Levelezési cím:
Németh István, Szépművészeti Múzeum, 1146 Budapest, Dózsa Gy. út 41.
LAM 2000;10 (2): 175-178.
________________________________________
A gyógyításra, az élet megmentésére felesküdött orvosok számára mindig kudarcélményt jelent, ha valamilyen oknál fogva nem tudnak segíteni, ha be kell látniuk, hogy valamilyen gyógyíthatatlan betegséggel, reménytelen esettel állnak szemben. Lényegében ezen utóbbi kategóriába sorolhatók az öngyilkosságok is, hiszen az orvos szerepe ilyenkor többnyire már csak a halál bekövetkeztének a megállapítására korlátozódik. Megelőzésre, terápiás kezelésre legfeljebb csak akkor van némi esély, ha a korábbi sikertelen öngyilkossági kísérletekből vagy más figyelmeztető jelből sejteni lehet, hogy a páciens mire készül. A legnagyobb probléma az, hogy a kiváltó okokat szinte lehetetlen megszüntetni, mivel a tragikus esemény hátterében rendszerint különféle lelki, magánéleti vagy szociális konfliktusok húzódnak meg. Bár nyilvánvaló, hogy csupán a végső elkeseredés, a teljes reménytelenség állapotában vagy valamilyen külső kényszerítő tényező hatására követ el valaki öngyilkosságot, a keresztény Európában - ahol az emberi élet szentsége (legalábbis elvben) mindennél fontosabbnak számított - ezt a tettet morális szempontból mindig is elfogadhatatlannak, sőt bizonyos értelemben még a gyilkosságnál is nagyobb bűnnek tartották. Mint látni fogjuk azonban, olykor ez alól is akadtak kivételek.
Bizonyos esetekben az öngyilkosságot elkövető személy, mint a körülmények áldozata, egyfajta tragikus hőssé, erkölcsi példaképpé magasztosulhatott az utókor szemében, akinek a tette immár nem emberi gyengeségnek vagy megfutamodásnak, hanem éppen ellenkezőleg, a bátorság, az állhatatosság, a szilárd jellem meggyőző bizonyítékának minősült. Ennek egyik legismertebb, s egyben legtipikusabb példája az antik római történelem legendás nőalakja, Lukrécia, akinek a történetét Livius és Ovidius nyomán számos későbbi szerző művében is megtalálhatjuk. Az utolsó római király, Tarquinius Suberbus uralkodása idején, egészen pontosan i. e. 509-ben történt, hogy Sextus Tarquinius, a király fia, kihasználva a férj, Collatinus távollétét, megerőszakolta a köztiszteletben álló római arisztokrata erényes (és minden bizonnyal igen vonzó) feleségét, Lukréciát. A nő másnap mindent elmesélt hazatérő férjének és apjának, majd váratlanul tőrt rántott elő és végzett magával, mivel nem akart azzal a tudattal tovább élni, hogy ha akaratán kívül is, de csorbát ejtett családja, illetve férje becsületén. A tragikus esemény mélyen megrázta, s egyben a zsarnok uralkodó ellen hangolta a rómaiakat, így Lukrécia halála (legalábbis egyes források szerint) közvetlen előidézője lett a király és családtagjai elűzésének, s a köztársaság megalapításának.
Lukrécia alakja a középkortól kezdve gyakran szerepelt az európai irodalomban, mint a legfontosabbnak tartott női erények, a háziasság, illetve a házastársi hűség megtestesítője. A számos irodalmi alkotás közül elég itt talán egy magyar vonatkozású munkára, Draskovich Miklós Az fejedelmek órájának második könyve című művére hivatkozni, amelyben a humanista műveltségű szerző a történet egy eddig nem említett, korai epizódját kiragadva ecseteli Lukrécia erényeit, szót sem ejtve az asszony későbbi megbecstelenítéséről, illetve öngyilkosságáról: "Amaz híres-neves és nevezetes Lucretia asszony, minden emberek itélete szerént, az egész római asszonyállatok között legdicséretesb volt. Ezt pedig az dicséretet nem azért nyerte magának, hogy mindeneknél szebb, bölcsebb és nemesb rendbéli lött volna, hanem azért, hogy mindenkor házában benn ült, és széjjel nem sétált. Mert olyan asszony volt az, hogy semmiféle jóságos cselekedet őbenne nem kivántatnék azok közül, akik a fejedelem, nemes és tekintetes asszonyállatokat ékesiteni szokták. Az egyéb asszonyemberek vétkeitül pedig oly távol volt, hogy semmit őbenne nem láttak, ami megfeddhető dolog lett volna. Mindenek tudhatják annak históriáját, amelyet Titus Livius első könyvében szépen megirt. Mikor az római asszonyembereknek férjek az sánctáborbúl Rómába lovon hazaszáguldottak volna, némelyek az ő feleségeket úgy találták, hogy az ablakon néztek ki, némelyek feleségi pedig az ajtóban egyebekkel beszélgettek, némelyek találták a mezőn sétálva, némelyek az kertbéli lakodalmokban, némelyek ismét a piacon az kalmárkodásban, némelyek egymás közt való köszöntőkkel való beszélgetésben és üdővesztésben. Csak egyedül Lucretia asszony volt, akit az ő ura késő éjjel az leányok között az ház közepében az rokkánál talált, és az orsónál, mellyel gyapjút font. És igy, mikor magának dicséretet nem keresett, ez egész világon dicséretessé, böcsületessé és hires-nevessé lött." Draskovich 1610-ben, Grácban megjelent művét - talán nem minden célzatosság nélkül - feleségének, Istvánffy Évának ajánlotta.


