Nagy fába vágja fejszéjét az ember, ha hozzálát a huszadik század történetét és emberi sorsait, azaz mindent átfogó „nagyregény” olvasásához. A Párhuzamos történetek című mű, akárcsak az Emlékiratok könyve, tabló. Szereplői és történetei is megszámlálhatatlanok. Újdonságának varázsa épp abban áll, hogy e káoszban az egymástól független történetek dzsungelében éppen a testek egymásra hatásának, egymásra gyakorolt vonzásának, egymásra irányuló vágyakozásának és egymásról őrzött emlékezetének nagy történetét írja meg. A történetekben a szinkronicitás többrétű: különböző személyek térbeli, képzetbeli, érzéki tapasztalásainak egybefüggő hálózata olyan sajátos komplexitást alkot, mely a valóság kaotikus mezejét és mégis a rend képzetét hivatott leképezni. Ez adja a remekmű sodró erejét is. Egy történeteken túli valóság bontakozik itt ki, melyben a történetek száma végtelen, és bár képzeletbeli a rajtuk keresztül felrajzolt táj, mégis megfelel az általunk ismert történelmi, emberi szabályoknak. A Párhuzamos történetekkel című alkotás megadja korunk válaszát a realizmus felbomlása után a századelő irodalmában fölmerülő kérdésekre. A mű bár nem könnyű olvasmány, elmélyült odafigyelés, beleélést követel, befogad világába. S végülis olyan, a reveláció erejével ható kulturális élmény, melyet kár lenne kihagyni. Német lapok A hírek szerint a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung című német lap interjút közölt Nádas Péterrel a Párhuzamos történetek című regényének németországi megjelenése alkalmából, a Die Welt című konzervatív lap pedig a hétvégi számában könyvkritikát és budapesti riportot közölt a szerzővel. A német lapban megjelenő interjúban a szerző kifejtette: nem tudja és nem is szeretné összefoglalni több mint 1700 oldalas írását, amelynek műfaji meghatározása is kétséges. Vajon családregény a Párhuzamos történetek? "Igen és nem. Kalandregény? Igen és nem. Krimi? Igen! És nem!" A regény "szerkezete: káosz" - mondta. "A felvilágosodás gyermeke vagyok, és a felvilágosodás gyermekei nem szívesen látják a világot kaotikusnak. Megpróbálják rendbe szedni a világ kaotikus vonásait (…), ez azonban szerintem hiábavaló próbálkozás. A világ kaotikus, ezért a regény szerkezete is kaotikus. Számomra az irodalmi konvencióknál fontosabb volt a valóság" - fejtette ki Nádas Péter. A testiség kifejező ábrázolására vonatkozó kérdésre válaszolva hangsúlyozta: a sebésztől sem kérdezik meg, milyen szörnyű dolgokat művel finom - "vagy nem finom" - kezével a műtőasztalon heverő testtel. Az ilyesmi "hozzátartozik a mesterséghez" - mondta, hozzátéve, hogy íróként nem lehetett tekintettel a polgári érzékenységekre. "A pornográfia és az orvosi csúcsteljesítmények korszakában már nem lehet titokban tartani a Az 1724 oldalas regény 18 évig készült, ez naponta átlagosan egynegyed oldalt jelent - vetette fel Johanna Adorján, az interjú készítője. Nádas Péter ezzel kapcsolatban elmondta, hogy sok elkészült anyagot végül nem használt fel, másrészt viszont napi teljesítménye valóban nem nagyon nagy. "Sokat írtam életemben, ha mindent összeszámolunk, de mindig lassan és körülményesen. Talán azt írásaimnak is jót tenne, ha nagyobb spontaneitással dolgoznék" - mondta. Hozzátette, hogy aki 18 évig dolgozik egy könyvön, az "nagyon szerényen él". Korábban a külföldi publikációk révén mindig "tudtam finanszírozni a következő hónapot vagy évet. Most már nem, viszont "van egy nagy kertünk, és azt esszük, amit megtermelünk". A Die Welt Magyarország alvilágai a mi alvilágaink címmel közölt kritikát a Párhuzamos történetekről. Tilman Krause, az írás szerzője kritikája bevezetőjében azt emelte ki, hogy "a nagy elbeszélő Nádas Péter gigantikus elbeszélés-szövevénybe fonja össze a 20. század ösztönszerű oldalát". Krause szerint úgy tűnik, nem lehet szabadulni a 20. századtól. Az legalábbis ténykérdés, hogy az utóbbi évek legjelentősebb elbeszélő művei mind a 20. század eseményeit igyekeznek feldolgozni. Ez vonatkozik Magyarországra is, amely "nagy írók országa" - állapította meg a kritikus, aki szerint Kertész Imre után Nádas Péter is "biztosan megkapja majd a Nobel-díjat". A Párhuzamos történetek a szó szoros értelmében "egyenesen a testbe" tartanak, az emberi cselekvés hajtóerejét az emberi "ösztönszerkezetben" találják meg. Az európai polgárság dekonstrukcióját "ismét, talán utoljára" Sigmund Freud, vagyis a pszichoanalízis eszközeivel kísérlik meg, és alkalmazzák annak a Klaus Theweleits eszközeit is, aki a fasiszta személyiség lelkivilágát a testi-nemi magatartás alapján próbálta magyarázni. Így aztán a mű hosszú-hosszú szakaszokon keresztül egy merő "drasztikus bacchanália, amelyben testnedvek folynak és szaglanak", ami gyakran közelíti az elviselhetőség határát és "kéjes gyönyörrel sérti mega jó ízlés szabályait". Mindez azonban "hallatlan gyengéd, hajlékony", és a legkifinomultabb "lelki szerteágazódásokat" is bemutatni képes nyelven jelenik meg, Christina Viragh "csodálatra méltó" fordításában. A Die Welt A világszörnyűség szelídítője címmel budapesti riportot is közölt a Párhuzamos történetek megjelenése alkalmából. Paul Jandl, az írás szerzője egyebek között kifejtette, hogy Nádas igen rendezett otthonát látva úgy tűnik, mintha "nagy regényének vibráló erotikájához kapcsolódna egy párhuzamos történet az otthonos fennköltségről". Például a dolgozószobában van egy "keskeny biedermeier asztalka", amelyen csak egy laptop fekszik, és nemigen gondolná az ember, hogy ez "a teremtő eszköze annak a testiségnek, amely mostanáig alig fordult elő az irodalomban". Forrás: MTI