TARTALOM

 VISSZA

 


O tempora, o mores!


O tempora, o mores!

| |
 

Steven Pinker, a Harvard Egyetem nagyhírű professzora nem ismeretlen a magyar olvasók előtt sem, lévén korábban két könyve is megjelent magyarul: A nyelvi ösztön (1994/1999) és a Hogyan működik az elme (1997/2002). Pinker a kognitív tudomány, a pszicholingvisztika és az evolúciós pszichológia szakértőjeként és népszerű terjesztőjeként vált ismertté, valódi nemzetközi sztárjává. 2002-ben megjelent Blank Slate (Üres lap) című könyvében szűkebb kutatási területeinek felismeréseit az evolúciós megközelítések társadalomtudományban való megjelenésének történetét áttekintve már tágabb kulturális összefüggésben tárgyalja. Pinker ezekkel a könyveivel úttörőjévé vált a tudományos közírás (science writing) kilencvenes években kibontakozó műfajának, amely azzal a céllal lép fel, hogy a tudományos ismereteket a szélesebb nyilvánosság számára is könnyen elérhetővé tegye.

Az újonnan magyarul megjelent könyve, Az erőszak alkonya, ezt a perspektívát tágítja még tovább, amennyiben az emberi civilizáció fejlődéséről nyújt átfogó képet. Pinker az erőszak jelenlétét vizsgálja a különböző történelmi korszakokban és kultúrákban és arra a következtetésre jut, hogy soha korábban nem volt hétköznapi és társadalmi életünkben olyan kevés erőszak, mint manapság, a fejlett nyugati kultúrákban. Pinker ezzel két – még ma is létező - álláspontot igyekszik nagy mennyiségű adattal, tudományosan cáfolni. Az egyik, hogy a vallások, a hagyományos intézményrendszerek visszaszorulása erkölcsi hanyatlást is maga után von. Egy szekuláris, modern, tudományos világképen alapuló „humanista” társadalom éppen hogy jobb életet eredményez, mivel ezeken belül visszaszorul az erőszak. A másik, hogy bár mindenhonnan az erőszak képei bombáznak minket, leginkább a mai médián keresztül, ami azt sugallja, hogy egy nagyon erőszakos és veszélyes világban élünk, ez valójában csak egyfajta kognitív torzítás: a tények azt mutatják, hogy a valós helyzet éppen ellentétes ezzel, nagyobb békében és biztonságban élünk, mint valaha.

Pinker ebben a könyvében is követi korábbi könyveinek stílusát és műfaji sajátosságait, a tudományos precizitás megőrzése mellett ír egyfajta nagy lélegzetű (mintegy 900 oldalas) „esszét”, amely a legkülönbözőbb hátterű és érdeklődésű (pszichológus, szociológus, történész, filozófus, biológus) szakemberek mellett az általános, művelt és gondolkodó olvasóközönség számára is hasznos és gondolatébresztő forrásul szolgál.

Pinker központi állítása szerint az erőszak csökken a (tágan értelmezett) nyugati kultúra története során. Ennek bizonyításában igen alapos munkát végzett, oldalak százain keresztül igazolja adatok, grafikonok segítségével ezt a tendenciát. Miközben növekszik az általános jólét, csökken az írástudatlanság, folyamatosan csökken a gyilkosságok aránya, megszűnik a rabszolgaság, egyre kevesebb a háború, a népirtás, csökken a halálos kimenetelű konfliktusok aránya, visszaszorul a családon belüli erőszak vagy a testi fenyítés az otthonokban és az iskolákban, folyamatosan javul az állatok, gyerekek és nők helyzete, csökken a szegénység és nő a társadalmi szolidaritás. Pinker szerint ezek nehezen megkérdőjelezhető tudományos tények, minden esetleges ellenkező híresztelés ellenére ma jobb világban élünk, mint elődeink. Ha valahogy idecsöppennének a mai világunkba az Iliász vad érzelmű hősei, a keresztény középkor szentjei, az iszlám alapítói, a viktoriánus erkölcscsőszök, vagy a marxista forradalmárok, kénytelenek lennének elismerni, hogy a mai világunk erkölcsileg jobb, mint az övék volt.