A tökéletes feleség mintapéldányaként számon tartott római asszony története kétségtelenül tanulságos lehetett minden nő számára. Nem véletlen, hogy Lukrécia alakjával fiatal lányok okulására szánt, s moralizáló feliratokkal ellátott korabeli metszetsorozatokban is gyakran találkozhatunk, erényességükről híres, más nőalakok társaságában. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a 16-17. század folyamán különösen népszerűvé váló Lukrécia-ábrázolások többsége korántsem csupán olyan magasztos gondolatokat ébreszthetett a nézőben, mint ami a korábban elmondottak alapján joggal elvárható lenne. Vessünk csak egy pillantást a már kortársai által is Sodomaként emlegetett Giovanni Antonio Bazzi (1477-1549) egyik híres művére, amely többek szerint azzal a képpel azonosítható, amelyet a festő 1513-ban ajándékozott X. Leónak, a frissen megválasztott Medici pápának! A Szépművészeti Múzeum gyűjteményében található festményen, az önmagát halálra sebző, hátrahanyatló Lukréciát láthatjuk közvetlenül az előtérben, férjétől és idős apjától támogatva. Már Giorgio Vasari is megemlékezett Sodomának erről a képéről, külön kiemelve a ruhátlan nőalak szépségét és elevenségét. Tény, hogy a festményen mindenekelőtt Lukrécia érett nőiessége, plasztikusan megformált, s szinte leplezetlenül feltárulkozó teste vonja magára a figyelmet, a nézőt ezáltal akaratlanul is az előzményekre, az asszony megerőszakolására emlékeztetve. Sodoma nem ragaszkodott a történeti hűséghez. Akt formában örökítette meg Lukréciát, holott a forrásokból egyértelműen kiderül, hogy a nő nem közvetlenül megerőszakolása után, hanem csak másnap lett öngyilkos, így nyilván bőven lett volna ideje, hogy valamit magára kapjon. Livius leírása szerint egyébként az asszony gyászruhát öltve számolt be az eseményekről hazatérő családtagjainak, az olasz mester képén látható, csupán jelzésszerűen megfestett, s a nő testét szinte teljesen szabadon hagyó fátyol ugyanakkor gyászruhának nemigen nevezhető, mint ahogy egy tőr elrejtésére sem igazán alkalmas. A művész feltehetően egyetlen drámai jelenetbe sűrítve akarta visszaadni a történet lényegét, a probléma csupán az, hogy a festményen Lukrécia erényei helyett inkább az asszony testi adottságai domborodnak ki, amelyek végső soron Tarquiniust is bűnre csábították.


Ne gondoljuk azonban, hogy Sodoma volt az egyetlen, aki ilyen érzéki módon közelített a szóban forgó témához. Jeles kortársa, a német származású id. Lucas Cranach (1472-1553) az 1530-as években szinte futószalagon gyártotta nem kevésbé pikáns, egész alakos Lukrécia-képeit, amelyeken a nőalak testét - akárcsak az olasz festő imént tárgyalt festményén - csupán egy áttetsző, lengedező fátyol takarja. Ezeken a műveken rendszerint már mellékszereplőket sem találunk, így a néző minden figyelme a sötét háttér előtt megjelenő, önmagát szúrkáló, sápatag aktfigurára irányul. Cranach esetében, ha lehet, még inkább nyilvánvaló, hogy Lukrécia alakja elsősorban nem is egy erkölcsi eszményt, hanem egy bizonyos szépségideált testesít meg, illetve hogy a téma immár csak ürügyül szolgál a festő számára erotikával fűszerezett, tetszetős képek megfestéséhez. Ezt a feltételezést támasztja alá az is, hogy Cranach ekkoriban festett női aktjai lényegében mind ugyanúgy néznek ki, legfeljebb csak más nevet adott nekik a művész. A német festőnek az ószövetségi Juditról készült műveit például nyugodtan Vénusz-ábrázolásoknak vélhetnénk, ha a ruhátlan nőalak nem szorongatná kezében Holofernész levágott fejét. A wittenbergi udvarban mindenesetre nagy keletje lehetett ezeknek a kissé vérszegény aktoknak, hiszen csupán Lukréciáról legalább 37 változat készült Cranach műhelyében.


