TARTALOM

 VISSZA

 


O tempora, o mores!


O tempora, o mores!

| |
 

Steven Pinker, a Harvard Egyetem nagyhírű professzora nem ismeretlen a magyar olvasók előtt sem, lévén korábban két könyve is megjelent magyarul: A nyelvi ösztön (1994/1999) és a Hogyan működik az elme (1997/2002). Pinker a kognitív tudomány, a pszicholingvisztika és az evolúciós pszichológia szakértőjeként és népszerű terjesztőjeként vált ismertté, valódi nemzetközi sztárjává. 2002-ben megjelent Blank Slate (Üres lap) című könyvében szűkebb kutatási területeinek felismeréseit az evolúciós megközelítések társadalomtudományban való megjelenésének történetét áttekintve már tágabb kulturális összefüggésben tárgyalja. Pinker ezekkel a könyveivel úttörőjévé vált a tudományos közírás (science writing) kilencvenes években kibontakozó műfajának, amely azzal a céllal lép fel, hogy a tudományos ismereteket a szélesebb nyilvánosság számára is könnyen elérhetővé tegye.

Az újonnan magyarul megjelent könyve, Az erőszak alkonya, ezt a perspektívát tágítja még tovább, amennyiben az emberi civilizáció fejlődéséről nyújt átfogó képet. Pinker az erőszak jelenlétét vizsgálja a különböző történelmi korszakokban és kultúrákban és arra a következtetésre jut, hogy soha korábban nem volt hétköznapi és társadalmi életünkben olyan kevés erőszak, mint manapság, a fejlett nyugati kultúrákban. Pinker ezzel két – még ma is létező - álláspontot igyekszik nagy mennyiségű adattal, tudományosan cáfolni. Az egyik, hogy a vallások, a hagyományos intézményrendszerek visszaszorulása erkölcsi hanyatlást is maga után von. Egy szekuláris, modern, tudományos világképen alapuló „humanista” társadalom éppen hogy jobb életet eredményez, mivel ezeken belül visszaszorul az erőszak. A másik, hogy bár mindenhonnan az erőszak képei bombáznak minket, leginkább a mai médián keresztül, ami azt sugallja, hogy egy nagyon erőszakos és veszélyes világban élünk, ez valójában csak egyfajta kognitív torzítás: a tények azt mutatják, hogy a valós helyzet éppen ellentétes ezzel, nagyobb békében és biztonságban élünk, mint valaha.

Pinker ebben a könyvében is követi korábbi könyveinek stílusát és műfaji sajátosságait, a tudományos precizitás megőrzése mellett ír egyfajta nagy lélegzetű (mintegy 900 oldalas) „esszét”, amely a legkülönbözőbb hátterű és érdeklődésű (pszichológus, szociológus, történész, filozófus, biológus) szakemberek mellett az általános, művelt és gondolkodó olvasóközönség számára is hasznos és gondolatébresztő forrásul szolgál.

Pinker központi állítása szerint az erőszak csökken a (tágan értelmezett) nyugati kultúra története során. Ennek bizonyításában igen alapos munkát végzett, oldalak százain keresztül igazolja adatok, grafikonok segítségével ezt a tendenciát. Miközben növekszik az általános jólét, csökken az írástudatlanság, folyamatosan csökken a gyilkosságok aránya, megszűnik a rabszolgaság, egyre kevesebb a háború, a népirtás, csökken a halálos kimenetelű konfliktusok aránya, visszaszorul a családon belüli erőszak vagy a testi fenyítés az otthonokban és az iskolákban, folyamatosan javul az állatok, gyerekek és nők helyzete, csökken a szegénység és nő a társadalmi szolidaritás. Pinker szerint ezek nehezen megkérdőjelezhető tudományos tények, minden esetleges ellenkező híresztelés ellenére ma jobb világban élünk, mint elődeink. Ha valahogy idecsöppennének a mai világunkba az Iliász vad érzelmű hősei, a keresztény középkor szentjei, az iszlám alapítói, a viktoriánus erkölcscsőszök, vagy a marxista forradalmárok, kénytelenek lennének elismerni, hogy a mai világunk erkölcsileg jobb, mint az övék volt.

