TARTALOM

 VISSZA

 


Mi jó s mi rossz?


Mi jó s mi rossz?
Nagy Zsuzsanna
| |
 

Mindenkinek vannak kedvenc hajléktalanjai. Én többet is figyelek a környékünkön. Egy idős hölgyet például, akinek rendkívül finom vonásai vannak. A lábát egy batyuba kötözi, cipő arra rá nem megy. És a fején hihetetlen gubancban, mint a matrac kihasadt bele, összecsomózva hord egy nagy kupac valamit. Mindig nyomok a kezébe pénzt. Szépen rám néz, megköszöni. Azt mondják a környéken, elvesztette lakását, és nem lehet segíteni rajta, nem engedi. Vagy mások. Például a minap jönnek szembe az utcán. Két férfi és egy nő. Arcuk fakó, tekintetük a semmibe mered. Valahol aludtak, most melegebb helyre mennek. A nőnek, aki legelöl lépdel, félhosszú haja van, a vége még őrzi valamely szőkítőművelet nyomait. A hideg ellenére farmer van rajta és kiskabát. Az arcába nézek ahogy közel ér. Velem egykorú lehet. Talán fiatalabb. Öregasszony. A vágott sebek és zúzódások között az arca mint az összeszorított ököl. Pedig nem is oly régen még figyelemre méltó lehetett, a fitos orrban van némi báj, meg ahogy a lábát lendíti…

Vonulnak, mint a páriák, alvilági lelkek az elevenek között.
Jövök a piacról. Viszem haza a friss zöldséget,a gyerek még az uborkát rágogatja, amit a a kezébe nyomtak.
Süt a téli nap. És jönnek, jönnek szembe.
Jaj, én sose mernék… Sohasem mernék így elveszni! Elveszteni az elemi biztonságot!

Hát nyilván ők sem így tervezték. Idegenkedem tőlük, és mégis vonzanak. Előítéleteim szinte tapinthatóak. Fal van közöttünk: így viszonyul az egészséges a beteghez, ép a fogyatékkal élőhöz. Ez a fal szinte áthághatatlan. Azt gondolnám, csak a megszállottak merészkednek közéjük, vagy azok, akiknek erős a hitük. A köznapi gondolkodás hajlamos arra, hogy a sorsot hibáztassa. Vagy úgy vélje, sorsáért a bajba jutott a felelős. A kitaszítottságot, megfosztottság okait vizsgálva sorselemzések révén nyilván finomabb tényezőkre lelnénk, szólhatnánk a személyiségmegtartó erőkről, azok gyengülésének okairól, „társadalmi magányról”, az életvezetési csődök miértjeiről. A lelki tényező fontosságát mutatja az is, hogy a felmérések szerint korántsem a magyar társadalom legszegényebb, legiskolázatlanabb rétegéből kerülnek ki ezek az emberek. A gyermekkori bántalmazást, a gyűlölködő vagy közönyös közeget okolhatnánk. De ki tudja, hol s miért szakad el a fonál? Ezeket a kitaszítottakat meg kellene védeni az „önhiba” szubjektivizáló stigmájától is. A felszíni megítélés szerint az egyén felelőssége az elsődleges, s az emberek többnyire rossz lelkiismerettel, de jelentős előítélettel tartják távol magukat a kérdés mélyebb elemzésétől. A belegondolástól. „Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa.” Az ember alól nem egy csapásra csúszik ki a talaj, talán rossz helyre születik, talán állami gondozott volt, vagy elvált, vagy munkásszállón lakott, nagy reményekkel jött idegenbe, s az egyén a nagyvárosban fokozatosan fosztatott meg lehetőségeitől…

Az elemzések szerint szóhasználati torzulás hajléktalanokról beszélni, hiszen ez a társadalom számára a média által leegyszerűsített képlet, ez a csoport belülről is önmaga felé árnyalt megkülönböztetéseket tesz: van, aki csak csöves, aki csak talajtalan, fedél nélküli, aki a szabad ég alatt alszik, otthontalan, aki ugyan lakásban lakik, de az arra alkalmatlan, hogy benne családot neveljenek.

Mi a társadalom tagjainak egyéni felelőssége velük szemben? Nyilván az, hogy meg kell teremteni a lehetőséget a visszakapaszkodásra, felkínálni árnyalt, sokrétű és személyre szabott intézményes lehetőségeket, munkába állítani és megfizetni az irántuk elkötelezett személyeket, szociális munkások kellenének, nyitott lakások, pszichiátriai ágyak… Hogy akkor is, ha személyiségük, előtörténetük által predeterminált emberekről van is szó, adott legyen a lehetőség számukra a visszajutásra, botolhassanak bele a lehetőségekbe, akadhassanak fönn a szociális hálón, egyáltalán: ne csoda számba menjen a visszakapaszkodásuk! Ne legyen ez olyan szélsőséges módon kilátástalan, mint manapság! Nyilván kellenek éjszakai menhelyek, amelyek ingyenesen minimális szolgáltatást nyújtanak azoknak, akik nagyon elesettek, munkaképtelenek, esetleg végképp kiszorultak a munka világából. És kellenek másféle helyek, amelyek az integrációt és rehabilitációt segítik elő. Ezek ma is léteznek, számuk sem kevés, mégis több helyütt olvasható, hogy a jelenleg kialakított hajléktalanellátó rendszer egészében véve nem alkalmas a probléma kezelésére. Az ellátásban dolgozók pedig úgy vélik, mindmáig nem sikerült megnyugtató differenciált képet kialakítani magának a hajléktalanság társadalmi jelenségének mibenlétéről.
Azt is lehet tudni, hogy más országokhoz képest szörnyű testi-lelki állapotban vannak a budapesti hajléktalanok.

