hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Közös jelek, bábeli zűrzavar -- beszélgetés Boros Mátyás képzőművésszel


Közös jelek, bábeli zűrzavar -- beszélgetés Boros Mátyás képzőművésszel

| |
 

Mennyire magányos szakma a képzőművészet?

Alapvetően magányos, de volt már példa együttműködésre az életemben. Például együtt dolgoztam egy fotóssal, Weber Áronnal, aminek közös kiállítás lett az eredménye Preparátumok címmel. Az egész egy játékkal kezdődött. Fényrajzokat készítettem, ő pedig fotózott, rögzítette a rajzokat. Az egyik rajzot 3D-ben kiállítottam utána, bejárhatóvá tettem, mintha kimerevítettem volna egy pillanatot. Főleg az érdekelt ebben, hogy hogyan tudom elvinni a rajzot olyan ösztönös szintig, amikor már nincs rálátásom arra, amit rajzolok. A projekt során ugyanis nagy léptékű rajzok készültek, valós terekben, métereket szaladgáltam közben. Nem volt mihez viszonyítanom, én magam voltam a ceruza hegye, benne voltam a rajzban. Furcsa játék volt, biztosan lesz folytatása. Az összes manírt, amit rajzolás közben használok, szép lassan elvesztettem közben. Feloldásként éltem meg.

Milyen manírokra gondolsz?

Régóta rajzoló ember vagyok, a családi legenda szerint a rácsos ágyban kezdődött. Az idők során akarva-akaratlanul kialakítottam olyan biztos pontokat, formákat, amelyeket rajzolás közben bármikor elő tudok venni. Ezek a visszatérő gesztusok pedig zavaróvá válnak egy idő után, jó kilépni belőlük.

Végül mit ragadtál ki a fényrajzból a kiállításhoz?

Nagyon egyszerű szimbólumot választottam: stilizált házat bokorral. A bokor ott volt a helyszínen, körberajzoltam a fénnyel, a házat pedig én tettem hozzá. Egyszerű jel, de van tartalma. Általában figurális dolgokat szoktam csinálni, de a fényrajzolás közben eljutottam ahhoz az egyszerűséghez, mintha archetípusokat rajzoltam volna. A ház pedig nagyon erős archetípus: egy jel, ami még mindenki számára kommunikál valamit, mint valami közös nevező.


fényrajz, Boros Mátyás - Weber Áron, Preparátumok, 2013.

A kiállításon a fényt drótvázas papír plasztikával jelenítettem meg, és térbe került az installáció. A végeredmény, a kimerevített fényrajz olyan lett, mint egy preparátum, egy csontváz. Maga a kiállítás nem kiérlelt koncepciót jelenített meg, tudatosan olyan benyomást akartunk kelteni, ami egy játékos vázlatfüzetet idézett. A fotók szét voltak szórva a térben. Lehetett szemezgetni közülük, a tér közepén pedig ott volt a rajz, amibe bele kellett menniük a látogatóknak, ha meg akarták nézni a kiállítást.


fényrajz, Boros Mátyás - Weber Áron, Preparátumok, 2013.

Mennyire segíted a nézőt szövegekkel? Mennyire közlöd expliciten a kiállításaid koncepcióját?

Amit magukkal a munkákkal kommunikálok, az egzakt és átgondolt szokott lenni. Mégis szeretek teret hagyni a befogadónak. Szöveget nem szoktam kitenni magyarázatként, bár volt már rá példa, hogy elkerülhetetlen volt. Viszont mostanában szokássá vált, hogy alkotói vagy kurátori tárlatvezetéseket, műterem-látogatásokat szerveznek: ezek az alkalmak sokat segítenek, közelebb viszik a nézőt a kortárs kiállításokhoz. Azt üzenik, hogy nem kell félni, hanem be kell menni a kiállításra, és ha az adott mű működik, akkor hatni is fog. A látogatók láthatják, hogy a képzőművész hús-vér ember, nem földönkívüli. Lehet tőle kérdezni, és nincs rossz kérdés.

Te hogyan tudod azt kommunikálni, hogy egy képzőművészeti alkotás a nézőről is szól, nem csak az alkotóról?