Ezzel el is érkeztünk egy fontos kritikai szemponthoz. Pinker elfogadja, hogy az erőszak visszaszorulása egyszersmind az erkölcs/etika terén is egyértelmű előmenetelt jelent. Az erkölcs és a jobb élet fordított arányban áll az erőszak jelenlétével: a kevesebb erőszak egyenlő az erkölcsösebb, civilizáltabb, jobb élettel. Természetesen ez egy nagyon vonzó felfogás. Ugyanakkor történetileg biztosan nem annyira magától értetődő, mint amennyire Pinker gondolja. Szisztematikus erőszakot ugyanis az emberek tipikusan valami helyesnek vélt erkölcsi nézet nevében követtek el – Odüsszeusz éppúgy, mint az Inkvizíció, a keresztes lovagok éppúgy, mint a sztálinisták. Az erőszak és az erkölcs viszonya tehát egyáltalán nem problémátlan. Az erkölcs fogalma történetileg nagyon sokat változott, mégpedig nem is csak a tartalmában (azaz, hogy mi számít jónak és rossznak), hanem megjelenésében, nem utolsó sorban pedig az erőszakhoz való viszonyulásában is.

Egy további kritika forrása, hogy a nyugati civilizációs fejlődés mennyire tekinthető egyenes irányúnak. A munkások könyörtelen kizsákmányolása, a Holokauszt, a Gulág, a nagyüzemi állattartás, de még a ruandai népirtás vagy az Iszlám Állam vérengzése is a modern technológia termékei. Pinker optimista történetét talán sokan elfogadták volna száz évvel ezelőtt is, nem is sejtve, mennyi szenvedés vár még a modernitás korának embereire. Pinker szkeptikus kritikusai rámutatnak arra, hogy a jövő éppúgy kiszámíthatatlan, mint korábban volt – a mai technológia és az egyelőre tán elképzelhetetlen társadalmi, globális folyamatok az erőszak talán soha korábban nem tapasztalt mértékű megjelenését eredményezhetik.

További szempontként felvethető, hogy az erőszak jelenléte nem kizárólag objektív adatok függvénye, hanem szubjektív értékelésből fakad. Hogy mit jelent a szegénység, a boldogtalanság, a kizsákmányolás, a kegyetlenség, a bántalmazás, végső soron az erőszak, az korszakról korszakra változik. Lehet úgy érvelni, hogy bár ma azt érezzük, hogy a világban ma is sok erőszak van, esetleg több mint pár évtizeddel ezelőtt (pl. több a nemi erőszak, családon belüli bántalmazás), ez azonban nem egyéb, mint a világ téves érzékeléséből vagy a mércéink megváltozásából fakad, ez azonban nem változtat azon, hogy a gondolkodásunkat és érzéseinket egy fenyegetésekkel teli világ képzete hatja át. A disznóvágás, cirkuszi elefántok kiképzése, rákiabálni egy iskolás vagy sportoló gyerekre, az erőszakos udvarlás, a házasságon belüli veszekedés, a paternalista orvosi attitűd például egy adott történeti/kulturális környezetben nem számít erőszaknak, míg egy másikban igen. Mivel az erőszak fogalma, mércéje, az azzal szembeni érzékenység folyamatosan változik, nehéz megítélni, hogy összességében hogyan alakul annak mennyisége. Pinker hisz abban, hogy az erőszak tudományosan mérhető, mivel objektív fogalom. Valójában azonban megkérdőjelezhető az erőszak fogalmának ilyen jellegű objektivitása, bizonyára sokan érvelnének úgy, hogy az egyfajta szubjektív (ha úgy tetszik, fenomenológiai) megítélés kérdése.