Ezzel el is érkeztünk egy fontos kritikai szemponthoz. Pinker elfogadja, hogy az erőszak visszaszorulása egyszersmind az erkölcs/etika terén is egyértelmű előmenetelt jelent. Az erkölcs és a jobb élet fordított arányban áll az erőszak jelenlétével: a kevesebb erőszak egyenlő az erkölcsösebb, civilizáltabb, jobb élettel. Természetesen ez egy nagyon vonzó felfogás. Ugyanakkor történetileg biztosan nem annyira magától értetődő, mint amennyire Pinker gondolja. Szisztematikus erőszakot ugyanis az emberek tipikusan valami helyesnek vélt erkölcsi nézet nevében követtek el – Odüsszeusz éppúgy, mint az Inkvizíció, a keresztes lovagok éppúgy, mint a sztálinisták. Az erőszak és az erkölcs viszonya tehát egyáltalán nem problémátlan. Az erkölcs fogalma történetileg nagyon sokat változott, mégpedig nem is csak a tartalmában (azaz, hogy mi számít jónak és rossznak), hanem megjelenésében, nem utolsó sorban pedig az erőszakhoz való viszonyulásában is.

Egy további kritika forrása, hogy a nyugati civilizációs fejlődés mennyire tekinthető egyenes irányúnak. A munkások könyörtelen kizsákmányolása, a Holokauszt, a Gulág, a nagyüzemi állattartás, de még a ruandai népirtás vagy az Iszlám Állam vérengzése is a modern technológia termékei. Pinker optimista történetét talán sokan elfogadták volna száz évvel ezelőtt is, nem is sejtve, mennyi szenvedés vár még a modernitás korának embereire. Pinker szkeptikus kritikusai rámutatnak arra, hogy a jövő éppúgy kiszámíthatatlan, mint korábban volt – a mai technológia és az egyelőre tán elképzelhetetlen társadalmi, globális folyamatok az erőszak talán soha korábban nem tapasztalt mértékű megjelenését eredményezhetik.

További szempontként felvethető, hogy az erőszak jelenléte nem kizárólag objektív adatok függvénye, hanem szubjektív értékelésből fakad. Hogy mit jelent a szegénység, a boldogtalanság, a kizsákmányolás, a kegyetlenség, a bántalmazás, végső soron az erőszak, az korszakról korszakra változik. Lehet úgy érvelni, hogy bár ma azt érezzük, hogy a világban ma is sok erőszak van, esetleg több mint pár évtizeddel ezelőtt (pl. több a nemi erőszak, családon belüli bántalmazás), ez azonban nem egyéb, mint a világ téves érzékeléséből vagy a mércéink megváltozásából fakad, ez azonban nem változtat azon, hogy a gondolkodásunkat és érzéseinket egy fenyegetésekkel teli világ képzete hatja át. A disznóvágás, cirkuszi elefántok kiképzése, rákiabálni egy iskolás vagy sportoló gyerekre, az erőszakos udvarlás, a házasságon belüli veszekedés, a paternalista orvosi attitűd például egy adott történeti/kulturális környezetben nem számít erőszaknak, míg egy másikban igen. Mivel az erőszak fogalma, mércéje, az azzal szembeni érzékenység folyamatosan változik, nehéz megítélni, hogy összességében hogyan alakul annak mennyisége. Pinker hisz abban, hogy az erőszak tudományosan mérhető, mivel objektív fogalom. Valójában azonban megkérdőjelezhető az erőszak fogalmának ilyen jellegű objektivitása, bizonyára sokan érvelnének úgy, hogy az egyfajta szubjektív (ha úgy tetszik, fenomenológiai) megítélés kérdése.

Pinker annak a fajta új optimista felfogásnak az ikonikus képviselője, amely az alapvetően rossz hangulatú mai kultúránkba igyekszik pozitív szemléletet hozni. Mint az evolúcióbiológus Matt Ridley írja A józan optimista című könyvében: „Nemrégiben egy reptéri könyvesboltban megálltam az ’Aktuális dolgaink’ részlegnél, és végignéztem a polcot. Volt ott Noam Chomsky, Barbara Ehrenreich, Al Franken, Al Gore, John Gray, Naomi Klein, George Monbiot és Michael Moore, és bizonyos fokig mindegyikük arról beszélt, hogy a) a világ rettenetes hely; b) egyre rosszabb lesz; c) ez leginkább a kereskedelem hibája; d) fordulóponthoz értünk. Egyetlen optimista könyvet sem láttam.” (330.) Ridley felsorolásában egyaránt találunk baloldali és konzervatív szerzőket, véleménye szerint a közös nevezőjük a borúlátó hangulat.

