lét vizsgálatát tartotta elsődlegesnek. Tudva lévő, hogy egész életében küzdött a melankóliával Kierkegaard (kinek nevét nem igazán tudjuk, hogyan is kellene kiejtenünk, s maga a név jelentése is baljós, templomkert, ami abban az időben gyakran sírkertnek adott otthont). Vizsgáló szemmel figyelte és bőséges jegyzetekkel látta el az átélt mélakórt. E lelki fájdalom sajátos sötét színbe vonta életét, állandó és feloldhatatlan lelki gyötrelmeket okozva, melyek tüneteit a természettudós állhatatosságával figyelte meg és rögzítette. Mindazonáltal depresszióját vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy az szellemi tanítója is lehet: "Leírhatatlan áldás számomra, hogy olyan depressziós vagyok, amilyen vagyok. Ha természettől boldog ember lettem volna, és úgy tapasztalom meg azt, amit íróként megtapasztaltam, azt hiszem, szükségképpen megbolondultam volna." Veleszületett melankóliáját tanítómesterének tekintette, amely megtartja őt, rögzíti az istenfélelemben és nem engedi belehullani a képzelgésbe. "Volt merszem mindenért imádkozni, még a legmeggondolatlanabb dolgokért is, egy kivételével: nem imádkoztam avégett, hogy megszabaduljak korai éveim óta gyötrő mélységes szenvedésemtől, amelyet Istennel való kapcsolatom részének értelmeztem." Kierkegaard az emberi létezéshez igazítja az eszméket, bölcselete szerint az élet értelmetlen, hiszen félelemmel telítődött s a lét kérdéseit csak irracionálisan, vallásos megközelítésből lehet vizsgálni. A kétségbeesés a szellem, az én betegsége, amelynek három általános formája lehet. ha nem tudjuk, hogy van énünk; ha nem akarunk önmagunk lenni vagy ha önmagunk akarunk lenni. Az emberi létezés az esztétikai: spontaneitás és szabadosság, az etikai: jó lelkiismeret, és a vallási: végtelen rezignáció -- stádiumokon halad keresztül. A vallás ily módon a lét legfelsőbb állapota és a `kereszténység nem tan, hanem egzisztenciális üzenet`. A választás, szabad akarat, egzisztenciális döntések kérdéskörében feltárja az ismétlés problematikáját: “Csak a szellem ismétlése lehetséges, az időbeliben ez sohasem lesz olyan tökéletes, mint az örökkévalóságban, mely az igazi ismétlést jelenti.” A földi jó világában Kierkegaard szerint van, ami visszakapható, de az ember – ha nem figyel – a minden elnyerésén túl rémületesen könnyen elveszít valamit, ha kétségbeesik: elveszti önmagát. Filozófiáját tekintik az egzisztencializmus első megnyilvánulásának. NZS