Az elmúlt években több olyan munkám is volt, ami interakciót akart – jó értelemben –kikényszeríteni a nézőből. Ahogy mozog a kiállítótérben, úgy változik a jelentés: a néző és a mű így kommunikál egymással. Így szó szerint és átvitt értelemben is mozgásteret hozok létre a néző számára. Eközben az asszociációit csak egy bizonyos szintig tudom befolyásolni.


folt 1.,vegyes technika, 65x62,8cm, 2012. (fotó - Weber Áron)

Kapsz visszajelzéseket arról, hogy mit indítanak el a munkáid?

A közeli ismerőseim természetesen elmondják, hogy mit gondolnak. De néha ismeretlenektől is kapok e-mailt, üzenetet, amelyben leírják a benyomásaikat egy-egy kiállításom kapcsán. Olykor egészen meglepő dolgokat. De a hétköznapi kommunikációból is ismerjük a jelenséget, hogy ha mondunk egy mondatot, akkor azt valaki esetleg egészen máshogyan érti, értelmezi.

Tudnál mondani erre egy példát, amikor valaki máshogyan értette egy művedet?

Nyáron volt egy közös kiállításom Kerekes Gáborral a Szent István Bazilikában, planetbabel címen. Az egyik kiállított munkám portrékból állt, amin a szájak voltak hangsúlyosak. Egy ismerősöm megnézte a kiállítást. Mivel az arcképeken csak a szájak voltak részletesen kibontva, az ő számára ez az egyébként inkább zavarónak szánt mű kifejezetten pozitív élményt nyújtott. Én ugyanis mindig az emberek szemébe nézek, ő viszont gyerekkora óta az emberek száját figyeli. Ha meghall egy nevet, akkor az illetőnek nem a szeme vagy az arca jut az eszébe, hanem a szája.


morzsák, vegyes technika, részlet, 2016. (fotó - Art Detektor)

Vicces módon ugyanezt akartam mondani. Szemek színére nem emlékszem, de a száj formájára, a kis ráncra a szájzugban...

Komolyan? Ez tényleg létezik?

Most próbálom nem a szádat bámulni.

Én egyben kezelem az arcokat és mimikájukat, a szemek szerintem jellegzetesebbek, mint a száj. Ebben a munkában viszont a verbális kommunikáción volt a hangsúly, a verbális kommunikáció jelenkori káoszán, ezért a szájak kerültek a középpontba. Ez mindenkire másképp hatott. Volt, aki számára ijesztő volt. Más azt mondta, hogy olyan látványt nyújtottak az arcok, mint a füst... Ilyesmi volt a célom, hogy egy összemosódó emberi masszát ábrázoljak.


befejezhetetlen, vegyes technika, 318x430x227cm, 2016. (fotó- Art Detektor)

Lehetséges, hogy valami, ami az alkotónak egyértelműen negatív dolog, az a másik ember életében pozitívnak számít, mert más élményei vannak vele kapcsolatban. Például a veszteség ábrázolása valaki mást a reményre emlékeztethet.

Ez elég gyakori. Kommunikálok valamit, ami nekem természetes, de a néző máshonnan jött, mást látott az élete során, eltérő a világnézete... Sok rétege van az értelmezésnek, ami hallatlanul izgalmas.

A Bazilikában pedig teljesen bele voltak dobva a művek ebbe a sokféleségbe, hiszen ott rengeteg ember áramlott át, turisták a világ minden tájáról...

Ez volt a cél. Telek-Nay Ágnes, a kurátor kötött minket össze Kerekes Gáborral, aki kollázsokat készít. Ő a jövővel, én jelenbeli kérdésekkel foglalkoztam, de mindkettőnk kiindulása a Bábel-téma kulturális toposza volt. Ezért olyan teret kerestünk, ami szakrális kapcsolódású, mégis inkább profán. Több ilyen hely van, például a Kiscelli Múzeum templombelsője, de aztán kiderült, hogy a Bazilika tetőterében is működik egy galéria. Köztes tér, már inkább profán – ha valaki felmegy a Bazilika tetejére, hogy megnézze a kilátást, mindenképpen át kell haladnia ezen a galérián. Naponta átáramlik rajta vagy 150 ember, mindenféle náció – ez jól találkozott a Bábel-tematikával. Ha akkoriban Instagramon rákerestem a #bazilika vagy #szentistvanbazilika hashtagre, láttam, hogy például koreai srácok osztották meg a selfie-jüket az én munkámmal.

A kép, a vizualitás pont hogy közös nyelv a nyelvek bábeli zűrzavarában, nem?

Igen, a kép valamelyest valóban áthidalja a nyelvi kérdéseket. De szerintem erre leginkább a zene képes.

