TARTALOM

 VISSZA

 


Mimike tütüben


Mimike tütüben
Nagy Zsuzsanna
| |
 

A családtag eredetileg pöttyös sálat akart, mert az olyan jól fest a tacskókutyán, de nem volt otthon. Maradt a rózsacsokor. Mimike eszméletlenül néz ki. Olyan, mint egy piruló menyasszony. Vagy inkább túlkoros, túlfejlett leányzóhoz hasonlít, aki előnytelen külseje miatt nem talált párra s most rásózzák az első arra járó figurára.
Szegény Tóbiás persze nem hozományvadász. Nem vadászik az semmire, legföljebb egy ősöreg csontra, amit az ágy alól húzott elő. De azt is hamar elorozza a menyasszony, akarom mondani Mimike, a bélpoklos dög. Aki meglepő vehemenciával és agresszivitással vonul hadba, rettenetes hangokat hallat, miközben ráhasal Tóbiásra, megvan a csont, Tóbi megadóan félrevonult a fotelba…
Mimike hiába menyasszony, ezen a tavaszon nem akar tüzelni, csak az összes többi kutyák tüzelnek a kerületben. Tóbiás meg kivan a szagoktól. A fotelben áll egész nap és vadul figyel. Hallgatja a nyitott ablakon bejövő zajokat, teli tüdővel szimatolja a tavaszi széllel szálló nemi üzeneteket. Mimike ezektől nem zavartatja magát. Más köti le, döcög fel-alá a lakásban, tütüvel a nyakán, a szokásos gyűjtögető életmódot folytatja, egy maszatos papír zsebkendő – széttépendő, egy mosdószivacs – szétcincálandó, egyenletes rétegben elterítendő a szobában; nyuszibogyó, egy kis csemege, erjedt zöldség a zsebkendővacsora után. De jó lesz bármi, ami akad.
Eddig mindig kikapott ezekért.
Ám most időnként ráveti magát valaki az Emberek közül.
Jaj, te angyalka! De cuki vagy, Mimike! Ezt az érzelemkitörést és ajnározást Mimike kissé ijedten fogadja. Mi ez a kedvesség? Mire föl ez a nagy népszerűség? Csak nem vagyok halálos beteg?! Eddig tolta el az útból mindenki, jaj de ronda kövér vagy, legfeljebb kicsit ijesztgették a gyerekek estelente, ha nagyon unatkozott a család. Mert a Mimike úgy tud szégyenkezni és félni. Azonnal megadja magát, s az egy ilyen kőszívű bandának kész gyönyörűség.
De most! A rút kiskacsa, rossz lelkiismerettel szégyenlősen mosolyra húzza a száját, hanyatt fekszik, legyezőnek látszik, olyan sebesen csóválja a farkát. Lelke mélyén tudja, mindez nem neki szól, nem neki jár.
Megpróbált megszabadulni a nyakát szorító pánttól, Houdini, a szabadulóművész. Mimike számtalan nyakörvet hagyott már el, mindenből ki tud bújni, pedig beszorulni is nagyon szeret. Mindig megtalálja az afféle titkos rejtekhelyeket. Ilyenkor vad motoszkálás, vergődés hangjai hallatszanak, a tetőtéri kis kuckóból harsány tüsszögés, fújtatás szűrődik ki. Mimike beszorult a bababútorok, régi görkorcsolyák és építőjátékok közé. Az összes pók riadtan menekül, Mimike elszántan túrja, kavarja a cuccot, hátha talál valamit. VALAMIT. Valami ehetőt, azt gyanítom. Vagy valami rágnivalót.
De most folyton nézi őt ellágyulva valaki. Mimike, jaj, te kis aranyos.
Mióta Mimike ellenállhatatlan evvel a bazi nagy rózsával a nyakán, kiharcolta, hogy kétszer sétáljon estelente.
Jön át anyukámhoz, akinek be kell adni a gyógyszert, és meg kell hallgatni, milyen számla érkezett, és milyen ijesztő összeggel, és mit ebédelt, mit mondott Laci bácsi. Mikor hozzá indulnék, Mimike odaül a bejárathoz, koncentrál rettentően, háttal nekem, nézi az ajtót. Senki nem mondta, hogy jöhet, ő eldöntötte: itt az ideje meglátogatni „Töpörtyű Nagymamát”. Nincs apelláta, jönnie kell velem.
Jön az utcán, leng a rózsacsokor, riszál görbe lábacskáin a menyasszony.
Mimike meglátja anyukámat, nekiront, felugrik rá háromszor, inkább rablótámadás, utcai verekedés ez, semmint üdvözlés. Aztán a megszokott fordulatok, kunyerálás, lelkendezés, s mikor már evett, hosszas fókuszálás után fellódítja testét a fotelbe. Nekidől a háttámlának, oldalt fordított fejjel, mint egy bajadér, hogy a rózsa is látsszék rendesen, ám közben komoran méregeti anyukámat. Látod, milyen mesés lettem? Gyönyörű testem van…
Aztán nem bírja tovább. Átugrik az ágyra, neki anyámnak, ledönti, nyalja-falja, szinte eszi az arcát. Most kentem be ránctalanítóval. A gondos tisztogatás közben anyukám hanyatt esik, hadonászik a kezével, de nem tudja lelökni magáról Mimikét. És nevet. Nevet, nevet teli szájjal, zihálva aztán, fulladozva. Nem tudja abbahagyni a köhögést. Ötven évi dohányzás megtette a magáét. Be kell fújni az inhalátorral. Mimike csak nézi, nézi, mit rak a szájába, mi az. A szőrös pofán nem látszanak érzelmek. Aztán csüggedten ráfekteti nagy fejét lábaira, látszik, eldöntötte (tütü ide vagy oda), a Nagymama már megint csak magának eszik.