Pinker annak a fajta új optimista felfogásnak az ikonikus képviselője, amely az alapvetően rossz hangulatú mai kultúránkba igyekszik pozitív szemléletet hozni. Mint az evolúcióbiológus Matt Ridley írja A józan optimista című könyvében: „Nemrégiben egy reptéri könyvesboltban megálltam az ’Aktuális dolgaink’ részlegnél, és végignéztem a polcot. Volt ott Noam Chomsky, Barbara Ehrenreich, Al Franken, Al Gore, John Gray, Naomi Klein, George Monbiot és Michael Moore, és bizonyos fokig mindegyikük arról beszélt, hogy a) a világ rettenetes hely; b) egyre rosszabb lesz; c) ez leginkább a kereskedelem hibája; d) fordulóponthoz értünk. Egyetlen optimista könyvet sem láttam.” (330.) Ridley felsorolásában egyaránt találunk baloldali és konzervatív szerzőket, véleménye szerint a közös nevezőjük a borúlátó hangulat.

2015 novemberében egy nagyon érdekes nyilvános vitára került sor Torontóban, Munk Debate on Progress címmel, amelyre több mint háromezer ember látogatott el. Négy nemzetközi hírű nyilvános értelmiségi vett részt egy olyan vitában, amelynek a témája az volt, hogy vajon jobb napok néznek-e elénk, ahogy a kultúra és technológia fejlődik. A beszélgetésben négy vezető tudós vett részt, kettő (Steven Pinker és Matt Ridley) inkább optimista, kettő másik (Alain de Botton és Malcolm Gladwell) inkább pesszimista álláspontot képviselt. A vita átiratából végül könyv is készült. A nem ritkán heves vitákba forduló eszmecsere során Pinker és Ridley azt a nézetet képviselte, hogy a civilizációs projekt az erőszak és szenvedés csökkenését hozza el, míg a pesszimista oldal ezzel szemben két különböző szkeptikus vagy pesszimista kritikát fogalmazott meg. Gladwell úgy érvelt, hogy az emberiség globális összekapcsolódása bár sok problémát képes megoldani, ezzel együtt sokkal sebezhetőbbé is teszi a világot, mivel egy rossz döntés sokkal több embernek okozhat kárt. Alain de Botton számomra még lényegesebb aggályokat vetett fel. A svájci születésű (jelenleg Londonban élő) filozófus arra hívta fel a figyelmet, hogy még a világ egyik leggazdagabb és leginkább biztonságosnak számító országában, Svájcban sem maradéktalanul boldogok az emberek. Az alapvető emberi létállapot nem a jólét függvénye, hanem a vágyak és elvárások folytonosan változó mintázatain belül értelmezhető. Még ha a világ összes országa és embere eljutna a svájci életszínvonalhoz, az akkor sem jelentené a maradéktalan elégedettség és jóllét állapotát a számukra. De Botton filozófiai pesszimizmusa - a nagy filozófiai kultúrák tapasztalatán keresztül - a vágyak örök kielégíthetetlenségére utal. (Pinkert persze ezek az érvek nem győzték meg, lévén ő az erkölcsi fejlődés és jóllét objektív kritériumaiban hisz.)

A filozófiai vagy világnézeti optimizmus és pesszimizmus kérdése újabban újra komoly megfontolások tárgyává vált. Az optimizmus és pesszimizmus kérdéséről sok ember számára annak a bizonyos félig üres vagy félig tele pohárnak a példája jut eszébe. Ennél azonban sokkal bonyolultabb a helyzet. A mai kultúránkat egyaránt éri kritika annak pesszimista, illetve optimista volta miatt. Mint láttuk, Ridley arról panaszkodik, hogy a népszerű könyvek inkább sötét perspektívát vázolnak, aggodalmas hangnemet ütnek meg. Mások arról panaszkodnak, hogy a mai kultúra túlságosan pozitív szemléletű, talán elsősorban a boldogság fontosságát hangsúlyozó pozitív pszichológia térhódítása miatt. Pinkert az itt elemzett könyve egyértelműen az optimista táborba sorolja. Pinker abban hisz, hogy az elmúlt évszázadok történeti tendenciáit az erőszak visszaszorulása, s így az erkölcsi fejlődés jellemzi. Egy újabb Enlightement now (Felvilágosodás most) című könyvében egyértelműen a felvilágosodás azon eszméje iránt kötelezte el magát, hogy az ész, a racionális gondolkodás, a tudományos és technológiai fejlődés együtt képes egy jobb világot teremteni a jövőben. Ebben a könyvében vezeti be a „progresszofóbia” kifejezést, amely egy olyan kulturális jelenségre utal, ami gyanakodva tekint a fejlődésre.

