Mimike nem tud a hasára hömbölödni, ha egyszer hanyatt vágja magát. Tekereg, forgolódik, nagyokat nyög, igyekszik lendületből talpra állni, de nem megy. Mint a hátára esett katicabogár. Marad a farkincalengetés, szemforgatás, amíg vissza nem fordítom. Mert amióta már nem kicsi kutya (na, az szerintem nem is volt soha, már csak ilyen buflákmancinak született, bár a viselkedése alapján látható volt, hogy fiatalka, mert mindig becsurrantott, és menet közben elcsócsált két vesszőkosarat is), szóval, amióta nagylány lett és meg van komolyodva, szeret jobban hízelegni az embereknek. De milyen nehéz is lehet egy idegen faj szabályai szerint élni! Egy ragadozónak egy majomivadékkal Egy csókolódzós-ölelkezős-egymást kurkászó fajtával együtt élnie egy olyannak, amely jobban ért a harapdálós-egymás hátsóját szagolgató nyelven! Szép a Mimikétől, hogy olyan tanulékony. Mert figyelni, nagyon figyel. Ott fekszenek Tóbival folyton a mintás szőnyegen, beleolvadva a környezetbe. Jönnek utánunk, ahová csak megyünk a lakásban. Egész napjuk csupa várakozás. Mikor megyünk sétálni? Most? Most nem? Akkor most? A séta, a séta! Ezért élnek. Szegények, bezárva egy idegen faj élőhelyére – a lakásba. Soha nem felejtem el, milyen az, amikor Tóbiás végre kertet kap. Tavalyelőtt nyáron vidéki házban nyaraltunk, olyan somogyi faluban, ahol még bolt sem volt, egy zsákutcafalu, tizenegy ház és azután már csak a kukoricás el a látóhatárig Egy körtefa állt a kert végében, hangos puffanással hullottak a körték, mint a rosszul szigetelt csap cseppjei, és a gazda a méretes udvarban a gazt csak egy focipályányi területen nyírta rendszeresen, a többi részen embermagasságúnál is nagyobbra nőtt a vadon. Ebben tombolt Tóbiás. Akkor Mimike még nem került hozzánk. (Emlékszem a kisfiam kétségbeesett arcára, amikor mint előőrs beállított, és a drámai bejelentésre: már MEGINT találtunk egy kutyát!) Még meg sem született. Tóbi egyedül volt a mikutyánk. És egész nap ásott. Akkor is, amikor mintha dézsából öntenék, esett az eső. Testét vastagon belepte a sár, szakállán sárcsimbókok lógtak, véreres szemébe sárpatak csorgott, talpacskáján véres sárcsizma. Lihegett a boldogságtól, dolgozott egész nap, mint egy földműves. Túrta rogyásig a talajt, egy kubikus elszántságával a hat gyerek eltartására. Tóbiás az egész folyó mentén megépítette a gátat, szabályozta a Tiszát, lecsapolta a Hanságot, sztahanovista kutya, a végsőkig hajszolt mániákus tacskó-aranyásó. Úgy kellett esténként bezavarni, leültetni a vacsora mellé. Ott lihegett boldogan a verandán. Rám nézett, hunyorított. De szép nap is ez a mai! Ugye Anyukám? Úgy irigyeltem akkor Tóbiást, neki aztán nem kell jógáznia, meditálnia, hogy a jelenben tudjon élni, és ott bújjon el a félelmei elől! Nagy Zsuzsanna