hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Egy közös történet: Az Olaszliszkai


Egy közös történet: Az Olaszliszkai

| |
 

Egy színházi előadás arról, hogy miért érzi valaki annyira reménytelennek az életet ebben a pillanatban Magyarországon, hogy véget vessen az életének. És bár ez nem lehetett az alkotók szándéka, de egy előadás arról, hogy miért lett öngyilkos Borbély Szilárd.


Pedig mint minden halálhoz, az ő halálához is egy teljes élet kellett. Még a darab súlyos komplexitásánál is bonyolultabb egy élet egyedisége, ahogy a depresszió is egy test, egy személyiség, egy élettörténet és egy közösség számtalan jellemzőjéből tevődik össze. Sok előfeltétele van annak, hogy kilátástalanul elsötétedjen a kép.

De mégiscsak azzal az érzéssel jövök ki a darabról, hogy valakinek a személyes életébe láttam bele. Megilletődötten és a szokottnál keményebben megérintve. Hogy bizony ez nem fikció volt, nem művészi célú felnagyítás és kiélezés. Hanem két valós történetet néztem nagyon közelről: a Borbély Szilárd szüleivel 2000-ben végző rablógyilkosságot és a 2006-ban Olaszliszkán történt lincselést.

Közben tudom azt is, hogy nem ez volt a cél. Nem dokumentarista alkotás ez, hanem az események kapcsán megírt fikció – mégiscsak fikció. De ha gondolatilag sikerül is, érzelmileg nem egyszerű kettéválasztani a kettőt. Arról, hogy ez sokaknak nem sikerült, Máté Gábor nyílt levele tanúskodik, amelyet a premier után kellett közzétennie. „Borbély Szilárd nem az olaszliszkai lincselésről írt darabot” – emelte ki –, „hanem az olaszliszkai lincselés kapcsán a világ és az ország állapotáról. Az emblematikussá vált történetből a görög tragédiákhoz hasonló sorstragédiát írt, amelyben a történet különböző szereplői által képviselt igazságok felnagyítódnak és drámaian összecsapnak egymással. (...) A darab szereplői és a valós történet szereplői között a megtörtént esemény az egyetlen közös pont, a darab szereplőinek milyenségét, viselkedését, szavait véletlenül sem a valóságos szereplőkről mintázta a szerző.”


Forrás: Katona József színház

A darab kerettörténete szerint egy, a szülei meggyilkolásával birkózó férfi megpróbálja megérteni azt a helyzetet, ami a rablótámadáshoz vezetett. Nem a közvetlen okokat, hanem a társadalmi hátteret. Szimbolikus gesztussal felölti egy tanárembernek a ruháját és életét, aki a lányaival utazik hazafelé, át a falvakon. Felölti az ő jóindulatát, naivitását, hogy nem történhet baj, az emberiség a nemesedés felé tart, a Kárpát-medence a Jóisten tenyere. Hogy aztán a lányai szeme láttára verjék agyon, egy olyan bűnért, amit nem követett el.

Ezután már három túlélő keresi az igazságot a darabban: a kerettörténet férfija, aki a szüleit siratja, és a tanár két kislánya, akik végignézték az apjuk halálát. Egyszerű volna megtalálni az igazságot az elkövetők gyűlöletében. Az előadás nem próbál steril maradni ebből a szempontból. Érezzük azt a tehetetlen dühöt, amit az embertelen agresszió kivált, bizsereg bennünk az adrenalin. Se a szöveg, se a rendezés nem finomkodik – az etnikai asszociációkat se próbálja elkerülni, hanem épp hogy színpadra hozza az ismert sztereotípiákat. Pont emiatt tud túlhaladni rajtuk, ábrázolva a mögöttes világot is. Borbély Szilárdot is ez mozgatta a darab megírásakor. 2010-ben így fogalmazott a 168 Órának adott interjújában: „A hét évvel ezelőtti tárgyaláson a bíró arra kérte a vádlottakat, mondják el, miként telik egy napjuk. Döbbenten hallgattam őket, és szomorúan. Az elmúlt tíz-húsz év elvette tőlük az emberhez méltó élet lehetőségét. Szembesültem azzal: a megaláztatás része a rendszernek.” Ahogy halad az előadás, a fájdalomüvöltések kórusa áll össze a fejünkben: az áldozat üvöltése, a túlélők üvöltése, a vádlottak üvöltése, az elítéltek hozzátartozóinak üvöltése... És ezek nem kioltják egymást, hanem több szólamban beszélnek ugyanarról az emberi nyomorúságról.