2015 novemberében egy nagyon érdekes nyilvános vitára került sor Torontóban, Munk Debate on Progress címmel, amelyre több mint háromezer ember látogatott el. Négy nemzetközi hírű nyilvános értelmiségi vett részt egy olyan vitában, amelynek a témája az volt, hogy vajon jobb napok néznek-e elénk, ahogy a kultúra és technológia fejlődik. A beszélgetésben négy vezető tudós vett részt, kettő (Steven Pinker és Matt Ridley) inkább optimista, kettő másik (Alain de Botton és Malcolm Gladwell) inkább pesszimista álláspontot képviselt. A vita átiratából végül könyv is készült. A nem ritkán heves vitákba forduló eszmecsere során Pinker és Ridley azt a nézetet képviselte, hogy a civilizációs projekt az erőszak és szenvedés csökkenését hozza el, míg a pesszimista oldal ezzel szemben két különböző szkeptikus vagy pesszimista kritikát fogalmazott meg. Gladwell úgy érvelt, hogy az emberiség globális összekapcsolódása bár sok problémát képes megoldani, ezzel együtt sokkal sebezhetőbbé is teszi a világot, mivel egy rossz döntés sokkal több embernek okozhat kárt. Alain de Botton számomra még lényegesebb aggályokat vetett fel. A svájci születésű (jelenleg Londonban élő) filozófus arra hívta fel a figyelmet, hogy még a világ egyik leggazdagabb és leginkább biztonságosnak számító országában, Svájcban sem maradéktalanul boldogok az emberek. Az alapvető emberi létállapot nem a jólét függvénye, hanem a vágyak és elvárások folytonosan változó mintázatain belül értelmezhető. Még ha a világ összes országa és embere eljutna a svájci életszínvonalhoz, az akkor sem jelentené a maradéktalan elégedettség és jóllét állapotát a számukra. De Botton filozófiai pesszimizmusa - a nagy filozófiai kultúrák tapasztalatán keresztül - a vágyak örök kielégíthetetlenségére utal. (Pinkert persze ezek az érvek nem győzték meg, lévén ő az erkölcsi fejlődés és jóllét objektív kritériumaiban hisz.)

A filozófiai vagy világnézeti optimizmus és pesszimizmus kérdése újabban újra komoly megfontolások tárgyává vált. Az optimizmus és pesszimizmus kérdéséről sok ember számára annak a bizonyos félig üres vagy félig tele pohárnak a példája jut eszébe. Ennél azonban sokkal bonyolultabb a helyzet. A mai kultúránkat egyaránt éri kritika annak pesszimista, illetve optimista volta miatt. Mint láttuk, Ridley arról panaszkodik, hogy a népszerű könyvek inkább sötét perspektívát vázolnak, aggodalmas hangnemet ütnek meg. Mások arról panaszkodnak, hogy a mai kultúra túlságosan pozitív szemléletű, talán elsősorban a boldogság fontosságát hangsúlyozó pozitív pszichológia térhódítása miatt. Pinkert az itt elemzett könyve egyértelműen az optimista táborba sorolja. Pinker abban hisz, hogy az elmúlt évszázadok történeti tendenciáit az erőszak visszaszorulása, s így az erkölcsi fejlődés jellemzi. Egy újabb Enlightement now (Felvilágosodás most) című könyvében egyértelműen a felvilágosodás azon eszméje iránt kötelezte el magát, hogy az ész, a racionális gondolkodás, a tudományos és technológiai fejlődés együtt képes egy jobb világot teremteni a jövőben. Ebben a könyvében vezeti be a „progresszofóbia” kifejezést, amely egy olyan kulturális jelenségre utal, ami gyanakodva tekint a fejlődésre.