Steven Pinker Az erőszak alkonya című könyve nemzetközileg is jelentős hozzájárulás a globalizálódó világ civilizációjának megértéséhez. Magyar nyelvű megjelenése azt ígéri, hogy nálunk is többen éreznek hajlandóságot egy effajta átfogó értelmezéshez. Bizonyára sok olvasót elriaszt a könyv terjedelme, az alapkoncepció ezzel járó talán felesleges bő lére eresztése, valamint a könyv borsos ára, mégis úgy érzem, hogy megéri a befektetett pénzt és energiát, mivel a könyv számos gondolatébresztő szempontot vet fel. Amellett, hogy betekintést nyújt a világ egyik legbefolyásosabb mai gondolkodójának elképzeléseibe, számos ponton enged teret a felvetett kérdések továbbgondolására. Főleg etikai kérdésekkel foglalkozó filozófusként Pinker felvetéseit rendkívül fontos kiindulópontoknak tekintem. Pinker e nagy könyvének magyar kiadása egész biztosan a magyar könyvkiadás egyik legnagyobb idei eredménye.

Recenzált kötet:
(Steven Pinker: Az erőszak alkonya: Hogyan szelídült meg az emberiség? Typotex, Bp., 2018, 872 o., 8900 ft)

Hivatkozott kötetet:
Matt Ridley: A józan optimista: A jólét evolúciója. Akadémiai Kiadó, Bp., 2012
Steven Pinker, Matt Ridley, Alain de Botton, Malcolm Gladwell: Do Humankind’s Best Days Lie Ahead? Oneworld Publications, London, 2016

Nemes László dr.
eLitMed.hu

Kulcsszavak

Steven Pinker, recenzió, erőszak, optimizmus

Kapcsolódó anyagok

A kifutó veszélyei

What the Future?

Az élő város

Holnaplányok

A terápiák társadalmától a teremtő vágyakig

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Reflexiók a kibontakozó ökológiai krízisre az 1970-es évek művészetében

Az ökológiai gondolkodás az 1970-es évekig nem volt számottevő jelentőségű, bár Aldo Leopold ökológus már a század elején felhívta a figyelmet az erőforrások kimerülésével kapcsolatos aggodalmaira.

Tovább


A népszerűsített kéz

A könyv egy igényesen összeállított, bevezetésből és öt részből álló mű, amely részenként 2-4 fejezetben színvonalas ismeretterjesztő stílusban foglalkozik az emberi kézhez társuló antropológiai, humánbiológiai és orvostudományi kérdésekkel. Sőt, a szerző nagyvonalúan élve az alcímben jelzett „és még annál is több” megjegyzéssel, egyes fejezetekben a fő témától igen jelentős távolságokba kalandozik gondolatainak alaposabb kifejtése érdekében.

Tovább


A csók története

A filematológia az oszkuláció aktusával foglalkozó tudomány. Aki eddig nem ismerte volna e szavakat, a torontói professzor Marcel Danesi Csók története című ismeretterjesztő könyvéből megtudhatja, hogy a bizony léteznek tudósok, akik folyamatosan bővítik a csók témájáról felhalmozott tudományos ismereteket. Elmondása szerint a szerző csupán erre az egyszerűnek tűnő kérdésre kereste a választ: “Miért tartjuk ezt a nem higiénikus aktust gyönyörűnek és romantikusnak?”

Tovább


A kifutó veszélyei

Az evészavarok az elmúlt évtizedben kitüntetett figyelmet kaptak a pszichiátriai szakirodalomban. Ennek fő oka, hogy az anorexia nervosa és a bulimia nervosa viszonylag gyakori mentális betegségekké váltak, de újfajta evészavarokról (például: izomdiszmorfia, orthorexia nervosa, purgáló zavar) is egyre több kutatás születik.

Tovább