A nyomorúságban való egyenlőség már etikai és vallási kérdés. De az az instancia hiányzik az előadásban, amely a fájdalom és a bűn sötétségét a kegyelem világosságával derítené fel. Az istennek se építjük Isten földi birodalmát. Hiányzik az a közös reménység és cél az életünkből, ami a pokol fölé a mennyet is odarajzolná. A darab főszereplője legalábbis nem találja sehol, bár alaposan körülnéz a mai Magyarországon. Akárhova néz, azt tapasztalja, hogy a megtartó közösségek széthullanak, az orientációt adó kulturális gyakorlatok megszakadnak. Például már senki nem emlékszik semmire, a közösségi emlékezet is roncsolódik.


Forrás: Katona József színház

Egy darab arról, hogy meddig tartanak az ember belső tartalékai. Van egy őrjítő trauma, és egy túlélő, aki fel szeretné dolgozni, meg szeretné érteni mindezt a szellem erejével. Kap ide, kap oda, társadalmi és pszichológiai okokat talál, jogi és filozófiai dilemmákat, kulturális előképeket. De mindez nem illeszkedik össze úgy, hogy biztonságot adjon, nem tud belőlük olyan szövetet szőni, ami megtartaná őt.


Teljesen bőrközelben van az előadás, jobban, mint amit színházi előadástól megszoktunk. Nem ad feloldozást, nem ad reményt, közvetlenül nem szólít fel cselekvésre, ad viszont némi magyarázatot és fájdalmat tompítás nélkül. A néző maga dolgozhatja ki, hogy mit tenne hasonló esetben, hogyan élné túl ezt a fájdalmat. Hiszen itt tényleg a túlélésről van szó: aki ilyen közelről találkozik az értelmetlen pusztulással, mint a darab szereplői, annak alapjaiban kell újraépíteni az életét, már illúziók nélkül. Koppanva leért a kultúra legaljára. Ha erre nincs közösségi válasz, akkor az a társadalom veszélyben van, és az egyén is.

Katona József Színház, 2017. február 28.
Rendező: Máté Gábor, Borbély Szilárd darabját a szerző más szövegeivel és a tárgyalási jegyzőkönyvekkel kiegészítette: Török Tamara


Cziglényi Boglárka
eLitMed.hu


Kulcsszavak

színház, előadás, öngyilkosság, Olaszliszka

Kapcsolódó anyagok

Az alkoholbetegség és a dohányzás interdiszciplináris vonatkozásai az alapellátás szemszögéből

A gyógyító alkotói láz – Beszélgetés M. Kecskés András pantomimművésszel

Az anatómiai színház - A felnyitott test nyilvánossága

A napfényes órák és a (violens) öngyilkosságok számának összefüggése Magyarországon

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

A gyógyító alkotói láz – Beszélgetés M. Kecskés András pantomimművésszel

A pantomim, a mozgásművészet és színházművészet elemeit egyesítem. Például jellegzetes pantomimes eszközöket használok elvont fogalmak kifejezésére. Egyszerű példát említve, pantomimes alaptechnika a súly cipelésének megjelenítése, de ezt a lélek mázsás súlyának kifejezésére is lehet használni.

Tovább


Közös jelek, bábeli zűrzavar -- beszélgetés Boros Mátyás képzőművésszel

Régóta rajzoló ember vagyok, a családi legenda szerint a rácsos ágyban kezdődött. Az idők során akarva-akaratlanul kialakítottam olyan biztos pontokat, formákat, amelyeket rajzolás közben bármikor elő tudok venni.

Tovább


„Kivisszük a betegséget, behozzuk az egészséget”: tavaszi gyógyító hiedelmek

Az érdekességre törekedve tekintjük át a magyar nyelvterület tavaszi gyógyító szokásait.

Tovább


Tényeken innen és túl -- személyes gondolatok

A tavalyi év szava az angol Oxford szótár szerkesztősége szerint nemzetközi szinten a „post-truth” kifejezés volt. A német nyelvészeti társaság, a Gesellschaft für deutsche Sprache pedig a „postfaktisch”-t választotta. Az angol kifejezés jelentése: igazság utáni, a németé: tények utáni.

Tovább