A statisztika szerint évente Magyarországon egy kisebb fajta város lakossága tűnik el önkezű halál által. Ez a társadalmi jelenség az egész emberiséget érinti. A WHO 1968-as statisztikája szerint: „A második világháborúban 6 év alatt megközelítőleg 32 millió ember pusztult el. Ha a szerényebb adatokat fogadjuk el, a háború befejezése óta eltelt 24 esztendőben öngyilkosság következtében Földünk országaiban meghalt 8,7 millió ember, s öngyilkosságot kísérelt meg 60-70 millió. Nincs hát benne semmi túlzás, ha az eddig elmondottak alapján azt állítjuk: íme, az emberiség önmaga ellen folytatott szakadatlan és legvéresebb, legkegyetlenebb háborúja.” Az élet végéhez való viszonyulás az emberiség egyik nagy, kulturálisan meghatározott kérdésfeltevése. Az írásbeliség megjelenésével pontosabb képet alakíthatunk ki arról, hogyan viszonyultak eleink a tényhez, hogy az életünk véges, és ezt a véget akár tudatosan előidézhetjük mi is. Állati öndestruktivitás nincs (legalábbis nem igazolt tudományosan), ezért kijelenthető, hogy az öngyilkosság humánspecifikus jelenség. Az ősi folyammenti kultúrákból fennmaradt írásbeli emlékekben még alig esik szó az öngyilkosságról, annál inkább tárgyaltatik a görög-római nagy szerzőknél. Szinte nincs olyan nagy ókori filozófus, aki ne foglalt volna állást ebben a fontos kérdésben. Platón Phaidón című művében kifejti, hogy csak az államnak van joga az életet elvenni, és még bizonyos szankciókat is latolgat az öngyilkosságot megkísérlők felett: „Dicstelen sírba helyezni” őket. Bár három enyhítő körülményt elfogad: ha az állam rendeli el, ha az illetőt nagy szégyen, vagy súlyos szerencsétlenség éri. Arisztotelész hasonló állásponton van: az öngyilkosság a józan ész, az erkölcs és az állam ellen való cselekedet, ám ő is megengedettnek tartja bizonyos esetekben az önként vállalt halált. Szinópéi Diogenész, cinikus görög filozófus, aki nem volt túl nagy véleménnyel embertársairól, számos szellemes és mélyértelmű gondolat mellett azt is mondta, hogy miként a szolgák az uraiknak, úgy engedelmeskednek a hitvány emberek a vágyaiknak. Másutt gúnyosan kijelentette: „Ha valamire, akkor arra beszélnélek rá, hogy kösd fel magad.” Az életuntság, bajok és búskomorság ellen mindenképpen ezt ajánlotta, feltéve, ha az értelem nem tud a bajokon úrrá lenni. Epikurosz szerint a bölcs ember, aki nem menekül az élettől, a halál elől sem menekül, s arra törekszik, hogy életét minél kellemesebbé tegye. De ezt nem kicsapongással éri el, hiszen "Az élet célja a gyönyör, de nem a romlott erkölcsűek és az életművészek gyönyöre, ahogyan néhány tudatlan ember hiszi, aki nem akar minket megérteni, hanem a testi szenvedés hiánya, és a lelki szenvedés hiánya." Az epikureusok szerint az ember elidegeníthetetlen része, sajátja a szabadság, s ezzel együtt az élet feletti szabad rendelkezés. A sztoikusok azt vallották, hogy a legfőbb erény az ész;értékelésük szerint a legtökéletesebb ember a bölcs, aki a világegyetem rendjét átlátja s azt cselekvése mértékévé teszi. A bölcs, ha kell, meg tud válni vagyonától, minden tulajdonától, így az életétől is. Zénon, Kleanthész önkéntes éhhalállal múltak ki, sőt, bizonyos körülmények közt a sztoikusok az öngyilkosságot kötelességnek tartották. A kései Római Birodalomban Juvenalis a dicsőség csúcsán bevégzett életet dicsőíti, s bár Cicero nem élt fennen hirdetett elveinek megfelelően, Cicero véleménye az epikureusok nyomán az volt, hogy az embernek jogában áll beavatkozni a folyamatokba. A Római Birodalomban nem volt szokatlan jelenség az öngyilkosság. A társadalmi elit tagjai között erős volt a késztetés arra, hogy becsvágyuktól vezéreltetve kivívják maguknak a köz elismerését. A lelki nagysághoz tartozik az érett, megfontolt döntés a halálról is. Számos leigázott birodalom uralkodója választotta ugyanakkor ezt a módot, hogy elkerülje a fogságba esés megaláztatását és a kínzásokat. A kényszerített öngyilkosság persze más kategória, de jellemző erre a korra. Az arisztokrácia számára fenntartott kivégzési mód volt, hogy bürökkel vagy a kardba dőléssel végezhetett magával az illető. A leghíresebb halálra kényszerített filozófus Szókratész volt. Megölte magát a sztoikus Seneca is. És nem hagyhatjuk megemlítetlenül Apiciust, a hírhedt ínyencet, aki fiatal korában a pletykák szerint Tiberius kegyencének és miniszterének, Sejanusnak szeretője volt. Seneca úgy hallotta, hogy Apicius százmillió sestertiust fecsérelt el kulináris kísérleteire és lakomáira. Amikor rádöbbent, hogy „mindössze” tízmilliója maradt, sürgősen véget vetett életének, mert úgy érezte, hogy tízmillióból csak nyomorogni lehet. Nagy Zsuzsanna Forrás: Kapin István: Munkálatok https://www.atanaz.hu/foisk/munkalat/mu_01_04.htm