Bordélyélet Az ősi folyammenti kultúrákban gyakran találkozhatunk a prostitúció állami vagy egyházi formájával. A sumer és akkád városállamok templomai mellett külön kolostorokban éltek a papnők, akik többek között ellátták a templomi prostitúció feladatát is. Furcsa módon eme ősi mesterség először isteni közösségvállalás és felügyelet emellett zajlott, első fellelt formái Közel-Keleten és Egyiptomban Istár istennő szentélyeihez köthetők. Kultikus szertartásaik része volt a mitikus egyesülés, melynek jegyében a földi halandók a termékenység, az örök körforgás biztosításáért áldoztak az isteneknek. Ezért sohasem tekintették ezt a fajta tevékenységet erkölcstelennek, a papnőket általános tisztelet és nagyrabecsülés övezte. A szakrális egyesülésben papnők teljesítettek szolgálatot, az első bordélyok tehát minden bizonnyal templomok lehettek. A korinthoszi szentélyekben a legenda szerint ezer papnő fogadta a klienseket, és bevételeik a templom javát szolgálták. A világi bordélyok megszületése Hellászban Szolonnak köszönhető, Krisztus előtt 600-ban, aki rendezte társadalmi helyzetüket és meg is adóztatta őket. Ebből az összegből épültek Athénban az első közönséges Aphrodité-szentélyek vagyis bordélyházakat (dikterion-porneiron), ami máskülönben egyszerű bódé volt, benne a szolgáltatóval, a pornénak nevezett örömlánnyal. Ismeretes, hogy a gazdagabbak művelt és kifogástalan társnak is alkalmas hetérákat foglalkoztattak. Többségük zenélni, társalogni is kiválóan tudott és járatos volt a művészetekben. Rómában a nyilvánosházakat, a lupanariumokat nemcsak férfiak, hanem nők is látogatták, és rendkívül sokféle szolgáltatást és a testi élvezetek mindenféle formáját kínálták a homoszexuális, pedofil, zoofil igényekkel kielégítésére. A fürdőktől a nem csak ételt kínáló vendéglőktől a bérelhető szobákig számos színtéren zajlott a vágyteljesítés. A kereszténység megjelenésével nem szűnt meg az igény a prostituáltak tevékenységére, olyannyira nem, hogy komoly szabályozást kellett életbe léptetni, s ezt több kelet-római császár meg is tette. Később bizonyos rendeletekben megjelent a szabályozás mellett némi védelem is, II. Frigyes porosz király például törvényes védelemben részesítette őket a nem fizető vagy brutális vendégekkel szemben. Frigyes törvényei megszabták többek közt a prostituáltak, illetve a bordélyosok kötelességeit, és adózási rendjét: a bordélyok jövedelmének egynyolcadát be kellett befizetniük. Szabályozták a nők mozgásterét, de léteztek ruházkodásukra és jogaikra vonatkozó rendszabályok is. A középkori városokban igyekeztek a kéjhölgyeket a városfalon kívül tudni, ám ez nem mindig sikerült. A reneszánsz alatt a legkifinomultabb bordélyokat Itáliában találhatjuk, Velencében kétszáznál is több ilyen intézmény működött. A korlátozó rendeletek a pestisjárványok és később a szifiliszjárvány alatt egyre nagyobb számban születtek. Ezek az intézkedések azután visszaütöttek, mert a korlátozás visszahatott a büdzsére is. Az egyház viszonyulására jellemző volt, hogy folyamatosan igyekezett jó útra téríteni a prostituáltakat. Burckhardt szerint 1490-ben Rómában 6800 kéjnő – a város akkori lakosságának több mint egytizede – tevékenykedett. A kora középkori bordély deszkakunyhó volt, később azonban emeletes épületek álltak, az alsó szinten étkezni, esetleg kádfürdőt venni, az emeleten ágyba feküdni lehetett. Ez idő tájt volt nagy divat a szőke haj, a hölgyek napon vagy kamillával szőkítették hajukat, és Velencében az állami bordélyban kizárólag germán prostituáltak dolgozhattak, a honi erkölcsöket védendő. Nyilvánosházat üzemeltetni már akkor is igen kifizetődő vállalkozás volt, bordélynyitási jogot gyakran az uralkodó vagy egyenesen a pápa ajándékozott az arra érdemeseknek. Az itáliai prostitúció a 16-17. században érte el csúcsát. A szolgáltatás magas szintű volt, gyakran az egyetemi élettel is összefonódott, és léptek fel a társadalmi összejöveteleken is örömlányok, akik hangszereken játszottak, énekeltek vagy táncoltak. A szifilisz első elsöprő hulláma is a rendkívül elterjedt és intézményesült prostitúciónak volt köszönhető Európában, hiszen a zarándokok is nagy számban vették igénybe a bordélyok szolgáltatásait, messze hurcolván a kórt. A bordélyok reformja 18. század közepétől kezdődött, amikor több országban bevezették a szajhák tisztiorvosi felügyeletét és az orvosi vizsgálatot, s magának az intézményeknek is egyre gyakrabban kellett megfelelniük a közegészségügy által előírt szabályoknak. Tisztálkodó- és fertőtlenítőszerekről kellett gondoskodniuk és kötelezővé vált a kórházi kezelése annak, aki megbetegedett. Egy 15 századi költő, Antonius Panomita így terelgeti a látogatót a nagy nevű firenzei bordély felé, Magyar László András fordításában: "Térj be, köszöntsd a nevemben a bordélyost meg a szajhát, azt, akinek hamarost lágy öle lesz heverőd. Szőke Helén, mézízű Matild futnak ki eléd, míg mestermód tekerik s billegetik farukat. Ott lesz Jannectám, apró ölebével a karján: Hízelgő kezes eb, s asszonya még kezesebb. Clodia sem marad el, dús, festett keble födetlen – közkedvelt e leány, oly ügyesen simogat. Farkadat és likadat – hisz kettős kincsü a tested – Galla, a nempiruló, gyors kezelésbe veszi. Dallal jő elibéd ezután még Anna, a német, Míg dalol, árad a friss borszag az ajkain át. S megjelenik Phitó – tekerésben párja sehol sincs – S véle a bordélyok gyöngye, az Ursa nevű Thaisz a szomszéd utcából beköszön: csakis érted néz át. Utcáját úgy nevezik, hogy „Ökör”. Végül e nagyváros valahány szajhája akad csak, Hozzád tódul mind – látni, ölelni kiván. Bármilyen obszcén dolgot akarsz, itt megteheted majd, s mondhatod is – nem jár nyakleves érte soha. Itt aztán kúrhatsz s kúródhatsz, míg belepistulsz, Könyvem – tágas e tér tölteni vágyaidat!" Forrás: Magyar László András: Bordélyélet a reneszánsz Itáliában Magyar László András: A repülőkenőcs. Gondolat Kiadó, 2007.