Szántó Piroska közel nyolcvan éves volt, amikor összeállította Akt című kötetét, amelyben visszaemlékezései olvashatóak rajzokkal kísérve. Szimpatikus őszinteséggel, eszméi, szerelme és barátai iránti odaadással, de a sok évtizedes történések tanulságaként megszülető iróniával meséli el festészetének, magánéletének és politikai-közéleti aktivitásának alakulását. Mindenki számára érdekes a könyve, aki érdeklődik a huszadik század közepének, második felének irodalmi-művészeti élete iránt – vagy csak elolvasna egy sokszor groteszk epizódokból álló visszaemlékezést, amelyben egy kifinomult és éles tekintetű nő mondja el a számára legfontosabb embereket és helyzeteket, az élete örömeit és szomorúságait, amelyek akkor sem megkérdőjelezhetőek, ha közben minden mást relativizált a korszak, amelyben éltek. „Eljutunk Itáliába többször is? Angliába is? Görögországba is? Hát persze. Sienában szívgörcs, Rómában gyomorvérzés, Londonban, Izraelben baleset - a Parthenonban, öregen, egymást húzgáljuk föl a lépcsőkön, és akkor megint érzem, hasznos képességemmel kilépve önmagamból: öreg költő és felesége megkapja vénségére, amire fiatalon annyira vágyott, és fizet, fizet, fizet érte. És nemcsak testi fájdalommal, de baráti orrfintorgatásokkal is: "persze, kinek Krisztus a barátja, könnyen üdvözül" - igenis, érintkezünk Aczél Györggyel - már amikor ő is akarja -, hitvány kutya az, aki elfelejtené, hogy külön-külön megmentette mind a kettőnk életét. Igen, most éppen miniszter, de volt valaha nyomorgó színinövendék, lesz még lebukott nagyság is, akit habzó szájjal pocskondiáz olyan is, aki valaha hason csúszott előtte.” Az utolsó történet, a kötet címét adó Akt visszaemlékezés a férjre, Vas Istvánra, a költőre. Szépséges kísérlet arra, hogy valaki egy számára fontos embert a testi létezésén keresztül ragadjon meg, és a szeretett test iránti vágyakozásától hajtva mesélje el annak a már elérhetetlen lénynek a történetét, aki a másik ember volt. A szöveg Vas István halála után íródott; a leírás, az emlékezés egyben újraélés is. Az ív az első együtt töltött éjszaka reggelétől indul, és Vas István halálos ágyán ér véget. „Megint elcsodálkoztam azon, hogy a férfiak nem szégyellik magukat a nők előtt, pedig igazán szégyellhetnék, mert nem szépek. Mármint attól nem szépek, hogy férfiak. Minden embernek van keze, lába, háta, hasa, melle, de a férfiak közepén felesleges részletezéssel egységbontó formák szerepelnek, zavarók.” A kislánykori naivitás, a zárdai neveltetés és a képzőművészeti iskolázottság parodisztikus megnyilatkozásaival kezdődik a szöveg, de hamar megérkezik a testi létezés valóságába. A szerelmes nő rácsodálkozásába, aki – hiszen nemcsak szerelmes nő, de komoly képzőművész is – higgadtan próbálja látvánnyá formálni azt, ami olyan fontossá kezd válni számára. Közben éppen a legtárgyilagosabb szavait fűti át a tetszés, az, ahogyan ez a test jelentőssé válik számára. Tehát a kiindulóhelyzet: a férfi áll a nyitott fürdőszobaajtóban, borotválkozik, a nő pedig nézi. „Nem érdektelen, modern szobor. A felső harmada, a koponya s a has között, valahogy negatív. A szobrász kivájta a mellét, ahelyett hogy kidomborította volna, pedig a váll izmosan, gömbölyűen erős, hosszú karja is erős, és a borotválkozó keze, nohát, ilyen kezet még sosem láttam. Hosszú ujjak, letompítva a végükön, mintha levágták volna egyenesre, pedig az ilyen hosszú ujjak hegyesek szoktak lenni, ez nem az, nagyon fehér, s ahol átvillan köztük a tenyere, az kifejezetten rózsaszínű. Az egész test színhatása is fehér-rózsaszín, a fehérbe egyetlen csöpp nápolyi sárgát kevernék, ha festeném, de, mondom, inkább