Kerekes Gáborral egymástól függetlenül kezdtetek foglakozni a Bábel-témával?

Igen, Ágnes, a kurátor hozott össze minket. Engem ez a téma azok miatt a kommunikációs zavarok miatt kezdett foglalkoztatni, amelyek jellemzőek napjainkban. Azt gondolom, hogy majdnem minden kor emberének Bábel-élménye volt vagy lehetett, senki sem látta át soha pontosan az adott kort amiben élt. De ma különösen gyors lett a kommunikáció, rengeteg szemét jön szembe, folyamatosan szűrnünk kell. Folyamatosan elbeszélünk egymás mellett, sok az információ és a dezinformáció, mégis épít valamit az emberiség – de nem tudjuk, mit, és hogy ez hová tart.

A Bábel-tematika számomra arról szól, hogy a mai kommunikáció mennyire torzul és roncsolja a „nagy közös egészet”, például egy közösséget, ha van még olyan. Két munkámnál is használtam az internetet mint eszközt. A Morzsák című művemnél első ránézésre sittet, törmeléket látsz, mintha már leomlott volna a torony. És az egyes elemek oldalán különféle szövegeket. Az írásbeliség különböző rétegei jelennek meg, részben a hamar érvényességét vesztő napi sajtóból, részben egy maradandónak mondható szövegből, a Bibliából. Kiválasztottam a Bábel-történetből bizonyos szavakat, és a köztudottan pontatlan Google-fordító segítségével lefordítottam rengeteg nyelvre. Ez a munka sok nyelven kommunikál, azaz majdnem minden látogató megért egy-egy szót, de az összeset senki. Nem tudom ellenőrizni, hogy a Google mennyire torzította el a szavakat, hiszen van olyan nyelv, ahol az írásjeleket se értem.

Nálam a készítési folyamat is része a munkának, az, ahogy – nem ritkán – együtt élek vele. Egy másik projektem, a Befejezhetetlen alapgondolata az volt, hogy építek egy fiktív, kártyavárszerű épületet. A Bábel tornyát a babilóniai Étemenanki zikkurattal szokták azonosítani. Adta magát ez a forma, a hétszintes épület. Lebegő installációt hoztam létre, ami a függesztés miatt instabilnak hat. Van körvonala, de inog az egész. Az építőelemei emberi arcok, amelyek nincsenek kötésben – az lenne a kötés, ha kommunikálnának, csakhogy nem egymás felé beszélnek, hanem kifelé.

Ehhez az arcokat a legnagyobb közösségi portálon gyűjtöttem össze: annyit kértem, hogy akinek van kedve, küldjön magáról néhány képet, amin éppen beszél. Volt, aki a kísérőszövegben leírta, hogy éppen egy haikut mondott, más grimaszolt vagy hülyéskedett, bár nem ezt kértem. Mindenki a személyisége szerint reagált. Meglepően sok képet kaptam, idegenektől is.

Tehát a kommunikáció lehetetlenségéről szóló projekt kapcsán kiterjedt és sikeres kommunikáció indult be.

Igen, működött. És ijesztően gyorsan. Viszont arra a fajta kommunikációra, amiről a projekt szól, nem ez jellemző. Különböző eljárásokkal a képeket analóggá tettem, majd szénrajznyomatokat készítettem. Ennek a fura technikának köszönhető a sfumatós hatás. Majd jobban kihangsúlyoztam a szájakat ceruzával, illetve az űröket, amik beszéd közben megjelennek az arcokon.



rajzok térben, installáció (2,5 borderline), vegyes technika, változó méret, 2013. (fotó Weber Áron)

Igen kísérletezőnek tűnsz a grafikai technikákban.

Grafikusként végeztem, és foglalkoztat, hogy a számomra izgalmas régi technikákat hogyan tehetem érvényessé abban, amiben élünk. A sokszorosító grafikai eljárások, eredetileg – ahogy a nevük is mutatja – sokszorosító, információterjesztő céllal rendelkeztek, és fokozatosan vívtak ki maguknak önálló rangot. A sokszorosításhoz ma már entert nyomunk. De olyan mélységük és minőségük van a régi technikáknak, ami engem rabul ejtett. Nem feltétlenül klasszikus formájukban használom őket, gyakori az oda-vissza játék, szeretek ötvözni különféle eljárásokat. A sokszorosítás ma már nem cél, sokkal inkább egy lehetőség.