De vajon tényleg kihullottak a társadalomból? Elvesztek a kultúra számára? A hajléktalanszínházak, a verseiket közlő folyóiratok, a fotókiállítás, amelyet az ő képeikből szerveztek, mást mutatnak. Sokat tud, aki többet szenvedett, és meglehet, lényeges dolgokat is. „A morális értékelés mindig a nekünk biztosnak tűnő erkölcsi kódexen alapszik, amely úgy tesz, mintha pontosan tudná, mi jó és mi rossz. Most azonban, amikor már tudjuk, milyen bizonytalan megalapozás ez, az etikai döntés szubjektív alkotó tetté válik, ami felől csak concedente Deo (Isten engedelmével) bizonyosodhatunk meg, vagyis szükségünk van a tudattalan részéről valamilyen spontán és döntő lökésre. Ez nem érinti, csak megnehezíti az etikát, vagyis a választást jó és rossz között. Az etikai döntés gyötrelmétől semmi sem kímélhet meg bennünket. De, bármilyen keményen hangzik is, meg kell hogy legyen a szabadságunk ahhoz, hogy bizonyos körülmények között mellőzzük az ismert morális jót, s azt tegyük, amit rossznak nyilvánítottak, ha az etikus döntés így kívánja. Más szavakkal: ne jussunk az ellentétek hatalmába.”(C. G. Jung)

Én hogyan segíthetek, gondoltam, hogyan közelíthetném meg őket? Hiszen ők is lelkek, valódi emberek. Enyém is a felelősség. A Karinthy-féle univerzális lélekbe olvadva, arcomat sebek lepik. Én lépdelek ott, gyomromat markolászva, szürkére fagyottan a parkbeli éjszakától, epét hányva a savanyú bortól. Megyek társaimmal, míg csak el nem nyel az aluljáró büdös forgataga és a délelőtti zaj.

Nagy Zsuzsanna




Kapcsolódó anyagok

Így készült a Mayo Clinic kórházainak hálózata a COVID-19-járványra

Melyek a fogászati sürgősségi ellátás körébe tartozó beavatkozások?

Koronavírus kisokos

USA: Tíz hét a görbe letöréséig?

A SARS-CoV-2-re adott antitest válasz COVID-19 betegekben

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Hermann Ildi : NHL

2019. január 3-án, teljes váratlansággal halt meg az akkor 40 éves fotóművész. Generációjának egyik legtehetségesebb alkotója volt, több díjjal, elismerésekkel és jelentős, a szakmán túli közönség számára is kiemelkedő sorozatokkal a háta mögött. Életműve igen sokrétű, ám az a vizuális világ, amely már a korai anyagaiban megszületik, formailag egységben tartja azt

Tovább


Béke velünk? Halasi Zoltánnal Csontos Erika beszélgetett

Halasi Zoltán költőként, esszéistaként, műfordítóként lett ismert és elismert. Már a publicisztikája is jelezte széleskörű érdeklődését a különféle kultúrák iránt, aztán egy váratlan fordulattal prózát kezdett írni. Még váratlanabb, hogy ez a próza az elsüllyedt kelet-európai zsidó kultúrát idézte meg. Az apropót hozzá egy lengyelországi zsidó költő jiddis nyelvű holokauszt-poémájának lefordítása szolgáltatta.

Tovább


Filmet varázsolni az életből

A For Sama (Kislányomnak, Samának) valódi kordokumentum, amelyben testközelből szembesülhetünk egy háború börtönszerű csapdahelyzetével. Amikor egyik napról a másikra kell eldöntenünk, hogy maradunk, ahol vagyunk, vagy mindent feladunk, és új életet kezdünk - mindezt hihetetlen gyorsasággal, a halál veszélye pedig mindkettőnél fennáll. Hamza Al-Kateab egyike azon kevés orvosoknak, akik hivatásukhoz és esküjükhöz ragaszkodva még nem hagyták el háború sújtotta hazájukat, Szíriát, egy szebb jövő érdekében. Felesége, Waad Al-Kateab rendezőnő a saját szemszögéből követi nyomon életüket a szíriai civil háború idején. A lányuknak, Samának címzett dokumentumfilm az első a műfajban, amit négy kategóriában is jelöltek BAFTA-díjra, mostanra pedig egy Oscar-díj várományosa is. A For Sama (Kislányomnak, Samának) január 27. és február 2. között lesz látható a VI. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon, ennek apropóján beszélgettünk Sós Ágnes dokumentumfilm-rendezővel. Tovább


A Lényeg elérése

Herbert Aniko aka Haniko júniusi, a Rugógyár Galériában megrendezett pop up tárlata, a Hirundo arra a súlyos problémára hívta fel a figyelmet, hogy a nagyüzemi mezőgazdaság okozta élőhely-átalakítások, a klímaváltozás és a fészkek állandó leverése miatt eltűnhetnek a fecskék Magyarországról. Haniko fecskelánnyá szellemülve, öt nagyméretű képben és egy kilenc kisebb alkotásból álló ún. kísérő sorozatban, vegyes technikával dolgozta fel ezt a fontos témát.

Tovább


Mi jó s mi rossz?