A 16. század első évtizedeiben a híres római asszony a flamand festészetnek is kedvelt szereplőjévé vált. A Németalföldön kialakult, helyi ábrázolástípus egyik jellegzetes példája a festmény, amely egy közelebbről nem ismert, Brugge-ben tevékenykedő mester alkotása. Lukrécia háromnegyed alakos figurája ezúttal szinte teljesen kitölti a képfelületet. Az eltökélt nő két kézzel, a mártírszentek fájdalmas gesztusával döfi magába a tőrt, fennakadt szemeivel az égre tekintve. Díszes öltözete felül teljesen nyitott, így jól láthatók apró, fedetlen keblei. A feltárulkozó póz (amely itt is nyilván az előzményekre hivatott utalni) némi pikantériát kölcsönöz ugyan a jelenetnek, adott esetben azonban még ez sem tudja a nő alakját igazán vonzóvá tenni. őszintén szólva nehezen elképzelhető, hogy az ifjú Tarquinius valaha is ráfanyalodott volna egy ilyen savanyú teremtésre. A korabeli nézők persze nyilván más szemmel nézték ezeket a festményeket, s Lukrécia hasonló típusú ábrázolásai feltehetően bizonyos erotikus asszociációkat ébresztettek bennük is.


Még inkább nyilvánvaló ez azon művek esetében, amelyek immár nem is Lukrécia öngyilkosságát, hanem a nő meggyalázását örökítették meg, olykor igencsak életszerű jelenetek formájában. Ennek az ábrázolástípusnak az egyik legismertebb példája Tizianónak a cambridge-i Fitzwilliam Múzeum gyűjteményében található alkotása, amelyet a híres velencei festő valamikor 1568 és 1571 között készített II. Fülöp spanyol király számára. Tiziano drámai hangvételű, rendkívül expresszív festménye nem hagy kétséget afelől, hogy itt valóban erőszaktételről van szó: a ruhátlan nőt ágyára döntő, késével fenyegetőző Tarquinius brutalitását, illetve az elkeseredetten védekező asszony tehetetlenségét és kiszolgáltatottságát világosan tükrözik a szereplők gesztusai. A helyzet már korántsem ilyen egyértelmű annak a Szépművészeti Múzeumban őrzött 17. századi olasz képnek az esetében, amelyet a kutatók újabban a jeles firenzei festőnek, Felice Ficherellinek (1605-1669) tulajdonítanak. A csinos Lukrécia ezúttal várakozással teli, erotikus pózban nyúlik végig a lepedőn, formás testét szinte felkínálva a jóképű Tarquiniusnak. Bár a férfi felemelt kezében ott van a tőr, valódi dulakodásnak, erőszakosságnak nyoma sincs. A nő tiltakozása csak látszólagos, hiszen míg egyik kezével finoman eltolja, a másikkal átöleli, magához húzza látogatóját. A jelenetet nézve akaratlanul is a római asszony esetével behatóan foglalkozó egyházatya, Szent Ágoston dilemmája juthat az eszünkbe, aki arra a következtetésre jutott, hogy Lukrécia talán még élvezte is a Tarquiniusszal együtt töltött perceket, azért érezhetett utólag olyan bűntudatot, hogy végül öngyilkosságra szánta el magát. Bár egy ilyen típusú ábrázolás elég nehezen összeegyeztethető a Lukréciáról, mint erkölcsi példaképről kialakított magasztos elképzelésekkel, a 17. századi közönséget ez, úgy tűnik, cseppet sem zavarta, a budapesti kompozíciónak ugyanis legalább tíz változata ismert a világ különböző múzeumaiban.


Mindezek után a kortárs holland nagymester, Rembrandt Harmensz. van Rijn (1606-1669) kései alkotása, a minneapolisi képtárban található, 1666-ban készült Lukrécia halála, szinte kivételesnek mondható. Bár Rembrandt egyébként korántsem idegenkedett a pikáns témáktól vagy a női test kendőzetlen ábrázolásától, ezúttal minden erotikus felhangtól mentes, drámai művet alkotott. A festő egész pontosan azt a pillanatot örökítette meg, amikor a haldokló nő, egy zsinórba kapaszkodva, éppen összeesni készül. A kezében lévő tőr s a ruháján sötétlő vérfolt egyaránt elárulja, hogy már elkövette végzetes tettét. Ellentétben a téma korábban említett ábrázolásaival, itt mindenekelőtt az asszony rendkívül kifejező arca vonja magára a figyelmünket. Nem a tőrszúrás okozta fizikai fájdalom, hanem az a gyötrelmes lelki vívódás tükröződik Lukrécia arcán, amely végső soron öngyilkosságához vezetett. A meggyalázott nő tragikus hőssé válásának folyamatát talán még senki sem tudta ilyen meggyőző, emberi, minden teátrális póztól mentes formában visszaadni. Rembrandt Lukréciája kétségtelenül azon kevés műalkotás közé tartozik, amelyek valóban híven tolmácsolják a történet erkölcsi mondanivalóját, nevezetesen, hogy a becsület olyan érték, amelyhez akár életünk árán is ragaszkodnunk kell.