Foglalkoztat a rajz mint alapvető gesztus, de nagyon érdekel a nyomat fogalma is. Valami ismétlődik, valami majdnem ismétlődik, és ahogyan ebből rendszereket lehet építeni. Egy korábbi munkámhoz, a Babel Cloudhoz például kézi rajzokat készítettem 17-18. századi metszetek hangnemében, amelyeket felnagyítottam, majd digitális nyomatok készültek belőlük, habkartonra. Folyamatosan bővítem az eszköztáramat, találkozom újabb lehetőségekkel, amelyek beépülnek, és az adott munkához mindig kiválasztom, hogy melyik segíti legjobban a mű kommunikációját. Szeretek a hangnemekkel is játszani: nem úgy beszélek például egy meditatív témáról, mint egy harsányabbról, erőszakosabbról. Néha olyan végpontig jutok el, ami már a plasztikához áll közel, máskor visszamegyek a kályhához, és csak rajzolok. Szeretem a műfajok közti átjárhatóságot és a határeseteket. Például egy plasztika, amit csak akkor tudsz értelmezni, ha szó szerint beleülsz, közben mégis képalapú.

Ez melyik munkád?

A Hanyatt. Egy nagyon egyszerű, stilizált forma, amely azt a nyugalmi állapotot akarja visszaadni, amikor az ember befekszik egy fa alá, és nézi a lombot. Ez is függesztett installáció, van egy kis mozgása. Makettszerű, ezért fehér, de közben vetítővászon is, hiszen a környezeti fények miatt mindig rávetül valami. Egyszemélyes mű, csak egy pontból lehet értelmezni, onnan áll össze. Bele kell ülni a székbe, ami a mű része, egy kijelölt hely.

Mennyire fontos, hogy rólad mint alkotóról is szóljon a mű?

Minden munkámban van egy személyes réteg, amit a néző talán nem is lát. De mivel sok közös szimbólumot használok, tág lesz a jelentéstartalom. A személyes réteg azért fontos nekem, mert mintha kezdenénk leszokni erről. Lehet, hogy én vagyok elavult, de ha olvasok, nézek, hallgatok valamit, akkor szeretnék találni egy apró nyomot a szerzőtől, azt a törékenységet, amit emberinek hívunk. Amikor dolgozom, mindig valamilyen személyes motiváció indít el. Még az általános jelek használata sem véletlen. Ha házat, ha repülőgépet használok, annak is mindig van személyes indíttatása, kapcsolódása. De igyekszem teret hagyni annak az ismeretlennek is, amit a néző tesz hozzá kívülről.

Például amikor rábukkantál az ugróiskolára mint motívumra?

Igen. Egy időben fotóztam és gyűjtöttem is az aszfaltra rajzolt ugróiskolákat. Sokszor gyűjtök ilyen számomra fontos jeleket, amelyeket aztán használok. Először kisebb-nagyobb formában jelennek meg a műveimben, majd kiteljesednek. Olyan, mintha bizonyos témákat járnék körbe ezekkel. Egy egyszerű jel ezt lehetővé teszi. Hogy a végén mire fogom használni az ugróiskolát, még nem tudom, több terv is van. Valahol olvastam, hogy életszinonimának tartják. Van többféle elfogadott sémája – de soha nem úgy sikerül, annyiféle torzulással rajzolják fel, hogy pont olyan, mint az egyéni életutak változatossága egy elképzelt, ideális formához képest. És nem mellesleg végig kell rajta menni, sikerül, ahogy sikerül…

A Bábel-téma lezárult már számodra?

Nem, még lehetne bővíteni. De az egész munkásságom olyan, mint egy fa, nagyobb ágakon újabb és újabb hajtások jelennek meg.

Milyen témák voltak még központiak számodra?

Általában több téma foglalkoztat egyszerre, vannak olyanok, amelyeket évek alatt fejtek ki, és gyakoriak a visszatérő témák is. Sőt, ezek kapcsolódni tudnak egymáshoz… Az elmúlt években fontossá vált, hogy olyan kiállításokat csináljak, amelyeknek mikroatmoszférája van. Hogy ha beesik valaki kialvatlanul vagy egy stresszes nap után a kiállítótérbe, akkor se maradjon érintetlen, legyen egy nem hétköznapi élménye. Jó esetben a mű át tudja vinni egy másik közegbe. Akár kellemes, akár zavaró közegbe... Ha nem is téma, de mint központi gondolatot ezt kiemelném.