szobrásznak való. (…) No de ekkora koponya és ekkora orr! Nem, nem sasorr. Kétszer görbe, de szerencsére nem konyul le, előreugrik, kihívóan, most a fehér szappanszakállból különösen. A füle nagy, csaknem lengedező, a hajszorító háló sisakja is hozzájárul a jelentőségéhez. Az arcról már az este kiderült, hogy egyszerűen gyönyörű, vonzó és bájos. Hogy lehet egy csúnya férfiarc ilyen szép. Persze a kutyabarna forró két szem világítja be leginkább, de a két szem nem egyforma, a bal hunyoribb, kisebb, a jobb nagyobb és komoly. És így tovább, hosszasan, részletezőn. Ez a kezdeti szemrevételezés, ez a fontos benyomás válik mindannak a vázává, ahogyan Szántó Piroska a későbbiekben látni fogja a szerelmét, férjét. Vázává, „gerüsztjévé”, ahogy ő a fogalmaz. A gerüszt az a drótváz, amely az agyagszobrokat belülről merevíti, hogy ne rogyjanak össze. Mivel a kapcsolatuk kezdetén ez a személyes akt beleivódott a nő emlékezetébe, a későbbiek során is ezt látja majd a férfiban, bárhogyan is változik meg az a II. világháború alatti éhezés vagy később a betegségek miatt. A gerüszt, ez a tudatosan is fenntartott, esztétizált lelki lenyomat megőrzési kísérlet is, az állandóság őrzése a változások közepette, amelyek a testen mutatkoznak meg leglátványosabban és leginkább visszavonhatatlanul. A képzőművész tekintete és műveltsége mindvégig érződik a leíráson. Szántó Piroska otthonos nyelvezetet kapott a képzőművészi tanulmányai során ahhoz, hogy könnyen le tudjon írni egy testet mint esztétikai jelenséget. Amely így valamiképpen tárggyá válik a szemében, de szenvedélyesen fontos tárggyá, folyamatosan ingerlő vizuális és érzelmi benyomássá. „Ez az én saját tulajdonommá lett külön aktom is egy testesedő, majd kövér férfi mögé húzódott (…) Nagy, szabálytalan agyagcsomókat rakott rá a férfikor, hasa lett és háta, még a lába, karja is megvastagodott.” A háború utáni gyors magukhoz térést, testi szinten: visszahízást, visszaerősödést követően a test történetét már csak a balesetek és betegségek rajzolják ki, amelyekből akadt jópár Vas István életében. Az Akt elbeszélője, a férjét már annak halála felől néző feleség úgy látja, mintha az Idő és a Rombolás mindvégig azon dolgozott volna, hogy az ő szeretett aktját eltorzítsa. „Azt a söprűkészítő kisiparost, aki a mentőkocsiból átalakított, széles sárhányójú tragacsával felszaladt az Egyetem utca járdájára, s elütötte a járda szélén szokása szerint elveszetten bámészkodó Pistát, s aki folyton bemászkált a kórházba, elképesztően ronda virágcsokrokkal próbálva kiengesztelni bennünket, s könyörögve, hogy ne jelentsük fel, sajnos, durván ki kellett dobnom - képtelen volt elhinni, hogy nem szokásunk az ilyesmi - meg minek is? Nem, a koponyától nem nyughatott a Rombolás, még kétszer megpróbálta elcsúfítani azt a fejet, amit nemcsak az akttal együtt, de külön, magát a fejet is irtózatosan szerettem.” A szöveg minden baleset után regisztrálja a testen, az arcon bekövetkező változásokat. De azért olyan pillanatokat is felidéz, amikor örömteli volt az a bizonyos test, még ha az öröm később veszteséghez is vezetett a visszatekintés babonás keserűsége szerint. „Az olasz nap kegyesebb volt az akthoz, mint a szentendrei Duna tükrén csillogó – bronzzá pörkölte. – Le kell tusolni, ragadok a sótól – mondta, s állt a tus alatt a hellenisztikus testes császárszobor, még a tógakezdemény is ott volt, ahogy stílusossá próbáltam rendezni rajta a fürdőlepedőt. Belement a játékba, összefogta a vállán, de hiába, a hasán voltak legszebbek a redők, utóvégre Szophoklésznek is volt hasa, ha szimmetrikusabb is, mint az övé. Kár volt ezt