Az ötvenes évekbeli politikai kényszer és publikálási tilalom Magyarországon különös kulturális következménnyel járt: minden idők leggazdagabb gyermekvers-irodalma született meg. Legkiválóbb alkotóink próbálták ki magukat a műfajban. Az egyik legismertebb alkotó, Weöres Sándor sorai generációk emlékezetébe égtek bele. Játékossága mellett ő egyik legkomolyabb költőnk, akinek jelentősége messze túlmutat az eddig feltárt területeken. Par excellence költő volt, annak született, s művészete még az irodalmárok számára is titokzatos, felfedezetlen hatalmas birodalom. Az intézményesült hatalom számára pedig az is marad, mert nincs eszköztára hozzáférni ehhez a dimenzióhoz. A mesterek nem tanítják az igazságot, azt csak átvenni lehet. A kutatás a tanítvány dolga. Amit ismerünk belőle, az is csupán a jéghegy csúcsa. Persze sokan, sokhelyütt szavalják, zümmögik, döngicsélik verseit, ám ez csupán vékony szelet, korántsem tükrözi a teljességet, akárcsak a személyéről kialakult kép sem fedi a valódi lényt. Hiszen a gyerekhangú fura bácsika, akit ismertünk, a jóságos manó alakja elfedte a géniuszt, a magyar költészet egyik legnagyobb zsenijét. Ebben persze ő maga is ludas volt, hiszen szerette felelőtlenebbnek, ügyefogyottabbnak és műveletlenebbnek feltüntetni magát, annál, aki volt. Talán nem közismert, hogy már 15 évesen verseket írt, és már akkor kapcsolatba került a Nyugat íróival, akik igen nagy tehetségnek tartották, s a 30-as évektől kezdve a harmadik nemzedék vezéregyéniségének tekintették. Bölcselete már ekkor igen karakteres volt. A beteg istenek mind haldokolnak, ép embereké lészen a világ. A bölcs kérdezni és mérgezni tud csak, mi lelket épít: az ostobaság. Az ész szétbontott minden bonthatót itt, nincs neki mit tovább erjeszteni. Te boldog abroncs, szorítsd lelkeinket! Ostobaság, gyógyíts, te mennyei! WEÖRES SÁNDOR: HAT VERS A BETEG ISTENEK... Életében és művészetében alapvetően fontosnak bizonyult a spiritualitás és a keleti kultúrákban való elmélyülés. Szellemiségének rendkívüli ereje megmutatkozott különleges beleélő képességében és nyelvi bravúrjaiban, Erőteljes művészetének jellegzetes vonulatát alkotják azok a művek, melyekben metafizikai kérdésekre igyekszik lírai válaszokat találni. Feleségének, Károlyi Amynak köszönhető, hogy egységes életmű született annak ellenére, hogy 1958-tól kezdve lényegében nem publikálhatott. Lényegében a felesége tartotta kordában ezt a magát a világban szétosztani kívánó, játékos, bohém jellemet, ő teremtette meg a megfelelő körülményeket, a módszeres alkotótevékenységhez szükséges biztonságot, a polgári rendezettséget, mely garantálta a folyamatos munkát és a kibontakozás lehetőségét. „ Kiseprűztem innen az államot, az ivócimborákat, a hölgykoszorút, igen, az életem főműve Sándor volt. Seprűvel a kezemben élni!" – mondta a költőfeleség, Károlyi Amy. Weöres önmaga számára is titok volt, s a módszeres önnevelést, önvizsgálatot egész életében folytatta. Önarckép Barátom, ki azt mondod, ismersz engem, nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek, miket magam választottam; nyisd szekrényemet: benn semmi jellemzőt sem találsz. Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom, de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem rég megszokta kezem dombját-völgyét, de ő sem tud mesélni rólam. Pedig nem rejtőzöm -- csak igazában nem vagyok. Cselekszem és szenvedek, mint a többi, de legbenső mivoltom maga a nemlét. Barátom, nincs semmi titkom. Átlátszó vagyok, mint az üveg -- épp ezért miként képzelheted, hogy te látsz engem? Művészetének mélységéről fogalmunk sincs, annak mélyben rejtőző végtelen birodalma csak a módszeres kutató előtt villantja fel tájait. S micsoda tájak ezek! Mit kezdjünk hát az efféle mondatokkal? „Önmagad beutazása: a mindenség beutazása. A térbeli világ úgy viszonylik a mindenséghez, mint egy ruhazseb az élő-testhez. Éjjel, a csillagos ég alatt felfohászkodsz: Míly nagy a világ! De ládd: egyetlen gondolatod a legtávolabbi égitesten is túl-fut pillanat alatt. Egy gondolattól a másikig végtelenül hosszabb az út, mint csillagtól csillagig. Az ember a teret végtelennek érzi, de valójában úgy szorong a térben, mint egy börtönkamrában, melynek sem hossza, sem szélessége nincs egy teljes lépés. Aki lényében a végtelen áramokig hatol, a kamra falán kis rést ütött; aki személyiségét feloldotta, a kamra falán akkora rést ütött, melyen már kifér.” Vagy ezzel?: „Az értelem úgy gondolkozik, hogy a gondolatokat szó-sorozattá öltözteti. Aki értelme mögé, a végtelen áramok világába hatol, itt más gondolatformához jut, mely "angyali értelem"-nek nevezhető: a lelki tartalmak nem szavakként, hanem álló és mozgó alakzatokként jelennek meg egy másvilági térben; itt nem vidám, szomorú, kellemes, kellemetlen gondolatok vannak, hanem gömbölyded, szögletes, sima, redős, egyszínű, tarka gondolatok. Megnevezhetetlen élesség és tompaság, ragyogás és homály együttese borít mindent, mely leginkább "hangtalan zené"-nek nevezhető; ez az angyalokból áradó zene, a szférák zenéje. S a végtelen áramokon túl, a teljességgel-egyesülésben megint más a gondolatforma: ez az "isteni értelem", melyben a gondolkozó, gondolattárgy és gondolat azonos.” Bölcselete kiérlelt, megértéséhez számtalan tapasztalat kell, igaz gondolatokat, szemléletet kaphatunk a költőtől, nemcsak csengő-bongó szavakat. Költészete üzenet, mely még az utódok megfejtésére vár. NZS 2013. 08.20