Mennyire van lehetőséged azzal foglalkozni, ami foglalkoztat? Azaz mennyi időd jut a képzőművészetre?

A grafika gyűjtőfogalom, az autonóm ága mellett ott a tervező grafika is, amiben szintén aktív vagyok. Képregénytől a könyvillusztrációkon át a belsőtér-dizájnig csináltam már sok mindent. Emellett állami gondozott srácoknak tartok kreatív foglalkozásokat, feloldó jelleggel, majdhogynem terápiás céllal, és a Ludwig Múzeumban is tartottam gyerekfoglalkozásokat. Igyekszem ezekből is folyamatosan tanulni, de közben szeparálni az egyes területeket, hogy az autonóm munkáim legyenek a központban. Annyi mindent kell csinálnom egyszerre, hogy megtanultam projektalapon gondolkozni. Ha a műteremben vagyok, akkor csak arra fókuszálok. Ez nem mindig könnyű.

Pontosan fogalmazol, és nagyfokú tudatosság látszik rajtad. Ez mennyire van jelen, amikor a saját munkáidat csinálod? Segít, vagy ki kell kapcsolnod?

Az alkotási folyamat eleje finom, képlékeny állapot. Beengedek valamit, „emésztem”, hagyom, hogy megmozgasson. A kivitelezéshez viszont már kell a céltudatosság. A hagyományos grafikai eljárásoknál például muszáj előre gondolkodni, konceptuálisan. Több lépcsőfokon kell végigmenni egy nyomat elkészítésénél: a vázlat, az előkészítés, majd az anyaggal való munka után kerül a végeredmény a papírra. Technikától is függ, hogy hány fázis szükséges. Ez a fajta eljárásmód beépült már a személyiségembe.

A pianínós projekteden látszik, hogy ott is pontosan kitűzted a célt. És nyilván el is tartott egy ideig.

Két évig... Találkoztam egy míves, szép arányokkal rendelkező tárggyal, egy pianínóval, ami halálra volt ítélve. Ezzel a benyomással, találkozással kezdődött ez a projekt, de idővel szakmai kérdések kerültek az előtérbe. A tárgy lett a téma, és azok a grafikai technikák, amelyek mérettartóak, megőrzik a felületi sérüléseket. Direktnyomatokat készítettem, illetve frottázsokat, amelyek eltérően adják vissza a sérüléseket, felületi hibákat. Lassan felboncoltam a pianínót, papírra kerültek az egyes részei, aztán kezdődött a játék a térbeliséggel, hiszen ez egy térben létező tárgy volt. Először leltárszerűen állítottam ki, majd a második installáció egyszerűbb, tisztább lett: mint egy robbantott ábra.


pianínó 1:1, vegyes technika, változó méret, 2006-2008., installáció 2013. (fotó – Weber Áron)

Sok gondolkodás után maradtam ennél a puritán megközelítésnél, hogy a szakmám segítségével dokumentálni kezdtem a pianínót. De ne felejtsük el, hogy a zongora kulturális toposz, sokszor előfordult már a képzőművészetben. Ahogy tájékozódni kezdtem erről, úgy növekedett számomra ez a történet. De közben a direkt nyomat kérdésével is foglalkoztam. A hagyományos értelemben vett grafikai dúcot valós tárgyakra kezdtem cserélni. Ebből nőtt ki a Vizuális haikuk sorozat. A haiku lényege az „éppen ilyen”, egyfajta leírás, ami a néző/olvasó számára is hagy nyitva lehetőségeket. Elkezdtem a számomra fontos tárgyakat átmenteni papírra. Ez sem példátlan persze, de magamnak kellett kijárnom ezt az utat.


pianínó 1:1, monotípia, 38,9x38,7 cm, 2006-2008.

Általában jellemző a munkáidra a puritánság. Mindegyik művedben van olyan technikai csavar, amivel lenyűgözhetnéd a befogadókat, mégsem ez a célod. Például a Foltok, ahol azzal játszol, hogy a háttér és az előtérbe helyezett tárgy más és más jelentést rajzolnak ki együtt, attól függően, hogy honnan nézi az ember.

