TARTALOM

 VISSZA

 


Georg - Sotiris Bekas portréfilmje Lukácsról


Georg - Sotiris Bekas portréfilmje Lukácsról
Kelemen Gábor
| |
 

Nem tudjuk mi vezette a magyar filozófia legjelentősebb alakja, Lukács György (1885-1971) szüleit abban, hogy másodszülött fiúknak az önkény elleni harc nagy magyar ikonjává vált Dózsa keresztnevét adják. Lukács Györgyöt, az Angol-Magyar Bank igazgatójának fiát elsősorban a német irodalom és filozófia vonzotta, s 21 éves kora előtt nem érdeklődött különösebben a magyar szépirodalom iránt. Ez a viszonyulása 1906-ban módosult. Ady Endre ebben az esztendőben megjelent Új versek című kötete egy életre lenyűgözte. Ady verseit Lukács életpályája egyik legdöntőbb, megrendítő élményének tekintette. E versek hangvétele, ritmikája mélyen beívódott az emlékezetébe, s hangulati alapozó réteget adott számára a filozofáláshoz. Amíg a magyar szellemi ugar kipányvázott, szolgasorsba döntött lelkeit felkorbácsoló Ady 1907-ben „Dózsa György unokája”-ként öltött pozitív alakot, addig Lukács gondja az volt, hogy jószerével csak negatív módon tudta önmagát meghatározni, mert csak arról volt világos képe, ami nem akart lenni. Ady a zsenialitására felfigyelő nagypolgárság körében talált mecénásokat. Lukácsnak viszont saját apja volt a mecénása, aki nem fia eredményei alapján, hanem azok híján is bízott abban, hogy gyermeke egyszer még olyan téren - pl. a politikában vagy az akadémiai életben – viszi sokra, amire neki, a self-made man-nek nem volt lehetősége.

Sotiris Bekas Georg című fimje -, aminek nemcsak a Lukács Achivum és Könyvtár (LAK) 2018-ban történt bezárása, hanem a 20. század egyik legnagyobb filozófusa, Lukács iránt újra megélénkült nemzetközi érdeklődés is aktualitást ad – érzékenyen mutatja meg Lukács munkásságának és életének azokat a témaköreit, melyekben még egyáltalán nincs kimondva a végső verdikt. A film végének záróképe azt az 1909. augusztus 23-án lebélyegzett (majd két nappal később újra dátumbélyegzett) borítékot mutatja, melyben az atya küldte el „kedves Gyuri fiának” a fia apa által vízionált küldetéséről szóló levelét. A levél missziós megbízást tartalmazó sorai a következők: "Azt mondod magad is, hogy én liberálisan szabadjára hagylak fejlődésedben és annak útjai megválasztásában. Ezt öntudatosan teszem, mert bízom benned határtalanul, és szeretlek végtelenül - mindent áldozok azért, hogy naggyá, elismertté, híressé lássalak lenni, legnagyobb boldogságomnak fogom érezni, ha azt mondják majd rólam, hogy Lukács György apja vagyok..." A határtalan bizalom igen messzemenő, ugyanakkor nem korlátozatlan, mert az apa megjelöl egy határozott végcélt, mégpedig a saját - fiával kapcsolatos - célját, amiért kész mindenét feláldozni. „Csupán” annyit vár fiától, hogy valósítsa meg az apa álmát, s érje el az apa vele kapcsolatos projektjét, a naggyá és híressé válást. Ez bizony elvárás, előírás arra, hogy mit szolgáljon Lukács lelkiismerete. Természetesen valaki éppúgy válhat közismertté rosszhírűként, mint megbecsültként. A hírhedtség családi helyét – mégha ezt sikerült is jól eltitkolni - azonban már betöltötte a mama kedvence, Lukács bátyja, János. (János a család által feltételezett - abban a korban a legnagyobb családi szégyenek közé tartozó – homoszexualitása sosem került nyilvánosságra. Nekem Lukács hugának, Máriának az unokája, a jeles műfordító, Tim Wilkinson fedte fel ezt a Lukács halála után évtizedben, az 1970-es években a nyugati világban dekriminalizált, sőt demedikalizált titkot.)

