Márait élete végéig elkísérte a téma, mi az írók szerepe a világban, erről számtalan művében megemlékezett, végül meglehetősen optimistán így írt: „Egyszer mégis az írók csinálnak majd harminc országból Európát, az írók, a lélek aggályos kalandorai, az összes fináncok ellenére. Nehéz lesz!” Márai Sándor, a klasszikus polgári eszmények szószólója hosszú élete során számos dolgot jól megfigyelhetett, mindent dokumentált, elemzett. Vérbeli íróként folyton-folyvást az élet apróbb és persze nagyobb mozzanatai, eseményei rögzítésének lázában égett. Életműve igazán bőséges, és bölcselete sajátos, vigasztaló és józan életszemléletet közvetítenek felénk. Gyakorló életművészként és depressziósként sokat tudott a test karbantartásáról is, a testi-lelki egészség fenntartásáról is. Tudta, mi kell ahhoz, hogy a test-műszert kellően hangoljuk, kilengéseit fékezzük, hogy a kellő ritmusba kényszerítve fennmaradjon működőképessége. “Mindig váltani az élet ritmusát. Tudatosan és figyelmesen cserélni munkát és pihenést, koplalást és bőséget, józanságot és mámort, igen, még gondot és örömet is; tudatosan felállni az élet terített asztala mellől, mikor legjobban esik a bőség, tudatosan bekapcsolni gondokat és feladatokat, melyeknek nevelő erejük van. Nem elbízni magad semmiféle helyzetben.” (Márai Sándor: Füves könyv – Az élet ritmusáról) Márai az a fajta ember volt, aki komolyan vette saját tanácsait. Élete során súlyosabb betegségeket is átvészelt, mint például 1943-ban egy ideggyulladás több hónapra ágyba kényszerítette. Érték személyes tragédiák, élete végére minden hozzátartozóját elveszítette. S így írt: „A betegséget azzal az alázattal kell fogadni, ahogyan a bűnös a megérdemelt és méltányos ítéletet fogadja. Mert mindig jellemünk, természetünk, indulataink és szenvedélyeink, gyöngeségeink és bűnös hajlamaink ütközéséből származik a betegség. S ha elüt a villamos az utcán, akkor is te vagy az oka: miért nem voltál még sokkal éberebb, megfontoltabb és elővigyázatosabb, mint az ellenséges világ! Nem mondom én, hogy elővigyázattal, megfontoltsággal és önuralommal elkerülheted a nyavalyát. A betegség a mindent teremtő és mindent pusztító életnek egyik természetes kelléke és szerszáma. De a kivégzés módját legtöbbször magad választod. A természet jóságos hóhér: ha akarod, a csendes elégés, lassú ellobbanás bölcs és méltóságteljes halálnemét nyújtja neked. De ha nem viselkedsz jellemednek megfelelően – feltételezve, hogy emberséges és jó a jellemed -, lassú tűzön pirít meg. Erre kell gondolnod, mikor megtámad a betegség.” (Márai Sándor: Füves könyv – A betegségről, általában) Márai feleségével 1952-ben végül elhagyta Olaszországot, és New Yorkba költözött. Az anyanyelvtől és a hazától való elszakadás az írót nagyon megviselte, nem érezte magát otthon Amerikában. Hiányzott neki az európai kultúra, a gyökerek, a környezet, amiben élt. A következőket jegyezte fel naplójába: „Tizedik éve élek itt és nem vagyok egészséges; az epém, a gyomrom lázadozik; a napot üresnek érzem, dolgozni nem tudok – én, aki minden élethelyzetben tudtam dolgozni eddig, az ostrom idejében is! Mi az, amit nem bírok Amerikában? Nincs más válasz, csak ez: a lélektelenség. „Új hazát nem lehet keresni. Csak pénzt lehet keresni, s a pénz birtokában tartózkodási helyet” – fűzte hozzá. Arról, hogy megcsaljuk az orvost Márai betegséghez való viszonyához hozzátartozik az is, milyen kapcsolatot ápolt orvosaival. Hitvallása egy független ember véleménye is egyben, s nyilvánvaló, hogy sokak ki nem mondott gondolatait foglalja össze: „Valahányszor orvoshoz mentem, nem tudtam szabadulni a kínos és megalázó érzéstől, hogy megcsalom a derék embert, aki mestersége és emberismerete szerint, aggályosan és gondosan, de teljesen reménytelenül foglalkozik velem. Mert mindaz, amit ajánlhatott – az orvosságok, különféle gyógymódok, víz vagy sugár, porok és folyadékok –, talán gyógyította vesém, májam vagy szívem, de nem gyógyíthatta azt, ami a betegség egyetlen oka: életmódom, mely jellememből, alaptermészetemből és hajlamaimból következik. Ezért, komolyan és udvariasan, legjobb tudásunk szerint, de mindig megcsaltuk egymást, az orvos és a beteg. Életmódokat nem lehet gyógyítani, s megváltoztatni is csak ideiglenesen lehet. Ezért gondoskodik a természet, bölcsen, a betegségekről: mert a legtöbb ember csak a nyavalya kényszerű vesztegzárában piheni ki időlegesen szenvedélyeit. „Il est quelque fois saine d’être malade!"– mondotta egy francia. A legtöbb ember elpusztulna negyvenöt éves korában, ha nem pihenne meg közben néhány hétre a betegágyban.” (Füveskönyv) A sorsról Gazdag és hosszú életútja mellett Márainak volt ideje megvizsgálni tapasztalatait és leszűrni belőlük a dolgok mozgatórugóit és az élet, a sors működésének alapelveit, s ezt a tanácsot adja át nekünk: “Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és lényeddel.” 2012. május