Talán nincs is még egy olyan költő, aki akkora hatást gyakorolt volna a világirodalomra, mint Baudelaire. Művészetének megjelenése korszakos jelentőségű a művelődéstörténetben, a század irodalmi forradalmát robbantja ki, habár ez a forradalom egy ideig néma, nem széleskörű, a felszín alatt zajlik. Amint Szabó Lőrinc írja: Baudelaire ”tartalma„ rég nem új - s lényegében talán sohasem volt, sohasem lehetett az -, a művészete azonban, a megcsinálás, az egyéni recept, melyet semmiféle analízis nem tud teljesen felbontani, ma is élő, új,”örök„. Írójának zsenije és művészi elveinek kitűnősége tette azzá. Akad benne egy-két jelentéktelen darab, rossz egy sem. Csodálatosan gazdag, szép és igaz könyv, bátor, eredeti, pontos, izzóan értelmi és érzéki, idealisztikus és öncélú.” Baudelaire minthacsak az első modern ember lenne, ki permanens, fájdalmas agóniában él, aktívan menekül a lét kisszerűsége, a kortársak együgyűsége, a megélhetési gondok, a túlságosan kézenfekvő alkotókedv és a hitelezők elől. Testi-lelki fájdalmait, zaklatottságát jól tükrözik azok az irritált és maró gúnnyal megírt versei, melyekben a belgák életét, szokásait figurázza ki. De mi baja Baudelaire-nek a belgákkal? Tudni kell, hogy az ifjú költő nagykorúvá válásakor szakított családjával, s végre, jelentős összetűzések után elköltözött otthonról. Ekkor jelentős összeget kapott nagy katonai és diplomáciai karriert befutott mostohaapjától, akinek soha nem bocsátotta meg azt az érzést, hogy elvette tőle anyjának figyelmét, aggódó szeretetét. Az új házasság dacos ellenállásba kergette, örök kívülállásra kárhoztatta a még apját gyászoló gyereket, s megalapozta egész életre szóló súlyos neurózisát is. Magányos lett, zárkózott, befelé élő és vad indulatkitörésekkel küzdött. A konfliktusokkal terhes családi kapcsolatok rendre összetűzésekhez vezettek, míg végül egy botrányos verekedés után a család úgy döntött, ideje nagy utazásra küldeni az ifjút, hátha jobb belátásra tér az élmények hatására. Ez a nagy egzotikus tájakra vezető tengeri út számos versében visszaköszön, s egy életre meghatározó érzékletes élményanyaggal látja el. Néhány év alatt sikerült a család szörnyülködése közepette különc, piperkőc és kicsapongó életmóddal a pénz javának nyakára hágnia. Ekkor nevelőapja gyámság alá helyeztette, a megmaradt vagyont zárolták, és csak szűkös apanázs biztosította számára a napi megélhetést. Már túl volt első kötete, A Romlás virágai keltette botrányokon, az ügyészség erkölcsgyalázás és istenkáromlás vétkében indított ellene eljárást, a legelszántabb uzsorások előli meneküléssorozatokon, végzetes és romlott szeretőjével, a mulatt Jeanne Duvallal való állandó huzakodáson. Belgiumba költözött, hogy ott megnyugvást, teret, alkotói szabadságot, új olvasótábort, megélhetést és csöndet találjon. De előadói körútja igazán kudarcokkal telire sikeredett. A gyönge idegek elől nincs hová menekülni, s a költő egészségét már rég kikezdte a vérbaj, s a számtalan szer, mellyel testi-lelki kínjait egyengette. Baudelaire rengeteget dolgozik, vívódik, végsőkig csiszolgatja műveit, számtalan szenvedélybetegsége és zabolátlan életmódja ellenére folyton a rend és rendezett alkotói munka után áhítozik, saját maga legkeményebb bírájaként folyton az ellensúlyok és ösztönzőerők mibenlétét vizsgálja, s fogadkozik, hogy beépíti őket életébe. Rettenetes dolgokat mond szegény belgákra, szinte nincs olyan dolog, viselkedésmód, kiszólás, ami ne irritálná végletesen. "Egyik festő a napot, a másik a havat, a harmadik a holdfényt, a negyedik a bútorokat, az ötödik a szövetet, a hatodik a virágokat festi - és ezt a munkafelosztást végtelenig aprózzák... Van egy festőjük a bazsarózsákra. Egy másik festőt megróttak, mert mindent akart festeni." Kosztolányi kissé álszent sajnálkozással bocsátja útjukra az általa lefordított verseket, minden bizonnyal ő is jót mulatott ezen a vérfagyasztó szitok, gúny és vitriol egyvelegen. Tizenkét verset írt ebben a korszakában Amaenitates Belgicae címen. Ezek közül a legjobbak, igazi irodalmi kuriózumok, Kosztolányi szerint olyan zaftosak, hogy le sem lehet közölni őket. A belgák és a hold Kerek e földön nincs oly furcsa nép, Mint a belgák. Láttára a szép dolognak Megnyúlik a képük, tompán dohognak; Nekik botrány és kihivás a szép. Ejts tréfaszót, s a szemük megmered, Akár a zsirba sülő árva halnak; Mondj meghatót: nevettükben meghalnak, Mutatva, hogy ők mindent értenek. A fénytől is félnek nagyon a belgák, Olykor látom, mikor a holdvilág ég, Hogy ülepükre csüccsennek a balgák Köröttük sár, csömörletes okádék, S tökrészegen csak ugatják a holdat? Nyavalya töri őket, úgy csaholnak! 2014. 04. 08.