A modern családpszichológia, Helm Stierlin nyomán, delegációnak nevezi azt az esetleg többgeneráción átívelő missziót, melyet a szülő hagyományoz át valamely gyermekére, akinek életfeladata a szülő nem teljesült álmának megvalósítása vagy továbbörökítése. A gyermeke „érdekében” roppant áldozatokat hozó szülő a delegáció révén tartja erős lojalitás-kötésben őt, s akadályozza meg abban, hogy a saját választásait és útját kövesse. Talán emiatt is érezte magát olyannyira feszélyezve a fiatal Lukács Ady és mindenki másnak - aki a saját útját járja, s önnön tehetségének kiteljesülésén munkálkodik – a társaságában. Lukács éppen az említett levél kézhezvételének időszakában találkozott először és utoljára Adyval, a nagy költő törzshelyén, a Három Hollóban. Ady választhatta magát szimbolikusan Dózsa György unokájának és szellemi örökösének, Lukács ellenben arra volt lekötelezve, hogy ő teremtse meg azt a szellemi jusst, melynek gyümölcsét, a híressé válást, az apja kívánta élvezni. Ezáltal Lukács szimbolikusan a saját apjának apjává vált. Mivel pedig az apa apja a nagyapa, így Lukács bizonyos értelemben önnön nagyapja lett.

Az embert válaszoló lénynek tekintő Lukácsot Bekas a film végén ebbe a delegációs szituációba helyezi. Ugyancsak a film végén, közvetlenül a zárókép előtt Heller Ágnes, Lukács legnevesebb tanítványa, mintegy a saját Lukács-történetének zárásaként, a haldokló mester utolsó szavait idézi. „Mindig szerettem volna megtudni a dolgokat, de a legfontosabb dolgot még nem tudom” - ezekkel a szavakkal búcsúzott tanítványától az agg mester, s Heller szerint a „még nem” lehetősége Lukács megértésének kulcsa. Sotiris az életmű több feltárásra váró szövevényét világítja meg. Jelzőfényei közül csak az egyik az, melynek világosságában a néző észreveszi a burzsoá apának a proletáriátus - marxista értelmiség által megteremtett - hangján felelő fiút. A kommunista pártot választó fiú e választásával úgy oldotta meg az apa-fiú konfliktust, hogy egy másik, soha nem megoldott újabb lojalitás-konfliktusba navigálta magát. Életének fő kérdése az összekötő és elválasztó erőket koherens rendbe helyező szubjetummá válás problematikája maradt.



Lukács ifjúkorában megfogalmazott feladata: „légy azzá, ami vagy”, egyfajta még nem lehetőségként, keresésként - ahogy ez a filmből jól látszik - egész életén végighúzódik. Ám nemcsak Lukács kutatja önmaga szubjektummá válásának útját, hanem a rendező is keresi azt a történetet, amellyel és amelyben Lukács élt. A film különlegessége, hogy az az idős Lukács áll a fókuszban, aki élete utolsó 26 évét ugyanabban a lakásban és annak közvetlen hatósugarában töltötte. (Ez alól kivételt jelent az 1956-os forradalmat követő év, amikor internáltként a romániai Snagovban volt kénytelen élni.) Igaz ez a lakás - ahova a tanítványai és hívei rendszeresen eljártak - az ország szívében található.

Lukács éppen a demográfiai időskor küszöbén, 60 évesen tért vissza hosszú száműzetéséből Magyarországra. Abban az időben a magyar népességnek csak 11 százaléka volt időskorú, míg ma már az egynegyede. A szubjektummá válásért folyó elszánt és szakadatlan keresést – hogy nem az legyen, amivé elidegenítő, illetve eldologiasító társas és társadalmi erők akarják idomítani - Lukács időskorában sem hagyta abba. Emiatt Lukács nemcsak általában tekinthető kora reprezentatív személyiségének, hanem az időskori szubjektiváció szempontjából is.

