Egyik beszédében így fogalmazott Cicero: „A római nép gyűlöli a privát fényűzést, de a nyilvános pompa gyönyörködteti.” A vagyon, bár igencsak sokat számított az ókori Rómában, nem jelentett okvetlenül elismerést és feltétlen csodálatot. A rómaiak csak azokat becsülték igazán a módos polgártársak között, akik, hűen a nemes hagyományokhoz, vagyonukat a közjóért fel tudták áldozni. A rómaiak, realisták lévén, a ranglétra minden egyes fokát „beárazták”. Pontosan megszabták, mekkora vagyonnal kell rendelkeznie annak, aki följebb kívánna jutni, és a hatalomhoz vezető úton bizony sokat nyomott a latban a pénz, ha egy hivatalos pozícióra pályázók közül választani kellett. A ranglétra minden fokán egy pontosan meghatározott minimális összeggel kellett rendelkeznie a jelöltnek. A lovagi ranghoz legalább négyszázezer, a szenátorsághoz egymillió, Augustustól kezdve egymillió-kétszázezer sestertiusra volt szükség. Ezek az összegek többet mondanak, ha tudjuk, hogy a légiós közkatonák évi zsoldja Julius Caesar alatt például évi kilencszáz, Septimius Severus (193–211) alatt ezerkétszáz sestertiust tett ki. A számos dúsgazdag polgár között azonban akartak olyan foglalkozásúak is, akik, bár vagyonosak voltak, soha nem kerülhettek be a rangos személyek körébe. Ilyen mesterség volt például a színészeké, amely a római jog szerint „infámiának” számított. A színész nevét például a cenzor törölte tribusának, városrészének vagy kerületének (eredetileg törzsének) névjegyzékéből, vagyis jogilag cselekvőképtelennek nyilvánította, megfosztotta mindenféle politikai jogtól, s „már-már római állampolgárságát is kétségbe vonta”. Ez persze mit sem csorbított a színészek népszerűségén, és a leghatalmasabbakat sem akadályozta abban, hogy a kiváló művészeket és művésznőket ne ajnározzák, ne mutatkozzanak szívesen táraságukban, esetenként ne lépjenek szerelmi kapcsolatra velük. Az orvosi pálya azonban eléggé közkedvelt, és meglehetősen jól fizetett szakma volt az ókori Rómában. Szinte valamennyi orvos Rómában letelepedett görög volt. A fennmaradt nevek közül a leghíresebbek közé tartozik Antonius Musáé, aki Kr. e. 23-ban hideg vizes kúrával mentette meg Augustus életét, és a hálás császár ezért négyszázezer sestertiusszal jutalmazta meg. Galénosz, aki hosszú időre meghatározta az európai orvoslás történetét, Marcus Aurelius udvari orvosa volt, és ugyanakkor az egyik legjelentősebb ókori polihisztor. Ő nyolcvanezer sestertius honoráriumot kért (és kapott) egy-egy műtétért. Pliniustól több orvos nevét is ismerjük a császárkorból, olyanokét, akik évi kétszázötvenezer sestertiust kerestek. Tiberius, Caligula és Claudius egyik orvosa, „Quintus Stertinius közölte uraival, hogy ő az évi ötszázezer sestertiusos tiszteletdíjjal is beéri, mert van több háza Rómában, és pacientúrája további hatszázezret hoz neki. Fivére, Xenophón, szintén Claudius orvosa hasonló összegeket keresett: kettejük után harmincötmilliós vagyon maradt. Kartársaik közül csak Arruntius volt ilyen gazdag.” Plinius nem volt mindenkivel ilyen elnéző, megnevez olyan személyeket is, akik vétettek a szakma szabályai ellen, illetve sarlatánok voltak. „Nem volt olyan színész, se kocsiversenyző – írja –, aki után akkora tömeg tolongott volna az utcán, mint amennyien Crinast követték, amikor az orvostudományt az asztrológiával párosította, és betegeinek étrendjét a csillagok járásához igazította.” Tudható, hogy Crinas tízmilliót hagyott örökösére. Gall származású volt, és szülővárosa, Massilia (Marseille) és más gall városok falainak megerősítésére is jelentős összegeket költött korábban. A szintén massiliai Charmis egy jól fizető vidéki betegét kétszázezer sestertiusért „átengedte” Alconnak, a sebésznek. Ezért a cselekedetéért Claudius császár tízmilliós pénzbírságra sújtotta, és Galliába száműzte. Charmist azonban nem ejtették a fejére, Jól jövedelmező foglalkozását nem adta fel és Rómába visszatérve ismét ereje teljében találjuk – néhány év leforgása alatt hamarosan ismét tízmilliót gyűjtött össze mesterségével, a kuruzslással. A megszülető Római Császárság azonban nem csak züllött és kicsapongó szenátorokat, élvhajhász és pénzsóvár gazdagokat termett. Fehér holló itt a régi nemesi családból származó Volusius Saturninus, aki Augustus regnálásától Neróéig terjedő közéleti pályafutása alatt mindvégig tiszta maradt. Nem akarta megölni senki, háromszázmilliója ellenére egyik császár sem üldözte – ami eléggé különös persze. Kilencvenhárom éves korában mint prefectus urbi, Róma városának kormányzója halt meg, s még a legszigorúbb római történész, Tacitus is tisztelettel emlékezett meg személyéről. Többekről azonban nincsen tudomásunk. NZS Forrás: CSOKITS JÁNOS: Fényűzés az ókori Rómában .