Nagy Zsuzsanna


Kapcsolódó anyagok

Paracelsus Magyarországon 24 igaz történet

Georg - Sotiris Bekas portréfilmje Lukácsról

Evolúciós folyamatok a mindennapokban

Leletrendezés és betegtámogatás a laborom mobilapplikációval

A praxis Achilles-sarka: a betegtájékoztatás

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Paracelsus Magyarországon 24 igaz történet

Dr. Magyar László András orvostörténész, író és műfordító munkássága kiválóan illusztrálja, milyen szerteágazó és sokszínű kutatásokat folytathat az, aki az orvostörténet iránt érdeklődik. Könyveinek, ismeretterjesztő és szaktanulmányainak, valamint fordításainak köszönhetően betekintést nyerhettünk – hogy csak néhány példát említsünk – a démonológiába, a kísértettanba, a régmúlt idők gyógymódjaiba, megismerhettük a régi orvosi eszközöket, a görög dietetikát, valamint azt, hogy mit gondolt a 16-17. század embere a házastársi kötelességről.

Tovább


Evolúciós folyamatok a mindennapokban

Egy tágas nappaliban intellektuális vitát folytatunk két remek kutatóval, miközben a háttérben az ablakon keresztül a norvég táj különös színezetet ad a sok-sok órája tartó, hol politikáról, hol környezetvédelemről és a technológiáról szóló beszélgetésünknek. Az egyik gondolatról ugrunk a másikra, egyre izgalmasabb példák és kérdések jönnek elő, tudjuk, hogy hajnalig itt fogunk ülni ebben a hosszú beszélgetésben. Ezt az érzést idézi a “A versengés paradoxonjai” című könyv, ami beszélgetés indítógondolataként azt állítja, hogy minden a verseny valamilyen formájáról szól, így az életet sem értjük meg, ha ezt az elvet nem megfelelően fogjuk fel.

Tovább


Reflexiók a kibontakozó ökológiai krízisre az 1970-es évek művészetében

Az ökológiai gondolkodás az 1970-es évekig nem volt számottevő jelentőségű, bár Aldo Leopold ökológus már a század elején felhívta a figyelmet az erőforrások kimerülésével kapcsolatos aggodalmaira.

Tovább


Mimike tütüben