Ahogy a film végén, úgy az elején is Bekas az újrakeretezés módszerével dolgozik. A bevezető képek lépésről lépésre Lukács életének fő színteréhez és szimbólumához, a könyvtárhoz visznek. A művészien felépített portré-dokumentum filmben a Fővámtér metróállomásra befutó szerelvénnyel Bekas a mozgólépcsőn a nézőt is megérkezteti Lukács egykori lakásának vidékére. A kamera madártávlatból és közelről egyaránt pásztázva rápillant a Belgrád rakpart 2. házszám alatti Bauhaus stílusban épült lakóházra, s a néző, szintén többféle távlatból megcsodálhatja a környékről, illetve Lukács 5. emeleti lakásának ablakából nyíló panorámát. Ezután az idős Lukács látható különféle szituációkban, aki arról beszél, hogy a szocializmushoz való eljutás mindenki számára adott lehetőség. (Ehhez az angol nyelvű felirat hozzáteszi azt a jellegzetesen lukácsi gondolatot, hogy: kivéve azokat, akik eladták a lelküket a kapitalizmus ördögének.) A filmben megnyilatkozó külföldi és magyar Lukács-szakértők, barátok és a LAK könyvtár munkatársai közül az első megszólaló feladata Lukács bibliotékaként is szolgáló, a 19. századi könyvtárak hangulatát idéző dolgozószobájának bemutatása. Bekas egyfajta dialógust hív életre a megszólaltatottak közt, akik közvetlenül ugyan nem válaszolhatnak egymásnak (hiszen nincsenek sem egy térben sem ugyanabban az időben), viszont Bekas úgy vágja meg és rendezi sorba az interjúkat, hogy azok az egymásnak felelés, egymással beszélgetés benyomását nyújtsák. Az új megszólaló mintha csak az előző beszélő által felvezetett témát vinné tovább, egyben válaszolva is néhány nyitva maradt kérdésre, s egyúttal újabb kérdéseket felvetve. A szereplők gondosan kiválasztottak, akik képesek friss és orientáló mondanivalót nyújtani.

A francia Anselm Jappe 2018-ban publikált egy könyvet Guy Debord-ról, az 1968-as francia diáklázadások szellemi előkészítőjéről. (Debord A látvány társadalma című, 1967-ben megjelent kötetének erős mozgósító hatása volt.) Jappe kimutatja, hogy Debord Lukács György lelkes híve és olvasója volt, aki megihlette Debord munkásságát. A görög Konstantinos Kavoulakos a film egyik leggyakrabban visszatérő alakja. Ő adta közre az utóbbi évtized Lukács-irodalmának egyik legfontosabb, Lukács praxis-filozófiájáról szóló, 2018-ban megjelent könyvét. Kavoulakos szerint Lukács filozófiája ma is ható és élő filozófia, mely elsősorban a szociológiai, a politikaelméletet is magában foglaló társadalomkritikai, ontológiai, történelmi és esztétikai kutatásokat inspirálja. Heller Ágnes mellett Takács Ádám és Kelemen János a leggyakrabban megszólaltatott hazai Lukács-kutatók. Kelemen János 2013-ban jelentette meg a Rationalism of Georg Lukács című könyvét. Takács 2013-ban szerkesztett Lukács György gondolkodása: jelenkori perspektívából című könyve bizonyára szintén számot tarthatna a magyarul nem olvasó Lukács követők érdeklődésére. Szót kap a Romanticizmustól a bolsevizmusig című, először 1976-ban francia nyelven megjelent, a Lukács-irodalom egyik klasszikus művének tekinthető könyv szerzője, Michael Löwy is. Érdeme és érdekes színfoltja a filmnek, a fotós és aktivista Csoszó Gabriella, aki 2007-től fotózza az archívumot, s mutatja be annak történetét a politikai változások tükrében. Képeinek vitathatatlan értékőrző szerepe van. Ugyancsak az értékmentő aktivizmus harcosaként jelenik meg az 1979-ben Szegedi Lukács Kört alapító Szabó Tibor. A Budapest XIII. kerületi Lukács György szobor (készítette: Varga Imre) 2017. évi elhurcolását 2005-ben megelőzte egy másik incidens, amikor az ELTE könyvtára előtt, az előcsarnokban lévő Lukács-szobrot (készítette:Janzer Frigyes) távolították el. Ez utóbbit Szabónak sikerült Szegedre mentenie.