Steven Pinker Az erőszak alkonya című könyve nemzetközileg is jelentős hozzájárulás a globalizálódó világ civilizációjának megértéséhez. Magyar nyelvű megjelenése azt ígéri, hogy nálunk is többen éreznek hajlandóságot egy effajta átfogó értelmezéshez. Bizonyára sok olvasót elriaszt a könyv terjedelme, az alapkoncepció ezzel járó talán felesleges bő lére eresztése, valamint a könyv borsos ára, mégis úgy érzem, hogy megéri a befektetett pénzt és energiát, mivel a könyv számos gondolatébresztő szempontot vet fel. Amellett, hogy betekintést nyújt a világ egyik legbefolyásosabb mai gondolkodójának elképzeléseibe, számos ponton enged teret a felvetett kérdések továbbgondolására. Főleg etikai kérdésekkel foglalkozó filozófusként Pinker felvetéseit rendkívül fontos kiindulópontoknak tekintem. Pinker e nagy könyvének magyar kiadása egész biztosan a magyar könyvkiadás egyik legnagyobb idei eredménye.

Recenzált kötet:
(Steven Pinker: Az erőszak alkonya: Hogyan szelídült meg az emberiség? Typotex, Bp., 2018, 872 o., 8900 ft)

Hivatkozott kötetet:
Matt Ridley: A józan optimista: A jólét evolúciója. Akadémiai Kiadó, Bp., 2012
Steven Pinker, Matt Ridley, Alain de Botton, Malcolm Gladwell: Do Humankind’s Best Days Lie Ahead? Oneworld Publications, London, 2016

Nemes László dr.
eLitMed.hu

Kulcsszavak

Steven Pinker, recenzió, erőszak, optimizmus

Kapcsolódó anyagok

A gyermekek ellen elkövetett szexuális abúzus kockázatbecslése az amerikai jogi gyakorlatban

Evolúciós folyamatok a mindennapokban

A kifutó veszélyei

What the Future?

Az élő város

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Hermann Ildi : NHL

2019. január 3-án, teljes váratlansággal halt meg az akkor 40 éves fotóművész. Generációjának egyik legtehetségesebb alkotója volt, több díjjal, elismerésekkel és jelentős, a szakmán túli közönség számára is kiemelkedő sorozatokkal a háta mögött. Életműve igen sokrétű, ám az a vizuális világ, amely már a korai anyagaiban megszületik, formailag egységben tartja azt

Tovább


Béke velünk? Halasi Zoltánnal Csontos Erika beszélgetett

Halasi Zoltán költőként, esszéistaként, műfordítóként lett ismert és elismert. Már a publicisztikája is jelezte széleskörű érdeklődését a különféle kultúrák iránt, aztán egy váratlan fordulattal prózát kezdett írni. Még váratlanabb, hogy ez a próza az elsüllyedt kelet-európai zsidó kultúrát idézte meg. Az apropót hozzá egy lengyelországi zsidó költő jiddis nyelvű holokauszt-poémájának lefordítása szolgáltatta.

Tovább


Filmet varázsolni az életből

A For Sama (Kislányomnak, Samának) valódi kordokumentum, amelyben testközelből szembesülhetünk egy háború börtönszerű csapdahelyzetével. Amikor egyik napról a másikra kell eldöntenünk, hogy maradunk, ahol vagyunk, vagy mindent feladunk, és új életet kezdünk - mindezt hihetetlen gyorsasággal, a halál veszélye pedig mindkettőnél fennáll. Hamza Al-Kateab egyike azon kevés orvosoknak, akik hivatásukhoz és esküjükhöz ragaszkodva még nem hagyták el háború sújtotta hazájukat, Szíriát, egy szebb jövő érdekében. Felesége, Waad Al-Kateab rendezőnő a saját szemszögéből követi nyomon életüket a szíriai civil háború idején. A lányuknak, Samának címzett dokumentumfilm az első a műfajban, amit négy kategóriában is jelöltek BAFTA-díjra, mostanra pedig egy Oscar-díj várományosa is. A For Sama (Kislányomnak, Samának) január 27. és február 2. között lesz látható a VI. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon, ennek apropóján beszélgettünk Sós Ágnes dokumentumfilm-rendezővel. Tovább


A Lényeg elérése

Herbert Aniko aka Haniko júniusi, a Rugógyár Galériában megrendezett pop up tárlata, a Hirundo arra a súlyos problémára hívta fel a figyelmet, hogy a nagyüzemi mezőgazdaság okozta élőhely-átalakítások, a klímaváltozás és a fészkek állandó leverése miatt eltűnhetnek a fecskék Magyarországról. Haniko fecskelánnyá szellemülve, öt nagyméretű képben és egy kilenc kisebb alkotásból álló ún. kísérő sorozatban, vegyes technikával dolgozta fel ezt a fontos témát.

Tovább