Nem szeretem a cirkuszi látványosságokat. A technika jó esetben segíti a művet. A Foltokban fontos a tárgy és a mögötte lévő vizuális jel kapcsolata, de nem merül ki ebben a „trükkben”. Ez a munkám három személyes tárgyra épül, amelyek különböző életszakaszaimban voltak fontosak, de egyszerű, közös szimbólumok, az objektív valóság elemei. A ház és a repülő emberkéz alkotta, statikus és mozgó tárgyak. Mellettük pedig egy valódi, európai fára emlékeztető bonsai. A fa természetes jel, statikus, de folyton változó. És persze ott a háttérben megjelenő folttal való változó viszony. Ahogy mozog a néző, úgy születnek finom kontrasztok és kapcsolódások a foltok és a tárgyak között, szabad asszociációs lehetőségeket nyitva. Ezek a munkák átmenetek a hagyományos értelemben vett kép és az objekt között.

A műveid egyszerre nehezek és könnyűek, azt hiszem. Figyelmet kell szánni nekik, de ha az megtörténik, abban is elindítanak valamit, aki nem járatos a kortárs képzőművészetben. Mennyire tudsz ezen a közegen kívülre beszélni?

Általában szűk közeg jár a kiállításokra. De a Bazilika-projekt nagy kiugrás volt ebből a szempontból. És szerencsére van ilyen tendencia manapság, hogy nyitni kell kifelé, új utakat keresni az emberekhez. Unalmas egymásnak kiállítani egy idő után. Jó, ha megjelennek, bevonódnak a társművészetek képviselői, és az is, ha „civilek” jönnek be az utcáról, és elindul valamilyen kommunikáció. A képzőművészeknek nincs olyan nyilvánossága, mint például egy zenésznek, nem tapsolnak meg a színpadon; rejtve működik, de nagyon intenzíven. Mintha egy láthatatlan, párhuzamos világ lenne, sok-sok tehetséges emberrel.

Neked van olyan törekvésed, hogy minél több embert szólíts meg?

Nem célom, hogy szájbarágós dolgokat csináljak. De örülök, ha minél többen látják a munkáimat, mert ezekből a találkozásokból később bármi lehet. Ha pár percre leköt valakit, amit csinálok, az már sikerélmény. Voltam már ötletgazdája olyan projektnek, ami sok embert mozgatott meg, és mivel közterülten készült, sokan kerültek vele kapcsolatba. A Kölcsey Ferenc Gimnázium tanulóival teleírtuk az Anker-köz teljes felületét irodalmi idézetekkel, amiket ők hoztak. Tartottunk egy néhány alkalmas érzékenyítőt előtte, aztán nekiláttunk. Egynapos, flashmob-jellegű projekt volt, másnapra már le is mosta az eső vagy a közteresek, de a fiataloknak és az ott élőknek fontos volt. És azt hiszem, minden résztvevőnek különleges élmény lehetett.


Cziglényi Boglárka
2017


Kulcsszavak

grafika, képzőművészet, kísérletezés

Kapcsolódó anyagok

Közös jelek, bábeli zűrzavar -- beszélgetés Boros Mátyás képzőművésszel

A művészetterápia értéket teremt

Némelyek posztumusz születnek

ÉBER ÁLOM - Hommage á ROZSDA ENDRE

Félúton valahová

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Gyógyító szerkentyűk képeskönyve – nem csak orvosoknak

Akár fiatalon, akár idősebb korban ébred fel ez az igény az orvostörténelem iránt, kiváló ajándék minden gyógyító szakember számára Magyar László András Solenoid és Pelithe. Régi gyógyszerkentyű című könyve.

Tovább


A gyógyító alkotói láz – Beszélgetés M. Kecskés András pantomimművésszel

A pantomim, a mozgásművészet és színházművészet elemeit egyesítem. Például jellegzetes pantomimes eszközöket használok elvont fogalmak kifejezésére. Egyszerű példát említve, pantomimes alaptechnika a súly cipelésének megjelenítése, de ezt a lélek mázsás súlyának kifejezésére is lehet használni.

Tovább


„Kivisszük a betegséget, behozzuk az egészséget”: tavaszi gyógyító hiedelmek

Az érdekességre törekedve tekintjük át a magyar nyelvterület tavaszi gyógyító szokásait.

Tovább


Egy közös történet: Az Olaszliszkai

Egy színházi előadás arról, hogy miért érzi valaki annyira reménytelennek az életet ebben a pillanatban Magyarországon, hogy véget vessen az életének. És bár ez nem lehetett az alkotók szándéka, de egy előadás arról, hogy miért lett öngyilkos Borbély Szilárd.

Tovább