A kötet egyik visszatérő motívuma azoknak az ellentmondásoknak a megmutatása, melyekkel és melyekben Lukács élt. A rendező, amikor már jópár ellentmondás felszínre került, megmutatja a Belgrád rakparti épület ovális lépcsőházát és spirális lépcsőzetét. Ahogy a lépcsőzet körei egyre magasabban térnek vissza, úgy az interjúkban szóbakerülő dilemmák is új és új tartalommal, másféle felvetésekben ismétlődnek. A Bécsben élő pszichoanalitikus, Ligeti Vera veti fel Lukács egyik visszatérő tevékenységét, az önkritika-gyakorlást, melyet szintén lehet spirálisan ismétlődőnek tekinteni, ahogy a homályosan megfogalmazott lukácsi szövegeket is, melyek Ligeti szerint valaminek az öntudatlan elrejtésére szolgálhatnak.


A filmnek kitűnő a zenei aláfestése (a kanun és az elektronikus zene kombinációja), s a képek összhangja a szövegekkel. Lukácstól ugyan azt a nézetét szokták idézni, mely szerint a filmművészet (mely nem létezett a kapitalizmus előtt) csak a szellemi arc felvillantására alkalmas, de nem a szellemi profil mélységének és egészének ábrázolására. Sotiris portré-dokumentum filmje rácáfol erre a vélekedésre. Amikor a Heidelbergi esztétika idején (1913-ban) Lukács első cikkét írta az akkor még némafilmről, egyáltalán nem utasította el a filmet, sőt azt írta: "a 'moziban' minden valóra válhat, amit a romantika a színháztól hiába remélt". Sotiris filmje - hangosfilmként - elevenné teszi a mozinak ezt az ígéretét. A film olyan esztétikai érték, mely egyúttal a Lukács örökség módszeres feldolgozásához és kritikai reflektálásához is hozzájárul.

Kelemen Gábor
2019. december 2.


Kulcsszavak

Lukács György, filozófia, portré

Kapcsolódó anyagok

Georg - Sotiris Bekas portréfilmje Lukácsról

Onkofilozófia

Amikor az orvos egyben filozófus is volt

A filozófiai kávéház mint terápiás közösség

Gyógyszerész-beteg kapcsolat

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Paracelsus Magyarországon 24 igaz történet

Dr. Magyar László András orvostörténész, író és műfordító munkássága kiválóan illusztrálja, milyen szerteágazó és sokszínű kutatásokat folytathat az, aki az orvostörténet iránt érdeklődik. Könyveinek, ismeretterjesztő és szaktanulmányainak, valamint fordításainak köszönhetően betekintést nyerhettünk – hogy csak néhány példát említsünk – a démonológiába, a kísértettanba, a régmúlt idők gyógymódjaiba, megismerhettük a régi orvosi eszközöket, a görög dietetikát, valamint azt, hogy mit gondolt a 16-17. század embere a házastársi kötelességről.

Tovább


Evolúciós folyamatok a mindennapokban

Egy tágas nappaliban intellektuális vitát folytatunk két remek kutatóval, miközben a háttérben az ablakon keresztül a norvég táj különös színezetet ad a sok-sok órája tartó, hol politikáról, hol környezetvédelemről és a technológiáról szóló beszélgetésünknek. Az egyik gondolatról ugrunk a másikra, egyre izgalmasabb példák és kérdések jönnek elő, tudjuk, hogy hajnalig itt fogunk ülni ebben a hosszú beszélgetésben. Ezt az érzést idézi a “A versengés paradoxonjai” című könyv, ami beszélgetés indítógondolataként azt állítja, hogy minden a verseny valamilyen formájáról szól, így az életet sem értjük meg, ha ezt az elvet nem megfelelően fogjuk fel.

Tovább


Reflexiók a kibontakozó ökológiai krízisre az 1970-es évek művészetében

Az ökológiai gondolkodás az 1970-es évekig nem volt számottevő jelentőségű, bár Aldo Leopold ökológus már a század elején felhívta a figyelmet az erőforrások kimerülésével kapcsolatos aggodalmaira.

Tovább


A népszerűsített kéz

A könyv egy igényesen összeállított, bevezetésből és öt részből álló mű, amely részenként 2-4 fejezetben színvonalas ismeretterjesztő stílusban foglalkozik az emberi kézhez társuló antropológiai, humánbiológiai és orvostudományi kérdésekkel. Sőt, a szerző nagyvonalúan élve az alcímben jelzett „és még annál is több” megjegyzéssel, egyes fejezetekben a fő témától igen jelentős távolságokba kalandozik gondolatainak alaposabb kifejtése érdekében.

Tovább