észrevennem, alighogy hazaértünk, egy köldöksérv-operáció hege keresztben kettéhasította a hasat – a köldöke eltűnt.” Agyérgörcs, újabb balesetek, szaporodó nyomok a férfi testén, mindegyik egy-egy közös történet emlékévé válik a nő számára. Egészen az utolsóig, ami már nem válhat közös emlékké. „Az utolsó, a fogfájás báránybőrébe bújt gyilkos betegség is az arcára tört. A trigeminus mandibularis ágát kapta el a herpes zoster, elviselhetetlenül fájdalmas sebek és kiütések próbálták tönkretenni a nekem olyan szépséges arcot. Az első héten, ahogy az ütköző szakáll vörös-ősz tüskéi közé furakodva és lassan elfeketedve, darabokra törve hullottak le, már nem is kalózkapitány, hanem egy álarcosbáli briganti-félmaszk mögül nézett ki, mintha a színpadi velencei álarcosok nyeles arctakaróját tartaná maga elé kissé balra, csak a jobb arcfele maradt érintetlen. De a fülét, torkát is megtámadta, s húzódott a nyálkahártyán egyre lejjebb.” A kitalált játék, ez a mentális technika lehetőséget ad a szerzőnek, hogy közös életük során végig kívülről is figyelje a szeretett férfit, mint a világnak egy szépséges, fontos jelenségét, amelyben mindvégig gyönyörködhet, és amely az igazi jelentését soha nem veszti el, mindig ott sugárzik benne az az „igazi”, változatlan akt. Még a halálban is. „Laza "vigyázz"-ban feküdt a hátán, a lepedő csak a mellétől lefelé takarta, a két karja kinyújtva pihent, a mellén kilátszott a klasszikus kis szürke-fehér szőrcsomó, ami valamikor vörösesszőke volt. Szimmetrikusan emelte a két lábfej a vékony takarót, ami pontosan követte a test formáját, ahogy a két nyugvó kar az oldalához szorította. Meztelen válla szép és izmos (…) A szemét nem kell lezárni, csukva van, az arca is olyan szép és békés, mint a szerelemben, szobor. Két hónap óta először vagyunk ketten, egyedül.” Megkapóan pontosan ott van ebben a szövegben az, hogy hogyan szeretjük egymást. A szerelemben megpróbáljuk a másik ember testében megragadni a megragadhatatlant, saját birtokunkká tenni, egyesülni vele. Egyensúlyozunk a test természetes eseményei (erősödése-gyengülése, egészsége-betegsége) és a psziché világa között. Édesbús történet kerekedik ebből az Akt-ban is: a veszteség és közben mégis a megőrzés egybefonódása. Az elbeszélő fokozatosan elveszít valaki, akit gyengéden, ragaszkodón szeret, de a fantáziájával és hitével önmaga számára halhatatlanná tudja tenni. A test más élményei, a közös örömök például, nem kapnak hangot a szövegben. Feltehetően az intimszféra belső körét jelentik, amely Szántó Piroska számára valószínűleg nem volt elbeszélhető nagy nyilvánosság előtt. És vállaltan egyoldalú is ez a leírás: nem Vas István szubjektív lényét keresi, nem azt, hogy Vas számára milyen testi-lelki élményt jelentett az élet, hanem Szántó Piroska beszéli el egy aspektusát annak, hogy hogyan látta Vas Istvánt. Saját ragaszkodását, tetszését, amely a férje testéhez és lelkéhez kötötte – és ami biztos alapja volt annak, hogy a férfi is mindig megtalálja benne, a feleségében a társát. „Nem szabad ennyire szeretni egy másik embert, egy másik ember testét, a másik ember lényét tároló, végül is csak tokot. Nem illik, nem szabad, nem is szokás már öregkorban, amikor foltok és ráncok és felesleges bőrredők hatalmaskodnak, és minden elképzelésnek és lehetőségnek fittyet hányva tűnnek el és ütköznek ki újra vagy másfelé. Nem volna szabad, de lehet. Amint az utolsó vendég is eltűnik Szentendrén, meg se tesszük azt a húsz lépést a kicsi házig, ahol úgyis egymáshoz ér az ágyunk, már kétségbeesetten kapaszkodunk egymásba, csak azért, hogy "megvagy még" Cziglényi Boglárka eLitMed.hu 2016.október